Az Ecc, pecc, ki lehetsz? (See How They Run) ezzel a műfaji fricskával kapásból feladja magának a leckét, majd szinte minden második jelenetében hasonló kikacsintásokkal sulykolja a nézőbe, hogy márpedig nem egy hagyományos whodunnit-filmre volt szerencséje jegyet váltani. Az eddig jobbára csak BBC-s tévésorozatokon dolgozó Tom George krimi-komédiája viszont közel sem annyira dörzsölt, hogy folyton ilyen bátor kijelentéseket tegyen.
Leo Köpernick, a kommunistákhoz fűződő kapcsolatai miatt Hollywoodban feketelistára tett rendező (Brody) Az egérfogó című Agatha Christie darabot próbálja megfilmesíteni Londonban. A dolog nem alakul ígéretesen, a szerződés szerint addig nem kezdődhet a forgatás, amíg a darab műsoron van, és semmi jel nem utal arra, hogy egyhamar lekerülne onnan, mivel éppen a 100. előadását ünneplik. Az öntelt amerikai filmes egyébként is folyton összekülönbözik a forgatókönyv írásávall megbízott, klasszikus irodalmi szemléletű drámaíróval, majd az ünnepi bulin a darab főszereplőjével is. Köpernick hulláját aznap este a színpadon találják meg, az elkövető pedig egyértelműen valaki azok közül, akik a party idején a West End-i színházban tartózkodtak.
Az ügy a háborús veterán Stoppard felügyelő ölében landol, ráadásként egy lelkes, Stalker nevű fiatal rendőrnőt is kap maga mellé, hogy közben segítsen neki felkészülni a nyomozói vizsgára. Miközben nekilátnak számba venni a gyanúsítottakat, az elkövető újra lecsap, a gyilkosságok pedig nagyjából követik a színpadi darab eseményeit.
Sam Rockwell a legjobban harsány, energikus szerepekben, mániákus futóbolondokként tündöklik, mint mondjuk az Egy gyilkos elme vallomásai CIA-bérgyilkosa/showmanja, vagy a Három óriásplakát… déli suttyó seriffhelyettese, de volt már példa tőle visszafogott jutalomjátékra is, mint a Hold magányos asztronautája. Itt viszont egy bicegő, morcos alkoholista figurájával kínálták meg, aki a gyanúsítottak megfigyelése helyett szívesebben ugrik be gint vedelni a pubba, és a film egyik legnagyobb rejtélye, miért vállalta el ezt a szerepet. Rockwell természetes sármja nem képes átragyogni a szófukar, kiégett rendőr szánalmas figuráján, aki amellett, hogy nem egy kifejezett lángelme, ehhez még csak szórakoztató cinizmust sem képes hozzátenni.
A Lady Bird és Brooklyn főszereplője, Saoirse Ronan viszont tökéletesen működik eminens újoncként, aki krimirajongásával és buzgómocsingságával a nyomozó idegeire megy. A kiégett vén róka és az optimista zöldfülű – ez a dinamika persze korántsem eredeti, az Ecc-pecc… pedig miközben játékosan kritizálni próbálja a Christie-féle történetek (és feldolgozásaiknak) sablonjait, szolgaian követi az átlagos buddy-cop vígjátékok jól bevált formuláját.
Az Ecc-pecc… inkább azzal próbál meg kitűnni, hogy félig-meddig valóságos környezetbe helyezi a cselekményt, Az egérfogó ugyanis a történelem leghosszabb ideje folyamatosan játszott színdarabja, amiből épp ezért nem készülhetett eddig rendes filmadaptáció. A karakterek, így a gyanúsítottak egy része is valódi figura – például a fiatal Richard Attenborough, aki a nyomozót alakítja a színdarab eredeti felállásában, és akit később többek között a Jurrasic Park idealista megalkotójaként, John Hammondként láthattunk. (A filmben A szomorúság háromszögének egyik főszereplője, Harris Dickinson alakítja). Természetesen Agatha Christie egy ponton személyesen is felbukkan, de erről többet nem árulnék el annál, hogy ábrázolása pedig tökéletesen megfelel annak, amilyen véleménnyel a gyilkosság áldozata (és talán az Ecc, pecc… készítői) vannak róla.
A film folyamán egyre erőltetettebbé váló meta-humort főként az szolgáltatja, hogy a flashbackekből kiderül: a hollywoodi filmes szerint Az egérfogó túl unalmas, mert nem hal meg senki az első öt oldalán és nem egy akciójelenettel zárulnak, ezért sokkal bombasztikusabbá akarta tenni a történetet. Brit létére Tom George rendező szíve szintén Hollywood felé hajlik: Wes Anderson színeivel és stilizált külsőségeivel próbálja ábrázolni a korabeli London színházi világát, de nem rendelkezik a Grand Budapest Hotel és a Holdfény királyság rendezőjének esztétikai és dramaturgiai érzékével sem. A látvány így inkább egy közepesen amibiciózus Netflix-produkció színvonalán mozog, ami a dinamika illúzióját azzal próbálja megteremteni, hogy gyakran használ osztott képernyőket, sokszor a cselekmény szempontjából teljesen indokolatlan pillanatokban is.
Valódi világsztárokat viszont nem találunk a gyanúsítottak sorában, ami nem feltétlenül probléma, ha azt vesszük, hogy Kenneth Branagh minden más szempontból dögunalmas Poirot-adaptációit hiába tömik meg velük. Nagyobb baj, hogy a főszereplőkön (és a sztereotipikus manírokkal ellátott, homoszexualitását titkolni próbáló fekete drámaírón) túl egyáltalán nincsenek pontosabban körvonalazott jellemek. Miért kéne izgulnunk hát azért, hogy valójában melyikük is kezdte el tizedelni a többieket?
Az Ecc, pecc… alkotói túlbecsülték a saját képességeiket, halovány kísérletet tettek a krimi műfaji dekonstrukciójára, így végül csak egy középszerű vígjátékot sikerült letenniük az asztalra. Rian Johnson remek Tőrbe ejtve című filmje néhány évvel ezelőtt sokkal bátrabban és okosabban nyúlt hozzá Agatha Christie örökségéhez, és ezt nem dörgölte kényszeresen az ember orra alá. A krimirajongók jobban teszik, ha inkább kivárják a déli kiejtéssel sokat küszködő Daniel Craig közelgő újabb nyomozását, a brit akcentussal egyébként inkább meg sem próbálkozó Sam Rockwell bukdácsolása egyértelmű csalódás.
A filmet a miskolci CineFesten láttuk, országosan szeptember 29-én mutatják be a mozikban.
