A 28 évvel később legfőbb különlegessége (ugyanakkor számos problémájának forrása is), hogy alig kétórás játékideje alatt számos alkalommal műfajt vált és legalább háromféle történetet mesél párhuzamosan. A felszínen persze klasszikus zombihorror, amely a posztapokaliptikus történetek legalapvetőbb motívumára épül: a főhős arra kényszerül, hogy elhagyja a biztonságot jelentő közegét, hogy útra keljen a veszélyekkel teli ismeretlenbe, miközben lassan minden egyre rosszabbra fordul. Jelen esetben a kiskamasz Spike (Alfie Williams) és édesanyja, Isla (Jodie Comer) utazását követhetjük végig, akik egy titokzatos orvost, a sokak által őrültnek tartott Dr. Kelsont (Ralph Fiennes) próbálják megtalálni a vadonban, hogy megvizsgálja a súlyos betegségtől gyötört Islát.
Rengeteg erőszakkal, gore-ba hajló vérengzéssel tarkított kalandjuk egy olyan, a világtól elzárt skót szigeten játszódik a karantén alatt tartott Egyesült Királyságban, ahol a 28 nappal később eseményei után az évtizedek alatt újjáalakult a közösségi élet. A szigeten mindenkinek szigorúan meghatározott szerepe van, amelyhez az egyénnek kötelessége tartania magát: a férfiak halásznak és vadásznak, valamint katonás fegyelemmel őrzik a kommuna békéjét a külső veszélytől. A nők végzik a házimunkát, feldolgozzák az elejtett vadat és nevelik a gyerekeket. A tradicionális berendezkedés külsőségeiben is egy középkori városállamot idéz meg, a facölöpökből emelt védvonalak és tornyok, az emberek ruházata és fából eszkábált fegyvereik is. Boyle egyébként az egész film során kényszeresen tukmálja a nézőre a történelmi analógiákat a sötét középkor és posztapokaliptikus világa között.
Például, amikor Spike először mehet ki a kerítésen túli vadonba édesapjával, Jamie-vel (Aaron Taylor-Johnson) és megtanul nyíllal lőni, az íj kilövésének pillanatára középkori csatajelenetek képeit vágja rá. Ilyen és ehhez hasonló megoldások teszik igazán izzadtságszagúvá, az egyébként releváns és sajnálatos módon egyre életszerűbb közelségbe kerülő apokalipszis és a múlt viszonyát. Hiszen az újra és újra beköszöntő világvége legtragikusabb aspektusa az, hogy egyúttal annak a bizonyítéka, az emberiség képtelen meghaladni destruktív ösztöneit, újra és újra ugyanabba a zsákutcába sétál be, amelynek a végén nem lehet más, csak tragédia és pokoli iszonyat.
A film két nagy fejezetre oszlik, melynek első felében a fiú és édesapja viszonya kerül jobban fókuszba. Spike életében először kelhet át a szigeten túli vadonba, hogy az első vadászat rituális eseménye után a férfivá válás útjára lépjen. Az apja keménységre, fegyelemre, könyörtelenségre tanítja a világra rácsodálkozó fiút, akivel együtt mi is megismerjük annak működését. A vadászat során felbukkannak a zombik, akik 28 év elteltével sem lettek kevesebben, sőt, mint kiderül, szaporodásra is képesek. Menekülés közben Spike a távolban hatalmas máglyát lát meg. Jaime kénytelen-kelletlen vallja be, a tüzet minden bizonnyal az a Dr. Kelson rakta, akit mindenki őrültnek tart, és aki hosszú évek óta egyedül él a zombiktól hemzsegő erdőségben.
Ebből az ismeretből ered Spike második útja. A fiú ugyanis nem hajlandó beletörődni abba, hogy beteg anyja szenvedésein senki nem képes segíteni, a szigeten ugyanis nincsenek orvosok. Fittyet hányva a rendkívüli veszélyre, titokban indul el Islával a doktor felkutatására. Ez az út – az egyre fokozódó veszélyek izalmán túl – egy egészen másfajta szülő-gyermek viszonyról is szól, mint amit korábban az apával való kaland bemutatott. Isla a maga zaklatott és fájdalomtól elgyötört pszichéjével is a ragaszkodás, az emberség és a szeretet megtestesítője. A történet legizgalmasabb aspektusa az, miként formálja a fiú jellemét a szüleihez való, ellentétes hevületű kötődése.
Ahogyan azt a film népszerűsítése során folyamatosan kiemelték, a 28 évvel később majdnem mindegyik jelenetét iphone 15 pro max telefonokkal forgatták. Az igazsághoz ugyan hozzátartozik, hogy a telefonkamerákat méregdrága szűrőkkel és profi kameramozgató technológiával „turbózták fel”, kétségtelenül szokatlan hatást kelt szélesvásznon találkozni ezzel a képi esztétikával. Azonban a sajátos, dokumentarista jelleget teljesen szétzilálja a vágás eszement és inkoherens tempója, a szélsőségesen túlzásba vitt filmes effektek (pl. stop-motion) használata és a korábban említett, rendkívül irritáló történelmi és archív képsorok logikátlan puffogtatása.
A karantén alá vont és világtól elzárt Egyesült Királyság apokaliptikus képe egyértelműen értékelhető egyfajta Brexit-allegóriaként is, azonban Boyle és Garland képtelenek bármiféle releváns vagy elgondolkodtató állítást tenni a jelenre vagy a jövőre vonatkozóan, így ezek az áthallások leginkább üresen lógnak a levegőben, ráadásul a sokkal jobban működő családi drámáról is fölöslegesen terelik el a figyelmet. Persze egy horrorfilm esetében a leglényegesebb kérdés nem az, milyen társadalmi üzenetet kíván átadni a nézőjének, hanem, hogy mennyire képes zsigeri hatást kiváltani.
A film ezen a terén is többnyire csúfosan megbukik. Noha a fertőzött zombik félelmetesek, látványuk felkavaró, a kamera állandó rángatózása és a másodpercenként elvágott snittek villanó váltakozása teljesen élvezhetetlenné és követhetetlenné teszik ezeket a szekvenciákat. Nem beszélve arról, az ember jogggal bízna abban, hogy a Boyle-Garland páros a félelmet és a feszültséget átgondoltan megkonstruált jelenetekkel és újszerű formanyelvi húzásokkal akarja létrehozni, ehhez képest jump scarektől és a legolcsóbb horrorfilmes kliséktől hemzseg az összes akciójelenet.
Már-már teljes kudarcnak könyvelhetnénk el a filmet, ha az utolsó harmadban nem mentené a menthetőt a Ralph Fiennes által bravúrosan megformált Kelson doki felbukkanása. Míg a főbb szereplők játéka teljességgel felejthető és átlagos, addig Fiennes maximálisan kihasználja, hogy egy olyan figurát alakíthat, amihez hasonlót eddigi filmográfiájában nem igazán találni. Narancsszínűre festett bőre, zavart tekintete és bizarr viselkedése mellé tudományos józanság és empátia társul. Garland írói leleményességét dicséri, hogy okosan és hitelesen játssza ki a nézői elvárásokat.
Miközben az ember arra számítana, hogy Spike és Isla egyre sötétebb tónusú utazása egy Apokalipszis most-szerű kifutást kap majd, ahol Kelson tölti be azt a funkciót, amit Coppola remekművében Marlon Brando Kurtz ezredese, a 28 évvel később meglepően megható és a maga módján humanista és bizakodó hangvételt üt meg a fináléban. Leszámítva az „utolsó utáni” jelenetet, a tervezett folytatást felvezető kódát, amely ismét egy totálisan más műfajban zajlik le, teljesen felborítva az addigi történéseket.
A 28 évvel később tehát hemzseg a különböző ingerektől, olykor sokkal inkább emlékeztet valamiféle posztmodern videojátékra, mintsem mozifilmre. Noha ebben a formanyelvi tobzódásban és műfaji eklektikában kétségtelenül találni friss és meglepő szerzői invenciókat, túlsúlyban maradnak a zavaros, üres vagy épp teljesen értelmetlen írói és rendezői döntések. Egyszerre felnövéstörténet és családi dráma, s mint ilyen képes megérinteni a nézőjét, azonban társadalmi allegóriaként tartalmatlan, horrorfilmes tónusa pedig túl egyenetlenül ugrál a cinikus, trash és véresen komoly árnyalatok között.
