„Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog” (18:22), és “Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” (20:13) - Mózes harmadik könyvének, azaz A Léviták könyvének két idézett verse lehetett az, ami megihlette az ausztrál Adrian Chiarellát. Az Ószövetségbe illesztett szakasz útmutatások sorozatát tartalmazza, amik egy fő kérdés köré épülnek: hogyan élhet egy nem szent ember Isten szent közelségében? A könyv áldozatok bemutatásáról ír, de életvezetési előírásokat is megfogalmaz, valamint a papok szerepét és felelősségét tisztázza. Sőt, olyan alapszabályok is előkerülnek benne, mint a testnedvekhez, vagy a betegségekhez való helyes hozzáállás.
És persze az előírások nem állnak meg itt, szó esik férfi és nő együtt éléséről, szexualitásról és hűtlenségről is. Ennek kapcsán kerül elő a cikk elején idézett két mondat, amikre, és ezáltal a Bibliára általánosságban, a mai napig előszeretettel mutogatnak a homofóbok.
Chiarella allegorikus horrorja ezt a két szakaszt ugyan nem említi szó szerint, de A Léviták könyve így is hamar egyértelművé teszi a címválasztást. A történet egy ausztrál kisváros mélyen vallásos közösségében játszódik. Naim (Joe Bird) anyukájával, Arlene-nel (Mia Wasikowska) költözik ide, a tinédzser fiú pedig gyengéd érzelmeket kezd táplálni osztálytársa, Ryan (Stacy Clausen) iránt.
Ám a bigott egyházközösségben bevett gyakorlat, hogy „a normalitástól eltérő” kamaszrománcokat egy egyházi gyógyítóval kezelik, egy idős férfi rituálisan próbálja meg kiűzni az eltévelyedő kamaszokból a tisztátalan gondolatokat. A bizarr rituálé során A Léviták könyvéből idéz, és egy öngyújtóval hadonászik, aki pedig ezen átesik, brutális elrettentő erőt, egy veszélyes túlvilági entitást kap a nyakába. Így jár Ryan és Naim is, akiket egy alakváltó démon vesz üldözőbe. Ez a lény mindig annak mutatja magát, aki iránt az üldözött különleges érzelmeket táplál, így Ryannek Naim alakjában jelenik meg, és fordítva. A két fiú tehát úgy próbál menekülni a rájuk pakolt átok elől, hogy közben egymással kell a legóvatosabbnak lenniük.
A Léviták könyve a doppelgänger horrort a nemi identitáskeresés motívumával, a felnövéstörténetek toposzaival, és elég kemény valláskritikával vegyíti. Az allegorikus történetnek emellett fontos eleme a homofóbia: a kisvárosi közösség ellentmondást nem tűrően lép fel a másság ellen. Chiarella épp azzal teszi félelmetessé ezt a közeget, hogy megmutatja, mennyire természetes és magától értetődő a homoszexualitás elutasítása a vallási közösség körében. A fiúk szülei például rezzenéstelen arccal nézik végig, mit tesz a furcsa, sámánszerű figura a gyerekeikkel. A film tehát arra a lesújtó következtetésre jut, hogy az igazi veszélyt az elfogadás hiánya, és a homofóbia jelenti, ezáltal a bigott közösség tagjai válnak igazán fenyegetővé, nem az ő célukat szolgáló túlvilági entitás.
A rendező Naim szűrőjén keresztül ábrázolja az eseményeket. Emiatt először a furcsa rituálé szerepe sem egyértelmű, majd a démoni entitás működését is fokozatosan tárja fel, a játékidőnek szinte pontosan a közepére illesztve az első, Naim szempontjából kulcsfontosságú jelenetet. A Léviták könyve nehezen indul be, ám az első 40 perc ritmusbeli döccenőit egész jól palástolja az ausztrál kisváros fojtogató atmoszférája, valamint a két főszerepben remeklő Joe Bird és Stacy Clausen.
A Naimot játszó Joe Bird pontos alakítással, hitelesen hozza a visszahúzódó és gátlásos, identitását kereső kamaszt. A fiú számára ugyan már nem kérdés, hogy a saját neméhez vonzódik, ebből a szempontból nem is tűnik bizonytalannak, az ő története inkább a szexuális kiteljesedésről, és az érzései megéléséről szól. Épp ezért hátborzongató, hogy sosem tudhatja, épp Ryan van-e mellette, vagy a démon próbálja elcsábítani.
Stacy Clausennek sem volt egyszerű dolga, hiszen a vallásos közegben idegenül mozgó, a vágyait megélni kívánó Ryant, és annak félelmetes, bármikor gyilkolni kész hasonmását is hitelesen kellett megjelenítenie. Clausen végig titokzatos, éteri alakként van jelen, jól hozza a szenvedélyes kamaszt, akiből bármikor előtörhetnek az érzelmek, démoni alakban pedig mintha a mozgása is megváltozna, de el is bizonytalanít, ha a jelenet úgy kívánja.
A Léviták könyvének legközelebbi rokonai a Valami követ és a Mosolyogj!. A túlvilági, tisztázatlan eredetű, alakváltó entitás ebben a filmben is átadással terjed, és szintén csak az áldozatok látják, a környezetük nem. A fő különbség, hogy Chiarella extra szabályt hoz: a démon csak akkor jelenik meg, amikor az áldozat egyedül van. Ez a döntés a film allegorikus olvasatát erősíti és arra utal, hogy a megbélyegzés milyen kártékony hatással lehet az egyénre. A srácok tehát szó szerint egyedül maradnak a démonaikkal, így válik egyértelművé az egyházi rituálé elrettentő szerepe is.
Bár a megoldás jól szolgálja a másságról és a szexuális identitásról szóló téziseket, egyben sajnos tompítja is a horrorfaktort. Chiarella több jelenetben is ügyesen bizonytalanítja el a nézőt, például a Naim és Ryan közötti buszos együttlét, vagy az iskolai wc-s incidens is nyugtalanító pillanatokat tartogat, azonban hiányzik az állandó fenyegetettség érzése, ami a két rokon filmet emlékezetessé tette. A rendező talán túl sokat áldoz az allegorikus olvasat oltárán, és sokkal inkább a jellemfejlődésre, valamint a homoszexualitás megélésének motívumaira koncentrál.
Épp ezért, bár jump scare-ek, vér, és hagyományos műfaji elemek is tetten érhetők a filmben, A Léviták könyve inkább működik sötét hangulatú egzisztencialista drámaként, mint horrorként. Ez persze abszolút belefér az újhullámos horrorok kategóriájába, amiknek épp az adja az erejét, hogy belső félelmekből és szorongásokból építenek feszültséget. Bár Chiarella debütfilmjéből hiányoznak a markáns stíluselemek (mint a dübörgő elektronikus zene a Valami követben vagy a hidegrázós vigyorgás a Mosolyogj!-ban), A Léviták könyve így is figyelemre méltó bemutatkozás.
