Hollywoodban a BDSM egyet jelent A szürke ötven árnyalatával. A multimilliárdos Christian Grey szende barátnője előtt feltárja a titkos ajtót a titkos bőrszagú életéhez, a bekötött szemű Anastasián kattan a bilincs és csattan az ostor, a férfi pedig szerződésben lefektetett szigorú szabályok szerint kínál új életet a lánynak, az alárendeltjeként. A titkárnőben James Spade és Maggie Gyllenhaal bonyolódik domináns-szub (a BDSM-ből a DS) kapcsolatba. A különc férfi irreálisan nagy elvárásokat támaszt a készséges titkárnője felé, viszonyukból először pajzán hierarchia, majd szerelem születik. Ezek a mainstream filmek a férfivágyak kielégítését helyezik a középpontba, de tény, hogy a nők konszenzussal vannak jelen, az alá-fölérendeltségi viszony idővel őket is kielégíti. Kevés film foglalkozik ezzel szemben kifejezetten a női vágyak megélésével, egy hasonló kapcsolatban. Ezt a falat törte most át a holland Halina Reijn. 
A színésznőből rendezővé előlépő Reijn eddig három játékfilmet készített. A 2019-es Ösztön-ben egy szikár börtönpszichológus-nő és egy nemi erőszak miatt elítélt férfi tiltott kapcsolatba kezd, amit elnyomott szexuális ösztönök és manipuláció fűt. Az Ösztön (Paul Verhoeven produceri áldásával) jó belépő volt Reijn-nek Hollywoodba, és egy Z-generációs, szatirikus whodunnit-film (Játsszunk gyilkosost!) után, a harmadik munkájában már amerikai kerettel, világsztárok tolmácsolásában folytathatta a szexualitás tanulmányozását. Mert a Jókislány is hasonló témákat boncolgat, mint az első filmje: hőse egy óriási gépezetet irányító nő, aki 20 évnyi kielégületlenség után domináns-szubmisszív viszonyt kezd egy fiatal gyakornokkal.
Romy (Nicole Kidman) egy robotikus munkával foglalkozó hatalmas vállalat vezetője, házassága kiegyensúlyozott, férjével (Antonio Banderas) harmóniában neveli két lányát. Főnökként és a család fejeként minden problémát magabiztosan kezel, kevesen mondanak neki ellent vagy próbálják az akaratukat ráerőltetni. Ágyban, párnák közt viszont pontosan ez kéne neki – elnyomott szexuális ösztönei az alárendeltséghez, a kiszolgáltatottsághoz vonzzák, szex közben azt kívánja, bárcsak megmondanák neki, hogy mit csináljon. Férjének nem meri bevallani, mi izgatja fel, vágyait pedig pornóval tompítja, egészen addig, amíg egy gyakornoki program keretében új munkaerő érkezik a céghez. A huszonéves Samuel (Harris Dickinson) a találkozásuk első pillanatától ösztönösen megérzi, valójában mire van Romynak szüksége, és a kezdeti kóstolgatás és közös szabályletétel után elkezdődik a kísérletezés.
Nicole Kidman és az érzékiség kéz a kézben járnak. Olyan filmekkel a háta mögött, mint a Majd megdöglik érte, a Tágra zárt szemek, a Dogville, a Moulin Rouge, vagy akár a Hatalmas kis hazugságok-sorozat, az ausztrál színésznő számtalan alkalommal tárta már ki a szívét, lelkét és testét a legnagyobb rendezők kamerája előtt. A Jókislány nemcsak a témaválasztása miatt jelent újabb mérföldkövet a karrierjében, hanem mert finoman az ageism, vagyis öregedéssel járó diszkrimináció problémáját is érinti. Bár Romyt a munkájában nem érik a kora miatt negatív hatások (azért a kimért stílusára megkapja, hogy olyan, mintha robotok nevelték volna), a lányai körében folyamatos cukkolásnak van kitéve a decens ruhái („úgy nézel ki mint Nagyi”), vagy a kissé ódivatú, idealizált karácsonyi fénykép erőltetése miatt.
A színésznő arcán végzett egyértelmű kozmetikai beavatkozások mennyiségén az utóbbi évtizedekben hangosan szeret csámcsogni a média, ezért is bátor lépés, ahogy Romy bőrébe bújva minden probléma és fájdalomcsillapítás nélkül botoxoltat, jégverembe vonul, vagy egy különös teszten a szemizmait tornáztatja. Kidman és Heijn a film legabsztraktabb montázsával azt üzenik: a kozmetikai beavatkozások – ahogy a szabadon megélt szexuális vágyak – minden nőnek alanyi jogon járnak, de azért a társadalom is bőven tesz azért, hogy egy nő szarul érezze magát a mélyülő ráncai miatt.
Bár a Jókislánytól előzetesen sokan a ‘80-as és ‘90-es évek közkedvelt műfajának, az erotikus thrillernek a feltámasztását remélték, nekik sajnos tovább kell várniuk a nagy visszatérésre. Még az erotikus filmbe való besorolásnál is rezeg a léc, bár az kétségtelen, hogy központi témája a szex, mégsem az aktusokon, inkább az aktusok felé vezető utakon van a hangsúly. Romy és Samuel szépen komótosan találják meg a domináns-szub kapcsolatuk sajátos szabályait, ami hiába szól arról, hogy kinek a kezében van a hatalom, az ő esetükben mindennek az alapja egymás tisztelete, és a nő korlátjainak konszenzusos feszegetése.
A film egyik legjobb jelentében egy ócska hotelszobában közösen kezdik el feltárni az alá-fölé rendeltség természetét. Romy agya tiltakozik, de a teste máris összerogy a szőnyegen, ahogy a szintén zavarban lévő fiú udvariasan megkéri, hogy legyen szíves térdeljen már le elé. Ez az útkeresés a Jókislány ütőere, ezen keresztül bontakozik ki igazán ez a nem mindennapi kapcsolat, és a legjobb színészi dinamikák is ilyenkor érvényesülnek. Kidman A szomorúság háromszögében megismert Harris Dickinsonban méltó társat kapott erre az izgalmas feladatra, a szexuális vonzalom mellett a köztük lévő érzelmi kapcsolódás is legalább olyan érdekes, a hatalommal való pingpongozás közben rajzolódik ki mind a nő, mind a fiú titokzatos alakja.
Az útkeresés lendülete a film második felére sajnos halványulni kezd, amikor a hangsúly a megcsalt férj sértettségére, és Romy tűzoltására kerül. Antonio Banderas a maga ultimate machoságával bár tökéletes választás felszarvazott férfiként (legalább olyan bátor és önreflektív szerep ez, mint a botoxoló Kidman), a karaktere mégis kidolgozatlan marad, ahogy a film megoldása és Romy problémás gyerekkora is kapkodva van bedobva a történetbe, majd gyorsan lekerekítve. Mintha Reijn egyszerre próbálna meg válaszokat adni a nő szexuális vonzalmának okaira, de közben nem is akar elszakadni a legfőbb üzenetétől sem, hogy egy nőnek (és férfinak) sem szükséges magyarázkodnia vagy magyarázatot keresnie amiatt, amit a hálószobájában érez vagy csinál.
A dramaturgia néhol megbicsaklik, de technikailag nem lehet ok a panaszra: az itthon is bemutatott, lenyűgöző látványvilágú Monos operatőre, Jasper Wolf a Jókislányban is szépen játszik a fénnyel és a térrel. A tágas, világos és üvegablakokkal a privát teret nélkülöző vállalati világ keveredik a hotelszobák zárt, biztonságot adó, meleg színű terével, ahol Romy végre önmaga lehet. Wolf képeit időről időre ziháló hangokból felépített zenemű kíséri (szerzője a chilei Cristobal Tapia de Veer), a szenvedély audiovizuális élménnyé válik. A cégen belül készített, tipikus vállalati nyelvezetű, nagyotmondó motivációs videók, és az érzéki személyes világ egymás mellé állítása egyébként is ötletes megoldás, amit a kép és hang játéka is tovább színez.
Egy európai rendező segítségével új BDSM-filmet köszönthetünk Hollywoodban, de Heijn szerencsére sokkal érdekesebb, a női szemszöget előtérbe helyező és ezzel a korszellemhez illeszkedve közelíti meg az alá-fölérendeltség, a szexuális hatalom témáját. A Jókislány a szexpozitív szemléletének köszönhetően még feltérképezetlen, új irányokba terelheti az erotikus mainstream filmeket, remélhetőleg még sokan csatlakoznak ehhez az ígéretes hullámhoz.
A Jókislány január 30. óta látható a magyar mozikban, forgalmazója az ADS Service.
