Beteg öregember fekszik a matracon pizsamában, csíkos házikabátban - körülötte könyvek és gyógyszerek. A matrac szélén kamera ül, próbálja a lehető legjobban visszaadni a beteg ember perspektíváját. Annyira közelről, hogy még ne legyen tolakodó, de érezni a szobában terjengő betegséget. A kultúrák közt vergődő, nagybeteg író sajátos világképéről a betegágya mellett heverő olvasmány, Félix de Azúa első regénye, a Diary of a Humuliated Man árulkodik. Mikor a zenéről beszél, ujjai épp úgy járnak, mintha a zongorát verné, máskor bölcs rezignáltsággal mesél munkáról, tragédiáról, szerelemről. A film egyik legmegdöbbentőbb kérdés-válaszában például az utóbbit próbálja definiálni, kevés sikerrel. Young 1997-ben, marokkói otthonában látogatta meg Bowlest, és készítette el az író életének utolsó interjúját.

Paul Bowles The Cage Door is Always Open

Jane és Paul Bowles

Az író-zeneszerző élete nyitott könyvvé válik a film kockáin, és ahogy az az igazán fontos könyvekben lenni szokott, az összes fejezethez egy sokat sejtető mottó dukál. A nagyregény első, Tea a Szaharában című fejezetéhez Eduardo Mallea, A Föld éles széle című másodikhoz Paul Valéry, Az ég című záróhoz  pedig Franz Kafka.

Ütemek közti szünet, helyek közti tér

Bowlest 1949-es regénye, az Oltalmazó ég tette ismertté, ami megjelenése után kilenc hétig vezette a The New York Times bestsellerlistáját. A (saját bevallása szerint) már gyerekkorában testen kívüli élményeket megélt író élete épp úgy kezdődött, mint a legtöbb kalandos művészéletút. Sanyarú gyerekkorral. A majdnem vérfürdőbe fulladt családi balhék elől menekülő Bowles már fiatalon sem tartotta túl nagy ajándéknak az életet, sajátját például képes volt egyetlen pénzérmére bízni. A pénzérme szerencsére fejjel felfelé érkezett a földre, ezért tulajdonosa a temető helyett Gertrude Stein legendás párizsi szalonjában kötött ki. Előtte viszont megalapozta zeneszerzői karrierjét, hogy aztán az írás miatt háttérbe szoríthassa, de újra és újra visszatérhessen hozzá, mint a kellemes felfrissülést nyújtó marokkói hasishoz. Paul, vagy ahogy a korabeli irodalmi felső tízezer mádámja szólította, Freddy, hamar megunta, hogy rövidnadrágban kell parádéznia párizsi házigazdája ölebei mellett, ezért Marokkó felé vette az irányt. Látogatása olyan jól sikerült, hogy bár egy rövid, de több szempontból végzetes időre visszautazott New Yorkba, 89 évéből több mint ötvenet a „diszkréciójáról híres” Tangerben töltött. A zenétől sosem került túl távolra, a komponálást Amerikában zenekritikák írására cserélte (ő volt az első, aki komolyan írt jazzről és világzenéről), a marokkóiakat pedig saját zenei hagyományaikkal próbálta megismertetni. Magnóval járta a vidéket, és rögzítette a tradicionális zenét - ennek jelentőségét az egyik visszaemlékező egyenesen Bartók magyarországi tevékenységéhez hasonlította.

Bár beatnikekkel, hippikkel, és extravagáns írókkal barátkozott, mégsem szeretetet és békét áraszott, sokkal inkább valamilyen titokzatos sötétséget. Művésznek azt tartotta, aki elzarándokol a halál birodalmába, és egy új szemléletmóddal tud visszatérni onnan. A menny szerinte az ego és a vágyak hiányát jelentette, a pokollal pedig az önbizalomhiányt, és a túl sok vágyat azonosította. Minden negatív rezgése ellenére mégis bőven felfért volna a korabeli cool-listára, mert bár ő sosem ismerte el, hogy mennyire menő, fotós cimborája, Cherie Nutting szerint maga volt a két lábon járó kúlság. Bowles élvezte az életet azok között, akiket nem értett, bár ahogy az amerikai költő, Ruth Fainlight megjegyezte, az ember önvédelemből él idegen helye - nagyobb kihívás a saját társadalmában létezni.

Túl messze a hazától

Young nem elégedett meg az archív felvételek alá narrált életúttal meg a beszélő fejekként tátogó barátoknál és kollégákkal. Paul Bowles egész huszadik századon átívelő életét, és Marokkó zavaros varázsvilágát sokkal nagyszabásúbbnak találta annál, hogy egy unalmas dokumentumfilmbe sűrítse.

13-0796 gallery 5

John Waters

Bár megszólal például a teveszínű pokrócba bugyolált Gore Vidal, John Hopkins, John Giorno, John Waters, az Oltalmazó eget mozivászonra adaptáló Bernardo Bertolucci, Richard Horowitz zeneszerző, valamint Mohammed Mrabet, aki évekig Bowles szeretője volt (sőt egy 1982-es felvételen William S. Burroughs és Francis Bacon is felbukkan), a film mégsem miattuk válik kihagyhatatlanná. Pedig a rendező az arcukba dugja a kamerát, ütközteti a véleményeiket, sőt még Vidal hatalmas, félelmetes macskájához is túlságosan közel merészkedik. (Biztos vagyok benne, hogy Chris Miller erről az állatról mintázta Csizmás kandúrt.) Az irodalmi élet valaha volt egyik legnagyobb trollja, Vidal egyébként most sem bírt magával, célpontja ezúttal a beat generáció, vagyis "egy csapat amerikai fajankó, akiknek nincsenek önálló gondolatai, és nem olvasnak könyveket". Hatalmas piros pont Youngnak, amiért szembesítette a vádakat egy igazi beatköltővel, még akkor is, ha Ira Cohen sosem tartotta magát annak, bár az kétségtelen, hogy a szakálla megvolt hozzá.

Egy önmagában nem működő felvevőeszköz volt, ami mások fejében vetíti ki a saját valóságot, definiálta az írót egyik kollégája. Young Bowles-darabokhoz komponált képi világot, perspektívákkal játszott, montázsokba és elborult animációba ültette az író valóságát. Animációja hol Michel Gondry világát idézi (bár nem annyira betegek, mint a francia filmes legújabb alkotása, a másfél órányi animált Chomsky), hol Paul King első nagyjátékfilmjét, a csodálatos, de nálunk kevéssé ismert Bunny and the Bullt, hol meg olyan, mint egy különösen sötétre és nyomasztóra sikerült Wes Anderson-mozi. Teszi mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem válnak erőltetetté, művészieskedővé vagy túl sokká, végig megmarad annak, ami. Ismeretterjesztő dokumentumfilmnek – egy kis extrával.

pb3

Leonard Bernstein szerint Bowles darabjai tökéletes miniatűrök, amiket az ember sokáig őriz az ujjaiban. Bár lágynak tűnnek, van bennük mélység és kiérződik a sóvárgás. Bowles kompozíciói tökéletes háttérzenét biztosítanak utazáshoz és őrülethez, az animációs folyammal pedig néha olyanok, mint egy megzenésített szürrealista festmény. Ahogy erősödik a mondanivaló, úgy lesznek egyre keményebbek és hatásosabbak az animált bevágások is - nem sok írókról szóló dokumentumfilmet láttam, amelyben rajzolt öltönyös majmokat, vagy nagyon is valóságosan véres szárnyú pelikánokat mutogatnak. Utóbbit például a Bowles hites nejének, Jane-nek (vagy, ahogy saját magára hivatkozott, Kriplinek, a kis bicebócának) megőrüléséről szóló fejezetben.
Young jó érzékkel illesztette egymás mögé az író életének legfontosabb momentumait, közben olyan apró, de fontos érdekességeket sem hagyott ki, mint Bowles első szexuális aktusa (egy magyar nővel történt), Trockijjal való kapcsolata (nem halálos, de nagyon ragadós), Mrabet kopoltyús mesemondó cimborája, vagy Truman Capote, a tavasztündér.

Két tiszteletreméltó ember

A film legerősebb, harmadik szakaszában különsen nagy hangsúlyt kap Jane és Paul se veled se nélküled kapcsolata - teátrális függőségi játszma, a nyitott házasság minden előnyével és hátrányával. Még nagyobbat Jane drámája, rosszul megválasztott szeretővel, és a vak őrülethez vezető boszorkánysággal. Paul és Jane Auer 1938-ban házasodtak össze, és bár sosem laktak együtt, az ebédjüket minden nap a másik társaságában költötték el. Mindkettejüknek volt már homoszexuális kapcsolata korábban, házasságuk alatt pedig szinte végig szeretőt tartottak. Az ismerőseik szerint inkább testvérek voltak, mint házasok, és életük végéig egymás mellett maradtak.

 The Cage Door is Always Open - trailer

A ketrecajtó mindig nyitva áll, figyelmeztet a film címe, de Paul Bowles sosem hagyta el ketrecét. Igyekezett mindenhol beolvadni a tömegbe, de asszimilálódni sehol sem tudott igazán. Marokkóban eggyé vált a kultúrával, de Jane eltéphetetlen kötelékként mindig New Yorkhoz kapcsolta. Mit gondol a világmindenségről, kérdi a rendező az utolsó képkockán. Az író válaszában az egész univerzum benne van. A tragédiákat sosem kell túl komolyan venni.