Az alkalmazotti lét a munkahely típusától függetlenül hasonló élményeket tartogat az irodista sorstársak számára. A nagyvállalati közeg ugyan a legtöbbször anyagi biztonsággal és tervezhetőséggel jár együtt, mégis, még e szerencsésnek tetsző együttállás esetén is gyorsan jelentkeznek mellékhatások: kiégés, feleslegesség-érzés, a túlzottan behatárolt feladatkörök miatti kisebbrendűségi komplexus. Aztán a mókuskerékben sínylődve hamar felmerül néhány nyomasztó kérdés. Mégis hány évet kell még lehúzni a nyugdíjig? Életem legszebb évei tényleg azzal mennek el, hogy ún. “mérföldkövek” eléréséért küzdök, Excel-táblákat bűvölök és olyan meetingeken ülök, amiket egy emaillel el lehetett volna intézni?
Nem véletlen, hogy manapság felkapott téma a munkahelyi kiégés és annak kezelése, sőt, az elmúlt években indult útjára a F.I.R.E.-mozgalom (Financial Independence Retire Early, azaz pénzügyi függetlenség és korai nyugdíj), melynek lényege, hogy megfelelő életvitellel és gazdálkodással már akár harminc és negyven között, tíz-tizenöt ledolgozott év után nyugdíjazhatjuk magunkat, hogy aztán kedvünkre ízlelgessük a megérdemelt szabadságot.
A The Delinquents hősei mintha a F.I.R.E. keményebb, anarchista verzióját éreznék magukénak. Morán (Daniel Elías) banki pénztárosként dolgozik, a monoton meló közben mesteri tervet eszel ki: kirabolja a munkahelyét. Annyi pénzt lop ki a kasszából, amennyi a nyugdíjazásáig egyébként munkabér formájában járna neki, majd feladja magát a rendőrségen. A három és fél éves börtönbüntetés ugyanis szerinte kisebb teher, mint további huszonöt évet lehúzni a kizsákmányoló munkaerőpiacon.
Kollégáját, Románt (Esteban Bigliardi) bízza meg a pénz őrzésével némi osztalékért cserébe, aki azonban hamar gyanús lesz a Morán után nyomozó főnökségnek. Míg Morán a börtönben kerül nehéz helyzetbe és az intézmény rangidős rabjának, Garrinchának (az Eszeveszett mesékből ismerős Germán de Silva) kénytelen védelmi pénzt fizetni, tettestársa a nyomozást próbálja megúszni. Ez pedig nem éppen egyszerű feladat a bankigazgató Del Toro (akit szintén de Silva alakít) és az ügy felgöngyölítésével megbízott rámenős nyomozó (Laura Paredes) miatt.
Moreno egyenlő arányban biztosít teret a két főszereplőnek, sőt, a narratíva gerincét az adja, ahogyan Román és Morán sorsa rímel egymásra. Rögtön feltűnhet a nevekből fakadó anagramma-játék, ami a mellékszereplők – azaz Morna (Cecilia Rainero), Norma (Margarita Molfino) és Ramon (Javier Zoro) feltűnésével még inkább elszabadul. Amellett, hogy jól felépített helyzetkomikumok aknázzák ki az anagrammákban rejlő potenciált, a nevek frappánsan utalnak arra is, hogy a The Delinquents elsősorban generációs közérzetfilmként nézendő.
Mindegyik karakter ugyanazokat a köröket futja és mindannyiukat a mai fiatal felnőtteket érintő dilemmák foglalkoztatják. Morán és Román Buenos Airesből az argentin vidékre vágynak, ahol a szabadság érzését szeretnék megtapasztalni, Norma a párkapcsolatok útvesztőjében bolyong, a filmrendező Ramon és Morna számára pedig az önmegvalósítás a legfontosabb. Moreno forgatókönyvének legnagyobb bravúrja, hogy ezek a létállapotok a mellékszereplőknél is tökéletesen kirajzolódnak, miközben a film a maga öntörvényű tempójában hömpölyög, váratlanul váltogat nemcsak a műfaji elemek, de a két (anti)hős között is. Morán és Román ugyanazokkal az emberekkel találkozik (a két szerepben is feltűnő Germán de Silvának hála még akkor is, amikor amúgy nem), így az is sokat mesél róluk, hogy mennyire másképp reagálnak egy-egy hasonló szituációban. A minimalista, mégis céltudatos színészi játék mellett a két hős közötti dinamikát osztott képernyős jelenetek is árnyalják, melyek hasonló koreográfiájú hétköznapi cselekvések (például cigarettázás) nüanszait ragadják meg.
Bár az első fejezetben túlburjánzó nondiegetikus zenék és az ehhez társuló lekövető kameramozgások még a noir felé is kacsintgatnak, a történet Román és Morán jellemének kibontásával párhuzamosan elhagyja a heist és krimielemeket. A második szerkezeti egység, mely egy jelenet kellős közepén indul, már inkább egy szerelmi háromszögre és a “felszabadulás” nehézségeire koncentrál, így a korábbi zsánermotívumokat a romkomokra, a hagyományos vígjátékokra, valamint a felnövéstörténetekre hajazó megoldások váltják fel.
Karen Akerman, Manuel Ferrari és Nicolás Goldbart vágók olyan filmnyelven fogalmaznak, amiben jól megfér egymás mellett a slow cinemára hajazó szemlélődés, a krimikre jellemző feszültségteremtés és az enyhén ironikus utóízű romantikus idill. A The Delinquents immerzív, magával ragadó, meglepetésekkel teli filmélmény, melynek csetlő-botló, a szabadságot hajszoló, de annak súlya alatt megtörő figuráiban könnyen magunkra ismerhetünk. Rodrigo Moreno lebilincselő filmet készített, mely a befejezésre egy újabb, a korábbiaknál is ravaszabb tónusváltást tartogat, hogy aztán az emlékezetes hosszú zárósnitt alatt a Pappo’s Blues Adonde Está la Libertad című, a szabadság kereséséről szóló dala másszon a fülünkbe menthetetlenül. E film, ha csak három órára is, de tényleg felszabadít. És még csak bankot sem kell rabolni hozzá.
A The Delinquents az idei Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában debütált. Mi a wroclawi New Horizons filmfesztiválon láttuk, ahol elnyerte a fődíjat. Magyar premierről egyelőre nincs hír.
