Már a Tőrbe ejtve is a krimi alműfajának, a whodunit-nak a modernizálásával szerzett elismeréseket, és bár talányos bűntényként álcázzák a híres krimiíró halálát, valójában a film elsődleges célja, hogy görbe tükröt tartson a felső tízezernek és őket parodizálja ki. Benoit Blanc — aki összetéveszthetetlenül a híres Agatha Christie hős, Hercule Poirot amerikai újragondolása, egy pici Columbóval kiegészülve — első színrelépése és a folytatás, Az üveghagyma cselekménye egyaránt napjainkban játszódik, mely alkalmat ad arra, hogy a rendező-forgatókönyvíró, Johnson beleássa magát a 21. századot meghatározó (pop)kulturális közegbe. Ahogy azt Christie tette a saját korában, úgy Johnson is azt a világot mutatja be, melyben él és ezáltal jól ismeri.
Míg a Tőrbe ejtve Agatha Christie Az Ackroyd-gyilkosság című regényére emlékeztet, addig Az üveghagyma a Nyílt kártyákkal koncepcióját idézi meg, amelyben szintén szokatlan társaság gyűlik össze, valaki meghal, majd kiderül, hogy voltaképpen mindenkinek lett volna indítéka és lehetősége arra, hogy emberölésre szánja el magát.
A Tőrbe ejtve: Az üveghagyma főbb szereplői olyan fiktív alakok, akik főként az internetnek és a megszerzett kapcsolati tőkének köszönhetően gazdagodtak meg: a volt szupermodell (mára befutott üzletasszony), a klímaváltozás ügyében kampányoló képviselőnő, a tudós zseni, az izomépítő szereket reklámozó kigyúrt influenszer és tökéletes testalkatú barátnője, valamint az őket patronáló tech-milliárdos.
A baráti társaság tagjai különös fából készült dobozt kapnak kézhez, melyet óvodás szintű feladványok megfejtésével tudnak kinyitni. Már ez a felvezető is jelzi, hogy itt sem a meghívottak, sem a házigazda nem éppen briliáns elméjéről híres. Rian Johnson a kezdetektől nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a krimi a külsőségekről és a látszatról fog szólni; hogy ki milyen embernek mutatja magát és milyen ember valójában. Az egyedüli szereplő, aki képes az álarcok mögé látni, az Benoit Blanc.
A New York-i apartmanjában visszavonultan élő magándetektívet gyötri az unalom és csak arra vágyik, hogy történjen valami, ami megdolgoztatja szürkeállományát. Emiatt teljesen extázisba esik, mikor az entrepreneur, Miles Bron őt is meginvitálja a kis Cluedo játékába, melyet aztán rögtön meg is fejt.
Az eltérő habitusú figurák izgatottan várják a közösen eltöltött hétvégét, melynek helyszíne az extravagáns palota és annak ékköve, a hagymára emlékeztető üvegépítmény. A cselekmény komótosan indul, bár az rögtön egyértelművé válik, hogy a társaság egyik tagjának jelenléte meglepetésként éri a többieket, és ez feszültséget teremt köztük. Benoit Blanc-kal együtt próbáljuk kideríteni, hogy vajon mi lehetett az a konfliktus, amely szétbomlasztotta a baráti közösséget. Ahogy azt egy Cluedo menettől megszokhattuk, és ahogy azt egy klasszikus krimiben láthattuk, apránként áll össze a teljes kép, a múltbéli sérelmek a felszínre törnek, majd a játékidő közel felénél — tehát viszonylag sokat kell rá várni — az egyik karakter meghal.
A film ekkor kapcsol magasabb fokozatra, és számtalan flashbackkel és az idővonal megbolondításával felpörgeti az eseményeket. Fény derül újabb titkokra és korábban látott momentumok más megvilágításba kerülnek. Záporoznak az alibik és az indítékok, miközben Johnson a rá jellemző humorral tálalja ezt a korántsem megszokott vagy túlságosan elmés whodunit-ot. A nagy leleplezés pillanatában Blanc mondja ki, hogy a bűntény és a gyilkos végtelenül ostoba, már-már nem méltó arra, hogy ebbe ő belekeveredett.
Rian Johnson önreflektíven hangsúlyozza, hogy itt a cél a szórakoztatás és a nevettetés, ezért ne is várjunk csavaros elméket vagy gondosan kitervelt gyilkosságot, ugyanis azt nem kapunk. Helyette kapunk harsány karaktereket és az újgazdagokra jellemző ízléstelen lakberendezést, benne különböző üvegszobrok és a pandémia alatt sikeresen megszerzett Mona Lisa festmény.
A Tőrbe ejtve: Az üveghagyma emeli a tétet: grandiózusabb helyszín és az első felvonáshoz hasonló parádés szereposztás, rengeteg cameóval (Hugh Grant, Ethan Hawke, utolsó szerepében a nemrégiben elhunyt Angela Lansbury, valamint Stephen Sondheim).
Edward Norton alakítja a milliárdos Miles Bront, aki intelligensnek akarja előadni magát, pedig valójában nem az. A színész a karakterének megformálásához olyanoktól merített inspirációt, mint Tom Cruise love guru–ja a Magnóliából vagy a fiatal Steve Jobs. Kate Hudson remekel a buta szőke nő bőrébe bújva, viszont a sokadik buta szőke nő mondata után kicsit unalmassá válik túlzottan naiv viselkedése. Dave Bautista, Kathryn Hahn, Leslie Odom Jr., Jessica Henwick szintén könnyedén hozzák a tűpontosan megírt karaktereket, azonban egyikőjük sem kap elég teret ahhoz, hogy jobban megismerjük őket.
A film sztárja Daniel Craig, aki otthonosan mozog a fura és piperkőc Blanc szerepében, ezúttal további rétegeket ad hozzá, ilyen például a bűntényből adódó frusztráltsága és megjátszott esetlensége, mellette egyfajta nyomozótársként és aktív hősként kiemelkedik a főként énekesnőként ismert Janelle Monáe, aki a Tőrbe ejtvében látott Ana de Armashoz hasonlóan hoz változatosságot és okoz kellemetlenséget a többi szereplőnek.
Benoit Blanc nyomozása olyannyira az emberek szívébe lopta magát, hogy a Tőrbe ejtve sikere is nagyrészt neki volt köszönhető, Az üveghagyma esetében sincs ez másként, így természetesen folytatódik a széria és már készül a harmadik rész. Daniel Craig James Bond után ismét egy könnyen felismerhető karakterrel gazdagítja színészi repertoárját és láthatólag roppant mód élvezi a 007-es ügynöktől eltérő szerepkört. Rian Johnson tiszteleg a krimi nagyasszonya előtt, miközben bátran formálja saját képére a műfajt. A Rian Johnson-féle whodunit a maga módján komolytalan és ezért szórakoztató, és talán éppen ez a hollywoodi szemlélet kell ahhoz, hogy a képregényfilmek dominálta piacon többen adjanak esélyt a műfajnak. Agatha Christie és a krimi nem fog kimenni a divatból, csupán átalakul.
A Tőrbe ejtve: Az üveghagymát a 66. BFI London Filmfesztiválon láttuk. A film december 23-án kerül fel a Netflixre.
