Az elmúlt évek népszerű tendenciája hogy történelmünk és irodalmunk ikonikus alakjai nagyszabású filmekben és sorozatokban kelnek életre. II András (Aranybulla), Hadik András (Hadik), Petőfi Sándor (Most vagy soha!) és Hunyadi János (Hunyadi) után a 20. század egyik legfontosabb költője, József Attila is sorra került. Azonban Rózsa Gábor filmje több szempontból is szembemegy a jelenlegi hazai trendekkel. Az állami támogatás nélkül, maroknyi stábbal készült Reménytelenül nem abban érdekelt, hogy piedesztálra emelje az egyik legismertebb magyar költőt, és nem is az ő politikai-társadalmi szerepvállalására koncentrál. A film József Attila alakját a pszichoterápia kontextusába ágyazza, kendőzetlenül megmutatva a művész betegségének egyre durvuló tüneteit és azt, milyen hatása volt ezeknek a pszichológusra, Gyömrői Editre.
A Reménytelenül gerincét a költő kezeléssorozata adja: miután több szakember sem boldogult vele, Gyömrői Edit (Michl Juli) elvállalja József Attila (Sütő András) kezelését. Kettejük beszélgetései során nyerhetünk betekintést a pszichés zavarral küzdő, a kezelés idején már ismert és elismert József belső világába, miközben a pszichoanalitikus szakember próbálja feltárni, milyen gyermekkori impulzusok hatottak visszafordíthatatlanul a páciensére. A kezelés során a költő belső tere is megelevenedik, ilyenkor József Attilát egy víztározó sötétjében látjuk (a helyszín A brutalistából is ismerős lehet), ahol többnyire a Szabad ötletek jegyzékéből származó monológjai hangzanak el. A terápiás beszélgetések között Gyömrői Edit a kollégáival, elsősorban az Attilát korábban kezelő Hollós Istvánnal (Mult István) konzultál, és egyszer még a páciens barátai is előkerülnek, akik próbálják rábeszélni Editet arra, hogy hagyja abba a kezelést. József Attila eközben beleszeret terapeutájába, és egyre radikálisabban sérti meg a páciens-pszichológus kapcsolat határait, majd zaklatni és fenyegetni kezdi Editet.
Érződik a filmen, hogy a forgatókönyvet is jegyző Rózsa Gábor komoly kutatómunkát végzett. Beleásta magát a korabeli feljegyzésekbe, pszichológiai tanulmányokba, József Attila vonatkozó műveibe, sőt, még Freud-ba és Marx-ba is, hogy minél részletgazdagabb legyen a költő pszichoanalízise. Ez az alkotói törekvés a film egyik nagy erénye, főleg az elmúlt évek próbálkozásainak fényében. Egy hatalmas kultuszú, mitizált, a irodalomórák során még magasabbra emelt és ezzel elszemélytelenített történelmi-irodalmi alak ezúttal nem magasztos, feddhetetlen hősként, hanem esendő, sokszor félelmetes, ön- és közveszélyes figuraként jelenik meg. Rózsa Gáborék így könnyedén teljesítik az egyik legnehezebb vállalásukat: filmjük segít megérteni, közelebb hozni a mai olvasókhoz József Attilát, miközben akár oktatási segédanyagként is megállhatja a helyét. Ráadásul a Reménytelenül még az egyensúlyt is megtalálja: bár a történet József Attila pszichés problémáiról szól, a kezelések során végig körüllengi a költőt a zseni-aura, így azt érezzük, egy tragikus sorsú géniusz, nem pedig egy zakkant, talajt vesztett beteg ember ül velünk szemben.
Ebben kulcsfontosságú szerep jut a két főszereplőnek. Sütő András meghálálja a rendezői bizalmat, József Attilaként teljesen átlényegül, a beszéde, a mozgása és a terapeutájára odavetett pillantásai mind higgadt és kifinomult színészi munka eredményei. Alakítása sokszor nagy amplitúdókra épül (ez a karakter borderline személyiségzavarából is fakad), azonban Sütő – aki színpadi monodrámában korábban már előadta a Szabad ötletek jegyzékét, ezeket a kilengéseket is pontosan találja el, így jelenléte egy pillanatra sem érződik parodisztikusnak, vagy épp hivalkodónak. Ráadásul remek párost alkotnak Michl Julival, aki nemcsak főszereplője, de vágója is a filmnek. Gyömrői Editként ő a távolságtartó szakmaiságból indul, a karakterív tétje pedig az, hogy József Attila személye, és a megoldhatatlannak tűnő probléma mennyire kezdi ki ezt a hűvös profizmust, amivel ő a szakmájához viszonyul.
A Reménytelenül a terápiás alkalmak két fős jeleneteiben működik igazán jól. Michl Juli és Sütő András között izzik a levegő, de közben a foglalkozások a páciens-pszichoanalitikus viszony keretei között zajlanak, amiket a költő indulatos kitörései és váratlan vallomásai egyre gyakrabban és erősebben feszegetnek. Az itt zajló beszélgetéseknek jó a sodrása, és az ezekbe ékelt tudattalan tér, a víztározó, valamint az ott elhangzó Szabad ötletek jegyzékéből átemelt, a terápiás módszerhez hasonlóan a szabad asszociációra épülő monológok is a történetet építik.
Utóbbiaknak köszönhetően kevésbé zavaró a valós tér hétköznapisága: a film, mivel a költő elméjében mászkálunk és egyre mélyebbre kerülünk az asszociatív gondolatokban, bőven elbírt volna eggyel kísérletezőbb képi megközelítést. Igaz, az alacsony költségvetés egyáltalán nem érződik a díszleteken és a kellékeken: Gyömrői Edit lakása otthonos, az apró tárgyak is jól mutatnak, bátran épít is rájuk közeliket a rendező (Edit például kávét főz az első jelenetben, az elkészítés minden apró mozdulatát a vízforralástól a kávédarálásig öröm nézni), nem érhető tetten sem a műviség, sem pedig az olcsóság.
Ennek ellenére is szembetűnő, hogy a Reménytelenül képileg kevéssé kiérlelt, ami vélhetően a mindössze 10 napos forgatási időből is fakad. Garai Gábor operatőr levegős kompozíciói sokszor úgy hatnak, mintha nem lett volna idő rendesen megtervezni és elpróbálni a felvételeket. Így hiába került a filmbe egy közel húsz perces hosszú snitt az első terápiás alkalomról, a képen belüli vágás ritmusa nem mindig passzol a szereplők közötti dinamikához és gyakran furcsa, nem túl esztétikus plánok mutatják Editet és Attilát. A vizualitás legerősebb elemei az arcközelik, amikre bátran építhetne a rendező, azonban ezek csak ritkán, igaz, dramaturgiailag fontosnak szánt pontokon érkeznek.
A két főszereplő közös jelenetei a vizuális átgondolatlanságot is képesek tompítani, a Reménytelenül legnagyobb hibája azonban, hogy nem kizárólag ezekből a terápiás alkalmakból áll össze. A film látványosan elfogy akkor, amikor nem a Gyömrői Edit és József Attila között kibontakozó kapcsolatot figyeljük, a köztes jelenetek, amikor a terapeuta másokkal beszélget, nem adnak hozzá túl sokat sem Edit karakteréhez, sem a történethez. Így pedig a vizualitást illető hiányosságok is szembetűnőbbé válnak. Ezek a köztes szekvenciák akkor működnek hatékonyan, amikor a rendező hagyja általuk levegőzni a filmet: Gyömrői Edit két páciens között ledobja a cipőjét, felteszi a lábát a székére és rádiót hallgat. Michl Juli élettel tölti meg a hétköznapi helyzetet, és ezek a keresetlen pillanatok sokkal többet mesélnek a karakterről, mint a Hollós Istvánnal folytatott, hosszúra nyúlt párbeszédek.
Talán ez a „levegő” hiányzik leginkább a Reménytelenül-ből: a film bő másfél órán át fojtogat, még a terápiák közötti jelenetekben is, a szereplők minden mondatának hihetetlen súlya van, ami így egy idő után tét nélkülivé és fárasztóvá válik. A rendezői szándék viszont védhető, a cél valószínűleg az volt, hogy a néző átérezze a kezelés hiábavalóságát a költő és a terapeuta oldaláról is. A filmből azonban épp az önmagukon túlmutató félmondatok és apró gesztusok hiányoznak. Ha csak a terápiás alkalmakat figyelnénk kb. 70 percen át, máris koherensebb és hatásosabb lenne a végeredmény.
A javarészt a mikro-költségvetésből fakadó, a forgatókönyvet és a koncepciót érintő hiányosságok ellenére is egy szimpatikus film lett a Reménytelenül. Rózsa Gáborék játszi könnyedséggel ugrották meg azt az akadályt, ami az elmúlt évek grandiózus hős-mítoszra építő magyar filmjein és sorozatain rendre kifogott. Ez a film képes emberivé tenni az egyik legnagyobb költőnket, árnyalt jellemrajzot tesz mögé, és jó érzékkel mutatja meg a Gyömrői Edit és József Attila közötti eleinte szakmai, később viharos viszony fontos pillanatait. Egy mértéktartóbb és minimalistább megközelítés vélhetően erősebb művet eredményezett volna, azonban az sem kis teljesítmény, hogy egy önerőből forgatott, kicsi függetlenfilm nemcsak odatehető a forintmilliárdokból készült párdarabok mellé, de több szempontból felül is múlja azokat.
A Reménytelenül április 10. óta látható a mozikban, a Rózsa Film forgalmazásában.
