Ezután kezdődik el főszereplőnk harca a hatalommal, amely csellel és csábítással, de legfőképpen egyre méltatlanabb állásokkal igyekszik megtörni és távozásra bírni őt. Grönlandra száműzik, ahol jegesmedve-támadásokat kell elhárítania, később pedig egy lepukkant francia külvárosban lesz börtönőr. Azonban, ahogy azt az eredeti cím (A megingathatatlan) előrevetíti, Vincent-re az efféle mesterkedésekkel nem lehet hatni. Hősies kitartással utasítja vissza a fokozatosan növekvő végkielégítést, hiszen életének legfőbb célja, hogy közalkalmazott maradhasson, és minimális vesződséggel járó munkáját végezve az állam pénzén éljen.
Commandeur vígjátéka másfél órányi tömör szórakozás jól időzített poénokkal és abszurd humorral. Telis-tele van olyan üdítő apróságokkal, mint amilyen például a későn érő Vincent kapcsolata édesanyjával. Természetesen túl a negyvenen is anyu mos és vasal rá, hozza neki a kávét, sőt arra is veszi a fáradságot, hogy a habjába belepingálja kisfia arcképét.
A film bátran mer elszakadni a realitástól, és ez nagyon jól áll neki. Találkozunk fekete humorba átcsapó, röhejes kenubalesettel, sziklaszilárd erkölcsű dél-amerikai bennszülött törzzsel, de indokolatlanul a börtönbe csempészett kiskutyával is. A kreatív ötletek valósággal elárasztják a filmet, és egy pillanatig sem hagyják elbóbiskolni a nézőt.
A hónap dolgozója a nevettetés mellett szán időt arra is, hogy olyan égetően fontos problémákról beszéljen, mint a klímaválság. Az alkotók jó érzékkel egyensúlyoznak komoly és komolytalan témák között, ennek köszönhetően egy jegesmedve spermás poén és egy meztelenkedős jelenet közé beékelt környezetvédelmi mondanivaló mély nyomot hagy a nézőben anélkül, hogy az a szórakozás rovására menne.
Célkeresztbe kerülnek a kulturális sztereotípiák is, amikor Vincent újdonsült barátnőjével, Evával Svédországba költözik. A francia mentalitás ütközik a skandináv gondolkodással, Eva szabados életstílusa, nyitott párkapcsolatai és gyermekeinek meghökkentő etnikai és vallási sokszínűsége mind-mind zavarba ejtik a főhőst.
Néhány jelenet erejéig feltűnik a filmben két „nagy öreg”, a francia film élő legendái. Christian Clavier karaktere szakszervezeti prófétaként hirdeti az igét, ami természetesen a „ne engedjünk a munkást földbe tipró hatalomnak”. Az erkölcsi felsőbbrendűség érzetével osztja az észt: ha atyáskodó intelmekre van szükség, számára sosem jár le a munkaidő.
Gérard Depardieu is megjelenik egy rövidke tévéinterjú erejéig, amelyben arról mesél, miként tör elő belőle a patrióta a jó öreg francia trágyaszag hatására. Depardieu tökéletes választás a szerepre, mivel a franciák számára egyszerre nemzeti kincs és országát megtagadó, Putyinnal parolázó „világpolgár”. Abban a néhány percben, amíg a vásznon van, szinte sistereg ez a belső ellentmondás: jelenléte ettől lesz félig-meddig ironikus kikacsintás.
A szokatlan, merész és abszurd elemek sokasága miatt a moziból kilépve az eredetiségét tartottam a film legnagyobb erényének. Ezen a téren azonban később sajnos csalódnom kellett, ugyanis a helyzet ennél némileg árnyaltabb. Commandeur vígjátéka a 2016-os olasz Quo vado? című film remake-je, ráadásul az eredetinek meglehetősen szolgai másolata. Checco Zalone filmje hat évvel ezelőtt elképesztően magas bevételével megdöntött minden korábbi olasz rekordot, nem hiába vásárolták meg a sztorit a franciák. (Az olasz verziót nálunk nem mutatták be.)
A rendező nyilatkozata szerint sokat dolgoztak azon, hogy a történetet a mai Franciaország képére formálják. „A hónap dolgozójában a máról akartam beszélni. Ezért van benne utalás migrációra, multikulturalizmusra, mozaikcsaládokra, klímaválságra, a közalkalmazottak helyzetére stb. A forgatókönyvet elnézve ki tudtam jelenteni, hogy igen, ez Franciaország 2022-ben.”
A film lezárása hangvételét tekintve meglehetősen elüt az addig látottaktól. A fékevesztett poénkodást kitúrja egy (egyébként nagyon is releváns) társadalmi probléma: az elmaradott országokban az egészségügyi ellátás katasztrofális helyzete. Ebben a közegben nyílik lehetőség arra, hogy Vincent piti, korrupt ingyenélőből egycsapásra jóságos segítőangyallá avanzsáljon. Erre a tökéletesen légből kapott, hirtelen csavarra egyáltalán nem lett volna szükség. A társadalomkritikus mondanivaló egy komolytalan fináléban is átjött volna, ráadásul hangulatában is jobban passzolt volna a film egészéhez.
Azonban az elhibázott végkifejlet sem tudja feledtetni a tényt, hogy Jérôme Commandeur ritka tehetséges nevettető, az olasz alapanyagban pedig remek lehetőségek rejlenek. Ha szeretnénk egy jót nevetni a simliskedésen, és egy kis környezettudatos szórakozásra vágyunk, lehengerlő humorával és társadalmi relevanciájával a franciák legújabb kaland-vígjátéka mindenképp megéri a pénzünket.
A hónap dolgozóját július 21-től vetítik a magyar mozik.
