Valóság és fikció egybeolvadása
Bár az 1981-es út valóban megtörtént és a film Kapeliński saját élményeiből táplálkozik, a cselekmény alapvetően mégis fikció. A rendező már gyerekként is érezte, hogy olyan dolgokat látott meg ezen az utazáson, amiket nem lett volna szabad - sokkal többet, mint ami bekerült a filmbe, de „a kevesebb néha több” elv mentén szemezgetett ezek közül.
Fontos volt számára, hogy egy gyerek szűrőjén át láttassa ezt a világot, mert bár az időszakról nagyon sok filmet készítenek Lengyelországban, sokszor ezek az alkotások inkább illusztratívak, mintsem személyesek. Az övé egy teljesen szubjektív perspektíva, tele olyan érzelmekkel, amiket gyerekként magában hordozott, tapasztalatokkal, amiket internalizált és a maga számára értelmezett. Nem állít abszolút igazságokat - a saját megélését közvetíti.
A Lengyel Filmtavasz vetítése / fotó: Ránki Dániel
A filmet nézve az első perctől kezdve feszültséget érzünk a bizalmatlanság miatt, ami nem csak a busz utasai között jelenik meg, hanem a családon belül is, akiket végigkísér. A magyarok több generációjához hasonlóan, akik a Vasfüggöny mögött élték az életüket, az óvatosság Kapelińskinek is alapélménye volt gyerekkorában. A szülei mindig arra intették, hogy ne higgyen senkinek rajtuk kívül, „főleg ne a szomszédnak, aki rendőr”. Irek története viszont nem csak a rendezőé, hanem a vele egykorú barátaié is, volt olyan szál a filmben, amit más életéből kölcsönzött. Egy olyan családi történetet akart írni, amiben a történelmi helyzet traumája és az általa okozott bizalmatlanság együttesen vet véget a gyerekkornak.
Anya az ilyen?
A Budapesti napló indirekt módon és egy jelenetben szó szerint is felveti a kérdést, hogy mennyire van rendben, amikor egy anya elviszi magával a 11 éves gyerekét egy idegen országba és többször, hosszú időre magára hagyja. Kapeliński a saját történetéből azt a tanulságot vonta le, hogy az édesanyja jót akart neki, csak a végeredmény sült el rosszul. Vele erről a témáról soha nem beszélgetett, de a film bemutatója után összeszedte a bátorságát és megkérdezte a véleményét. Az édesanyja csak annyit mondott: „olyan ez a film, mintha egy kicsit rólam szólna”, és a rendező szerint ez volt a lehető legjobb válasz.
Rafał Kapeliński
A filmbéli édesanya célja, hogy megmutassa a fiának, hogy „vannak színek”, létezik másmilyen élet. A rendező szerint ez meg is valósult, mert 10 évvel a történtek után elköltözött Lengyelországból, bejárta a világot, és minden útja emlékeztette az édesanyjával közös utazásokra. Bár a budapesti út körülményei könyörtelenek voltak, sokat tanult önmagáról és a világról. Ennek ellenére az első olyan átkelése a határon, amikor már nem félelemmel gondolt arra, hogy mi várhat rá, 1990-ben történt.
A szereplőválogatás nehézségei
Kapeliński elmondása szerint sokáig tartott a válogatás Irek szerepére, mert ebben a korosztályban Lengyelországban is nehéz jó színészt találni. Mindössze hárman voltak alkalmasak a feladatra, és ebből egy Lengyelországban élő ukrán ikerpár emelkedett ki a mezőnyből.
A munkajog szerint egy gyerek filmforgatáson nem dolgozhat többet 6 óránál, a rendező tapasztalata szerint viszont már nagyjából 4 óra elteltével véget ér az érdemi munka és a gyerekek elfáradnak. Ezért úgy szervezték a forgatást, hogy a nap első 4 órájában az egyik fiú, a másodikban a testvére szerepeljen. Ennek a szereposztásnak is megvoltak a maga kihívásai: az ikerpár egyik tagja csendes, visszahúzódó típus, a másik szélsőségesen extrovertált, és mindketten gyengén beszélnek lengyelül. De Kapelińskinek a tekintetükben rejlő szomorúság elég volt ahhoz, hogy hitelesen mutassák meg Irek belső világát. Hozzátette: „Ez is olyan dolog, amit nem lehet instruálni. Egy gyereknek meg kell engedni, hogy önmaga lehessen, és abban megkeresni az igazságot.”
Gryllus Dorka a Lengyel Filmtavasz vetítésén / fotó: Ránki Dániel
Gryllus Dorkát, az egyik főszereplőt Osváth Gábor és Zachar Balázs, a film magyar producerei mutatták be rendezőnek. „Már akkor tudtuk, hogy nem kell tovább keresnünk” - mondta Kapeliński. Madaras asszony volt az a nő, aki gyerekkorában befogadta az otthonába a szállás nélkül maradt Rafałt és édesanyját, ő inspirálta Dorka karakterét. Kapeliński nem emlékszik az asszony fizikai megjelenésére, csak meleg, barátságos kisugárzására, de szinte második anyjaként idézi fel, azzal viccelődve, hogy Dorkának is anyai kisugárzása van.
Lengyel-magyar két jó barát?
A régi mondóka ellenére a film azt is bemutatja, ahogy néhány magyar 1981-ben kirekesztően viselkedik a lengyel turistákkal. Rafał Kapeliński nem általánosságokat akart megfogalmazni a filmben, hozzátéve, hogy szívélyes emberekkel is találkoztak Budapesten. Az, hogy kuponokkal akartak fizetni valuta helyett és erre a magyarok negatívan reagáltak, a részükről is érthető volt, és fordított helyzetben is így történt volna: „Vannak jó és rossz lengyelek, és biztos vagyok benne, hogy jó és rossz magyarok is”. A rendező szerint a nyolcvanas években nem is beszélhetünk rendszerszintű ellenszenvről, mert „mindannyian tudtuk, hogy a lengyelek és a magyarok nagyon hasonló világban kell, hogy funkcionáljanak.”
.jpg)
Budapesti napló
Az egyik néző dicsérte a lengyelek mentalitását, ellenállóképességét, ami sok történelmi válságból kimentette őket. Kapeliński azzal a mondással hárított, hogy a lengyelek „olyanok, mint a retkek; lehetnek pirosak is, fehérek is.” Azt gondolja, hogy a történelmi korszakra jellemző tapasztalatok idézték elő, erőltették rájuk ezt a viselkedésmódot, aminek a negatív hozama az volt, hogy gyakran becsületes embereket is arra késztetett, amire különben nem lettek volna képesek, például lopásra, ahogy az a filmben is megjelenik.
Az emigráció lehetősége
Az egyik mellékszereplő kapcsán az emigráció is ott lebeg a filmben lehetőségként - kiváltképp abból a Lengyelországból, ahonnan Budapest a színes Nyugatnak tűnik.
Az, hogy a gyerek Rafał és édesanyja a bejelentett hadiállapot ellenére is - amiről akkoriban még nem is tudták, mit jelent valójában - visszamentek Lengyelországba, Kapeliński szerint a szülei közötti kötődésnek köszönhető. „Az egész filmet ennek a jelenetnek a kedvéért csináltam” - mondja a visszatérés pillanatáról. „Akkor gondoltam először azt, hogy a szüleim valóban szeretik egymást, és akkor értettem meg, hogy a felnőttek világa nem fekete-fehér.”
Mi releváns 1981-ből 2026-ban?
Amikor Kapeliński Párizsban élt, egy alkalommal franciákkal, svájciakkal és németekkel vacsorázott. Mesélt nekik a budapesti kirándulásról, ami a filmet is ihlette, többek között azt, hogy látott valakit, ahogy hátával egy fának dörgölőzve próbálja viseltesebbé tenni a bundáját, hogy ne kobozzák el a határon mint illegálisan vásárolt, vadiúj árucikket. Néhányan szó szerint a földön fetrengtek a nevetéstől, annyira szürreálisnak tartották a történetet. „Az ilyen dolgok értelmezhetetlenek a nyugatiak számára” - mondta a rendező, aki akkor kezdte el írni a Budapesti napló forgatókönyvét, amikor hazaért erről az estéről.
Veiszer Alinda és Rafał Kapeliński a vetítés utáni beszélgetésen / fotó: Ránki Dániel
Utólag viszont nem bánja, hogy a történelmi traumák ilyen személyesen érintették, mert a tapasztalatai idővel „kamatoztak”. A 24-28 éves fiatalokat, akiket Londonban tanít filmezni, jóval elveszettebbeknek tartja, mint a saját generációját, mert ők jólétből jönnek és nehezen találják a témáikat. A rendező szerint gyakran képtelenek belépni egy bizonyos privát szférába, amiből aztán történetet tudnának alakítani, és sokszor csak a hírnévről, szakmai elismerésről álmodoznak. Kapeliński szerint fiatal filmesként az ő nemzedéke is ácsingózott a hírnévre, viszont sosem jelentett nekik gondot a téma megtalálása.
