Talán ott lett volna a helye, ahol Ulrich Seidl legújabb alkotása, a Safari is helyet kapott: a Versenyen kívüli szekcióban. Az osztrák rendező a filmhunak elárulta, ezt csak egy kisebb projektnek tekintette, hogy teljesen objektív szemszögből megmutassa, hogyan is vadásznak a jómódú osztrákok Afrikában. Bár a film beállított dokumentumfilm, semmi színjáték nincs benne, és jól kihangsúlyozza, hogy a bennszülött feketebőrű segítők minden piszkos munkát elvégeznek a vadászat kapcsán (hajtás, nyúzás, belezés), míg a nyugati fehérember csak lelövi az állatot, elteszi a trófeát és visszamegy a kényelmes szállására, majd pedig haza, a jómódba. Az első kritikák Seidl filmjét a Trilógiához kötötték, mely többek között a szexturizmus ellen szólalt fel, vagy éppen társadalomkritikus pamfletnek tekintették. Seidl azonban aláhúzta, neki semmi ilyen szándéka sem volt, csak hűen és tényszerűen befogadni a szafarit, és a néző hozzáállása befolyásolhatja csak, hogy mindebből mire következtet. Ezért sem tekinthető véletlennek például az, hogy a film főszereplői, a vadászok, egyáltalán nem éreztek semmilyen szatirikus, vagy éppen támadó élt a filmben, és nagyon büszkén kísérték el a filmet Velencébe.
Szintén versenyen kívül szerepelt az American Anarchist, melyben a filmes-riporter Charlie Siskel az Anarchista Szakácskönyv (The Anarchist Cookbook), a hetvenes évek óriási botrányt kavaró, bomba- és egyéb halálfegyverek készítéséhez való kézikönyv szerzőjével, William Powellel és feleségével, Ochannal beszélget el vidéki otthonukban, Franciaországban. Nem véletlen, hogy a diákéveit New Yorkban töltő, és a könyvet is ott megalkotó amerikai Powell ilyen messze költözött szülőföldjétől: nem túl népszerű hazájában. Hiába a kifogás, hogy fiatalság bohóság, vagy az Amazonon megjelent nyilvános levél, melyben egyértelműen eltávolodik a tizenkilenc évesen megírt művétől, és kéri, hogy soha többet ne kerüljön nyomtatásba: nincs bocsánat, még maga a filmes, Siskel is szinte elevenen megeszi Powellt a kérdéseivel. Az otthoni megvetés és maga a filmes cinizmusának oka pedig nem más: a Columbine-lövöldözésektől kezdve (mely Michael Moore híres dokumentumfilmjének, a Kóla, puska, sültkrumplinak is kiinduló pontja volt) az Al-Kaida terroristáiig számos elidegenedett, és legtöbbször háborodott elméjű tömeggyilkos számára volt Powell könyve a Biblia. Siskel mintha törvényszék elé állítaná filmje főszereplőjét, és ezáltal lesz az American Anarchist a dokumentumfilmek világában egyedi, megkapó alkotás: nemcsak dokumentál, hanem szembesít, számon kér és igazságot is tesz talán.
Hasonlóan személyes dokumentumfilm a The War Show, melynek két rendezője van: a dán Andreas Dalsgaard és a szír Obaidah Zytoon, aki maga is aktívan részt vett az arab tavasz egyetemistáktól és fiatal művészektől kiinduló kulturális szerveződéseiben. A film végigveszi 2011 elejétől a szíriai eseményeket, és mintegy belső szemlélőként mutatja be az Assad elleni lázadásokból fokozatosan hogyan jutottunk el az iszlám radikalizálódáshoz és magához az ISIS katonák szörnyűségeihez. A film jó része Obaidah amatőr felvételeiből áll, mely olyan képeket mutat be a nézők számára, melyeket egyébként talán soha nem láthatnának, mintha egy rejtett drónfelvételt néznénk a CNN archívumából. Ugyanakkor a szír szerzőfél költői narrációja teszi mindezt személyessé és hitelessé, akivel együtt gyászoljuk a film elején boldog ifjú éveiket töltő aktivistákat, akiket az alkotás első felében méltán megszeretünk: a The War Show második részére azonban már vagy nem élnek, vagy ha testileg nem is, de lelkileg megnyomorított menekültek valahol. A The War Show kíméletlen és erős film, nem véletlenül lett a fesztivál versenyével párhuzamosan futó Venice Days nyitó alkotása.
De azért nemcsak a háború, hanem a művészvilág szomorúságai is dokumentumfilmre kerülhetnek olykor. Andrew Dominik ausztrál rendező legújabb filmjében Nick Cave-t követte legfrissebb albumának, a Skeleton Tree felvételeinek során. A film azonban nemcsak egy egyszerű riportfilm: ideje egybeesik a tragédiával, amikor a híres ausztrál zenész elveszítette ikerfiainak egyikét, Arthurt, akit tragikus baleset ért (egy szikláról zuhant le, saját barátja bevallása szerint LSD befolyása alatt). A gyászt csodálatosan mutatja be a fekete, 3D-ben készített képek, melyek Benoit Debie kezét dicsérik: aki Gaspar Noé, Harmony Korine vagy éppen Wim Wenders operatőre is volt már. A film szeptember 8-a este a világ 650 mozijában lesz egyetlenegyszer látható, másnap pedig megjelenik az album is. De nehogy azt higgyük, hogy ez az egész gyász. és fájdalom epika csak egyszerű reklámfogás: mélységes és szívbemarkoló, az eddig sikeres játékfilmeket rendező Dominik eddigi legjobb alkotása talán.
