Mindegy, hogy a ház alá rejtett titkos vágyakról (A pince), kenyai nyaraláson megélt szexuális kalandokról (Paradicsom: Szerelem), vagy fenséges, ritka állatok legyilkolása után érzett eufóriáról (Szafari) van szó, Ulrich Seidl osztrák filmrendezőnek különleges érzéke van ahhoz, hogy rettenetesen kellemetlen helyzetbe hozza a nézőjét. Fikció és dokumentumfilm határának elmosásával sajátos hangvételű, tablószerű filmeket készít felkavaró jelenségekről és groteszk emberi sorsokról. Hősei általában szánalmat keltő, amorális, vagy éppen teljesen elveszett alakok, akiket statikus beállításokon, a legkényelmetlenebb szituációkba is elkísér a kamerájával. 

Ritchie Bravo tökéletes mintapéldánya a Seidl-hősöknek. A hidrogénszőke, fókabundás, ötvenes amorózónak évtizedekkel ezelőtt földbe állt a schlager-énekesi karrierje, és most Rimini kihalt szállodáiban, főállásban szórakoztatja a nyugdíjasokat, akik kizárólag az ő kedvéért buszoznak el tél közepén Ausztriából az üres olasz városba. És ha mindez nem lenne elég bizarr, ez egy valóban létező turisztikai jelenség. 

Forrás: Vertigo Media

Esténként egy hotel éttermében vagy egy bár pincéjében elénekel egy csokorra valót az egykori slágereiből, majd a jeges szélviharban átgyalogol egy másik szállodába, hogy egy kis extra pénzért cserébe meglett korú rajongóinak nyújtson szexuális szolgáltatásokat. Ebben a végtelen körforgásban tölti a hétköznapjait, a megkeresett pénzt vagy elissza, vagy játékgépbe dobálja. Szűkösebb időkben a saját kicicomázott villáját is kiadja a rajongóinak, amíg ő egy bezárt hotel üres szobájában húzza meg magát. 

Ritchie életében és környezetében mintha megfagyott volna az idő: nem csak a szentimentális schlager-zene műfaja ment ki a divatból nagyjából húsz-harminc éve, de a ruhái, a rajongói, a háza és a személyisége is egy régen letűnt kor maradványai. Nincsenek tervei, se ambíciói, csak a zenéje van, a villája és a nők, akikkel összefonódik az élete. Ezt a vegetatív állapotot borítja fel a rég nem látott lánya, Tessa érkezése, aki pénzben kér tőle kárpótlást azokért az évekért, amiket nem töltött mellette. 

Ritchie Bravo egy nárcisztikus pojáca, akivel nagyon nehéz szimpatizálni. Az egész élete bizarr, napközben felváltva énekel és szexel, éjszakánként lerészegedik, apaként és üzletemberként is egy csődtömeg. Viszont a bugyuta dalaival és a szexuális szolgáltatásaival végtelenül boldoggá teszi nőknek egy olyan generációját, akikről már mindenki más lemondott. 

Forrás: Vertigo Media

A férfi alázattal végzi mindkét munkáját, sőt mindkettőt élvezi is, mert tudja, hogy jó abban, amit csinál - akár a színpadon, akár az ágyban kell teljesítenie. Az ő előadásában egy pár pillanatra még ezeket az örök szerelmet hirdető, butuska dalokat is elhisszük. A háttérben felsejlő családi tragédia, a demenciás apja és az anyja halálának ténye tovább árnyalja a karakterét, ennyi örökölt trauma elől más is ugyanígy elmenekült volna. 

Michael Thomas veterán osztrák színész minden szempontból tökéletes a búgó hangú énekes szerepében. Mintha Darren Aronofsky pankrátorján csavart volna egyet az osztrák rendező, itt is egy szőke monstrum próbálja rendezni a kapcsolatát a lányával, és nála is felcsillan némi esély arra, hogy átszervezze az életét, de ez persze nem Amerika, ez itt Ulrich Seidl nyomorúságos valósága, itt teljesen más módokon jut el a hősünk a katarzisig.

Seidl számára mindig kulcsfontosságú a szereplőit körülvevő tér. Hosszan kitartott állóképeken mutatja be szereplőit, mindegy, hogy éppen dokumentum- vagy fikciós keretbe rakja őket. A pincében minden szereplőjével leereszkedett az alagsorba, hogy felfedezze a rejtett titkaikat, a Szafariban hátborzongató trófeákkal teli falak elé ülteti le a büszke vadászokat, Ritchie-t pedig Rimini fagyos tengerpartjára száműzi. 

Forrás: Vertigo Media

A strandot a tél misztikus, másvilági környezetté varázsolja, ahol a férfin kívül kizárólag fekete ruhás szellemek mozognak. Egyedül ők képviselik a jelent, az egész világon végigsöprő menekülthullám hatását, ahogy a tengerparti városokban, élet és halál között lebegve próbálják meghúzni magukat, és várják, hogy valaki segítsen rajtuk. A jeges parton ülnek, állnak, vagy fekszenek, nem néznek Ritchie-re és ő sem rájuk, de ezen a fagyos purgatóriumon mégiscsak megosztoznak egymással, és elkerülhetetlen, hogy egyszer kapcsolatba lépjenek egymással.

Hat év telt el a Safari óta, azóta vártuk, hogy Ulrich Seidl újra magával rántson a sötét univerzumába. A Riminivel minden szempontból túlteljesített, a humorát, az emberségét és a pesszimizmusát sem vesztette el. Nem könnyű a filmjeit megemészteni, de megéri tenni velük egy próbát. Amúgy is ideje lenne már megszokni, hogy filmet nézni nem mindig kellemes élmény. 

A Rimini jelenleg látható a magyar mozikban, a Vertigo Media forgalmazásában.