Hiánypótló témák, egyedi külalak, tematikus blokk, sokszínűség (nem nyomdatechnikai értelemben), nagyobb tér a kis- és kísérleti filmeknek, a napi sajtónál mélyebb kritikák - nagyjából így foglalható össze a szerkesztőségi beköszöntő, amit aztán a lap zömét kitevő téma, Cronenberg és életművének körbejárása követ "jelentős elméleti háttértudással rendelkező szerzők" tollából elkövetve. A köszönetnyilvánítások közt szereplő olvasószerkesztők egy kötőjel nélküli rossz elválasztással lettek meglepve ("olvasószerkesztőin/knek"). A témaválasztás logikus, kevés elménckedőbb rendezőt lehetne találni az irodalom doktora Cronenbergnél, akinek filmjei, ahogy azt látni is fogjuk, sokféle értelmezési eljárásnak csavarják-csavarták el a fejét.
Az első szám első cikke mindig kiemelt jelentőségű, esetünkben Pálos Máté esik neki a cronenbergi húsnak, a cikk címe Meddig él az új hús?
Mennyire új? -- kérdezhetnénk vissza, amikor is Pálos előveszi McLuhant és Baudrillard-t, előbbi tévés ideologémáit köti össze a cronenbergi oevre-t átjáró testkérdéssel. A szerző állítása szerint Cronenberg a technológia és az emberi szövet összefonódásából fakadó, "a test radikális átalakulásá"-t eredményező témákat jár körbe főképp a Videodrome-ban és a Karambolban - azaz ez a két film is a rendező "ambivalens és elégikus kommentárja bizonyos technikai és társadalmi és kulturális változásoknak".
 |
| Hűvös csók egy forró médiummal - Videodrome |
Pálos maga is elismeri, hogy a tézis megalapozásához felhasznált McLuhan-i tévés megállapítások egy más televíziós kor termékei, "A televíziós kép azóta végbement valóságleképezési adottságainak fejlődése, a tévézés szokásrendjének átalakulása, továbbá az internet megjelenése erősen viszonylagossá teszi a tévé 'hűvös' mivoltát, és új fénytörésbe állítja az elméletet." - azaz az idő meghaladta azt (McLuhan szerint a tévé befogadói aktivitást követelő "hűvös" médium, szemben a "forró" rádióval).
Persze, a televízió már egyáltalán nem követel befogadói aktivitást, még ha 1964-ben ez még máshogy is tűnt, de nem a "valóságleképezési adottság fejlődése", hanem a tévé valóságteremtő erejének, a technika kifejlődésének (és a befogadói eljárások kisgyerekkorban történő elsajátításának) a hatására. Egy ennyire másodlagos frissességű elmélet használata amúgy az egész dolgozat létjogosultságát megkérdőjelezi, főleg, hogy a McLuhan-féle jóslat ("Hamarosan elérjük az ember kiterjesztésének utolsó fázisát - a tudat technikai szimulációját, amelyben a tudás aktusa kollektíven és egészében ki lesz terjesztve az egész társadalomra.") nem igazán a hagyományos tömegmédiumok terében zajlik, hanem az internet hiperterében tűnik egyre inkább valóságnak.
Azaz Pálos fura filológiai munkát fejt ki, egy rég nem aktuális médiaelmélet kereteiben értelmezi Cronenberg filmjeit, értelemszerűen papírra nyomtatva - miközben tévét lassan csak a nagyszülők generációi néznek, a harminccas generációktól lefelé lassan oldja bele magát mindenki a hipertérbe, az internet egyre folyamatosabb jelenlétet követelő folyamába. Az aktív passzivitás írásaktusaiból tekintve a televíziós fotelek biedermeier világa maga a Gutenberg-galaxis diszkréciója. (Friss hír, hogy immár 250 millióan facebookolnak.)
Pálos tehát rekonstruálni látszik egy test-, média-, antropológiaelméleti megközelítést, amely Baudrillard szimulakrumelmélete, McLuhan és a testiség általános kérdéseivel képbe helyezi az olvasót, s épp a Prizma további szövegeit átolvasva tűnik fel mindez. A "testség" és a Karambol kapcsán Pálos szerint "A testhez való odafordulás nélkül nincs esély az énkép újraalkotására", mivel a személyiség már szét(f)oszlott a szimulációk végtelen terében. Saját nemi másságuk újrateremtése érdekében fordulnak a Karambol hősei a testhez, a nemiséghez, de a "talán legközelebb" nyitó- és zárómondat által is jelzett (amúgy pornófilmes szerkesztéssel megoldott) végtelen ciklus miatt eldönthetetlen a film végkicsengése (a következő írás, a Bottin-Wilson által jegyzett Szexkarambol tétele szerint nem lehetséges a vágy újrafeltámasztása), vagyis Cronenberg nem ünnepli az új húst, "a metamorfózis utáni embert", csupán konstatálja létét, filmjei "mellőzik a morális nézőpontot".
 |
| Sebpornográfia - Karambol |
Így az optimista McLuhan-i és a pesszimista baudrillard-i elmélet Cronenbergnél az eszétikailag hiteles módon megjelenített jelentésvesztéssel "rá is cáfol" saját kiindulótételére, az "identitás megformálhatóságának zálogául szolgáló rendszerek referenciavesztésé"-re. Kérdés, miért és hogyan, de mivel ez a tanulmány utolsó mondata, maradunk ennyiben.
A következő, már idézett című szöveg a Karambol hátterét és rendszerét göngyölíti fel segítségül hívva egyrészt Andy Warhol művészetét (közelebbről a Halál Amerikában autóbaleset-képsorozatot), másrészt magát az irodalmi alapanyagot J. G. Ballard 1973-as regényét (melyből később részletet olvashatunk a lapban). Ez az elemzés a film alaphelyzetének a következő folyamatot tételezi: a szexualitás kiüresedése, a vágy, vagyis az értékek eltűnése monotóniát okoz, ez pedig unalmat. A szereplők tehát a vágyat kergetik, próbálják újra elérni, "A Karambol azonban nem tesz többet egy általánosított hiány fetisizálásánál." Az eredmény kényelmetlen, élvezhetetlen "sebpornográfia", redundáns, elidegenítő film, amely nem ad esélyt a nézőnek (a tanulmány egyes következtetései amúgy beépültek Pálos cikkébe). A "Talán legközelebb." egyre talányosabb, egyre több értelemre tesz szert.
Nemes Z. Márió A semmivé váló ember című írása jó helyre került, ugyanis amellett, hogy kiegészíti az előző két írást, bizonyos szempontból vitatkozik is velük. Ez az írás igazán felkészült, mély, ugyanakkor letisztult, rendezett. Nemes a cronenbergi értelmezhetőség zavarba ejtő gazdagságát mint problémát veti fel - a testközpontúság könnyen csábíthat különböző értelmezési kódokat arra, hogy totalizálva, azaz leegyszerűsítve kivetüljenek a filmekre, miközben számos közkedvelt fogalom nincs tisztázva.
"A cronenbergi poétika lényege 'esszenciális' nyitottsága, ennek értelmében életműve és emberképe az assamblage logikáját követi." - amely, ahogy a lábjegyzetből megtudjuk, egy neoavantgárd tárgyalkotó eljárás, különböző tárgyak egymás mellé vagy fölé rendelését, helyezését jelenti. A következő probléma a hagyományos antropológia fogalomhasználata, ami folyton esszenciális, nemzeti-kulturális referenciákat mozgósító fogalmakkal operál, holott az ember megfogalmazása inverz ("középpont nélküli létező, aki soha sem esik egybe önmagával, ezért folyton önmeghatározásra kényszerül") - Nemes azonban nem a negatív vagy antihumanizmust látja megoldásnak, hanem az antropológiai reflektáltság szükségességére hívja fel a figyelmet.
 |
| Így jár, akinél nincs rovarriasztó - Légy |
A Cronenberg-értelmezések egy kényelmes módja a poszt-/transzhumanista út (a tudományok fejlődésével az ember kiemeli magát az evolúció hatása alól, pontosabban a saját kezébe teszi azt, megszünteti a natura humanát, és a kiborg, a klón vagy a mutáns fogalmaival jelezhető produktumokat hoz létre), amely azonban Nemes szerint csak továbblép egyet az evolúciós narrációs logika szerint, de nem függeszti azt fel (bár az evolúcióelmélet szerint a törzsfejlődésnek nincs célja és vége - a szerk.), másrészt pedig a natura humana fogalma sem olyan esszenciális és adott, mint ahogy ez az elmélet olyan problémamentesen használja. A cél pedig az emberi lehetőség nyitottan hagyása, ami a fenti negatív meghatározásból következik.
Itt lép be a képbe az "anti-esszencialista antropológia", amely abból indul ki, hogy a meghatározhatatlan ember a művészet által képes kapcsolatba lépni önmaga hiányával. "Az ember képalkotó elevensége az antropológiai színrevitel által konceptualizálja saját semmire helyezettségét, s ennek a színrevitelnek az elemzése a művészi reprezentáció mélystruktúrájába is bepillantást enged." Ez lenne tehát az (elsősorban német szerzők által inspirált) anti-esszencialista Cronenberghez való közelítésének a stratégiája.
Ezek után Nemes hozzáfog az eXistenZ, a Porontyok és a Légy elemzéséhez, utóbbihoz felhasználja a Christopher Nolan-féle A tökéletes trükk identitáskérdéseit, és a kínálkozó párhuzamokat. A Légy Seth Brundle-jének nincs meghatározott, rögzített identitása, az átalakulása folyamatos, ami által Cronenberg az ember meghatározatlanságára mutat rá Nemes szerint (aki egyes pontokon tán maga is hajlik Cronenberg erőszakos, vagy ahogy ő mondja, totalizáló értelmezéséhez).
Ez az írás kétszer is hivatkozik a Prizma első számára, azaz önmagára, ami amellett, hogy megkönnyíti az elhivatott olvasó dolgát, rávilágít az írások szerves egységére, no meg némi belterjességre is, amit inkább hívjunk műhelyjellegnek. Mindenesetre Nemes Z. Márió szövege igazi intellektuális élmény.
 |
| Az új ikon Viggo Mortensen, Naomi Watts és egy motorkormány |
Amihez képest Jankovics Márton Szigorúan borzalmas című írása sokkal esszészerűb, lazább, nem pepecsel annyit az általa használt fogalmakkal, pontosabban sokkal többről tételezi fel a közmegegyezést, és előfordul, hogy ott hagy abba elemzéseket, ahol el kéne kezdenie. Írása a paranoia, a megfigyelés, a konspirációs gondolkodásmód témáját veszi végig a Cronenberg-filmekben.
Sepsi László egy doktori értekezés szintű témát próbál meg összefoglalni cikkében: a számítógépes játékok ihlette filmek és az eXistenZ kapcsolata, s egyben az előbbiek rövid történeti áttekintése is. Sok ez, ráadásul a szerző még elméleti alapozást is biggyeszt a szöveg elejére, amely a komputerjáték világteremtő erejét próbálja meg rendszeralkotó elemmé emelni, kevéssé meggyőzően. A szimuláció ereje természetesen óriási, ezt azonban nem szerencsés olyan kreatív világalkotó eljárásokkal párhuzamba állítani, mint pl. az olvasás.
A (nem feltétlenül költségvetési szempontból) olcsó, bulváros gondolkodású horrorfilmek általában negatív, manipulatív erőként ábrázolják a párhuzamos (pontosabban a normálistól eltérő) valóságot kreáló virtuális tereket, ám az eXistenZ sokkal derűsebben közelít témájához, amelyben leginkább "a játék célja a folyamat" VR-vulgárokkultista igazsága fut végig. A cikk tartalmazza a Prizma legviccesebb sajtóhibáját: eszerint Salman Rushdie-ra muszlinok mondtak ki fatvát, kérdem én, mi a helyzet a radikális angol gyapjúszövettel és a fanatikus kínai selyemmel.
Ezek után egy Cronenberg-önelemzés, -önvallomás kerekíti ki a képet (igen érdekesek a reprezentáció jelentőségéről írt mondatai, vagyis hogy kénytelen sok mindent megmutatni, formai kényszer ez nála, különben nem működhetne nála a hitchcocki sejtetés - igazi posztmodern esztétikai hozzállás a filmkészítéshez). Remekül egészíti ki ezt a gondolatot a Ballard Karamboljának egy részlete, a regény pornográf képi tobzódását Varró Attila ihletett fordításában követhetjük pár oldalon át.
Ezzel zárul a Nagytotál, a kiemelt tematikus rész.
 |
| Új a hús, Cronenberg a kapus! |
Megyeri Dániel A juharfalevél fonákja című tanulmányában a kanadai történelem rejtelmeiben avat be minket Cronenberg kapcsán, bár valószínűleg terjedelmi okokból nem elég mélyen. Itt kezdhetjük el sajnálni, hogy nem a neten olvassuk a lapot (amit azóta részben megtehetünk, sőt, a google tanulsága szerint - tán Cronenberg jegyében - legalább három honlapra terjed ki a lap identitása, ebből ez működik), hisz Megyeri a rendező - részben a világhálón is elérhető - rövidfilmjei kapcsán fogalmazza meg tézisét: azokban a kanadai történelem krónikáját is láthatjuk. Így kissé kényelmetlenebb kattintva-nézve követni a szerzőt.
Kinek állítása merész, miközben persze nem a Tenkes kapitánya juharfaleveles változatairól lenne szó, Megyeri szerint a viharos és elhallgatásokkal terhelt kanadai identitástudat mögé les be Cronenberg. Melyekről részben tudni (francia-angol szembenállás, szeparatizmus), részben ír is a szerző, ám némivel több háttérinformáció Kanadáról talán nem ártott volna. A másik gond a bizonyításokkal van, elvégre Cronenberg filozofikus műveiből csak kellő argumentációval megtámogatva érdemes levezetni ezt az elég direkt, társadalmi olvasatot. Tehát a Transfer című 1966-os rövidfilm kapcsán, melyben egy pszichiáter és betege szürreális kapcsolatát láthatjuk, nem magától értetődő, hogy "Az erős alapszituáció rögtön exponálja Kanada újdonsült helyzetét", úgyismint a beteg-terapeuta kapcsolat felveti "az elszakadás, önálló létezés problematikáját".
A From the Drain (megtekinthető itt és itt) esetében is túlzásnak, pontosabban leegyszerűsítésnek (vagy erőszakoltnak, totalizáltnak) érzem a társadalmi olvasatot, illetőleg gyengének az argumentációt. Mert más dolog "a" társadalomról beszélni (és ebben szükségképpen megjelenhet a rendező személyes háttere), mint tudatos társadalmi pszichoanalízist folytatni, a kettőt nem szabad összekeverni. Az 1976-os Italian Machine kapcsán (mely sok szállal kapcsolódik a Karambolhoz) is inkább érezni általános ember-gép viszonylatokat, mint tipikusan kanadai problémákat.
Kele Fodor Ákos tanulmánya Chris Cunnigham klipjei és kísérleti filmjei kapcsán beszél a testkép rendezőre jellemző változásáról, mely ezáltal kötődik a Cronenberg-univerzumhoz. Az emberi test másítása, a tudat és test kettősségének problémájára adott válasz által Cunningham zavarba ejtő, a hagyományos klipkultúra testfelfogásától eltérő képei, izomorf alakjai sok helyen rokonságot mutatnak számos Cronenberg-művel. Kele Fodor stílusa, argumentációja igen érdekes, plasztikus, többször él fizikai fogalmakkal (sűrűség, rugalmasság), bár ettől nem lesz tényszerűbb. Olvasatai tendenciózusnak tűnnek, következtetései néhol kizárólagosságot sugallnak, a Rubber Johnny kapcsán pl. eltekint Johnny, a torzszülött helyzetétől (t.i. hogy a családja tartja bezárva), a Come to Daddy esetében pedig az olvasó azt is megtudhatja, mit érez a képek láttán.
 |
| A bennünk élő Rubber Johnny |
Mindazonáltal Kele Fodor cikke (talán kissé túlságosan is) végiggondolt, koherens mű. Egy vicces szerkesztési hibát találtam: a Placebo együttesnek sosem volt énekesnője, Brian Molko nőiessége igazi cronenbergi tréfát űzött a szerzővel.
Lichter Péter a lehetetlent kísérli meg, Stan Brakhage kapcsán kéne narratívába foglalnia a non-narratív alkotó, filmköltő életművét, mindezt két oldalba foglalva - az elmesélhetetlen filmek leírása, elemzése ennél megalapozottabb, tehát vaskosabb formáért kiált. A Kritika rovathoz érkezünk el, amelyben Tüske Zsuzsanna Aronofsky Pankrátorát veszi górcső alá, a bevezetőben ígért mélység azonban elmarad, Randy megváltói szerepe, a testfilmes jelleg kibontatlanul marad, ugyanakkor Tüske szerint a pankrátor csemegepultos munkája kapcsán erre a következtetésre jut: "a hentespult mögött végzett, halott hússal való munka a rajongással övezett, dicsőséges testpusztítás negatív lenyomataként jelenik meg." Nagy V. Gergő Nagy Viktor Oszkár Apaföldjét elemzi, kontextusba helyezvén egyrészt a rendező korábbi munkáival, illetve a magyar filmtörténeti hagyományban is, és pontos, tömör szerkezeti-filmnyelvi elemzést is végez. A záró írásban Roboz Gábor Mark Browning Cronenberg-könyvét szemlézi.
A vizuálisan is igényes kivitelű Prizma megjelenése örömteli hír, még ha az írások egyenetlen minőségűek is. Csak kívánni lehet, hogy a lap minél tovább fennmaradjon, és hasson megtermékenyítően a filmes kritikai, elméleti gondolkodásra.
