Varga Balázs: Idén vagyok harmadszor a fesztiválon és az a tapasztalatom, hogy bár a versenyprogramnak kéne a kirakatban lennie, az mégsem elég karakteres. Sajnos van profilja, és ezt a profilt a nem túl formabontó, nem elég vad, konvencionális filmek rajzolják meg. A versenyprogram Karlovy Varyban zömében a közhelyeket kerülgető, kiszámítható, humanista, érzelmes társadalmi drámákra és melodrámákra épül. Ilyen a fülöp-szigeteki, az ír, a szlovák és a magyar versenyfilm. Ugyanakkor a tavalyinál mégis erősebbnek érzem a mezőnyt, de azért most is nagyok a kilengések: a német versenyfilm konfliktus nélküli, kétórás szappanopera, fogalmam sincs, mit keres egy A-kategóriás fesztiválon. A másik oldalon meg ott van az új Kim Ki-duk-film, a Coast Guard: kevésbé átütő mint a korábbiak, de ebben a mezőnyben igencsak friss, elementáris és zabolátlan. Akadnak aztán jól megcsinált, népszerű filmek is, például a norvég Buddy, illetve az új dán dogmafilm, az Old, New, Borrowed and Blue.
 |
| Ebben a mezőnyben elementáris és zabolátlan Kim Ki-duk: Coast Guard |
V. B.: Nem láttam mindent, az esélyesek közül kimaradt az új Hrebejk (Pupendo) és a legfrissebb Özpetek (Facing Windows). Amúgy sem feltétlenül a mainstreamből kerülnek ki Karlovy Vary díjnyertesei: a tavalyi nyertes, Az Ördög éve sem volt konvencionális film, ahogy a két éve díjazott Chico sem.
Erre a fesztiválra tehát nem feltétlenül a versenyprogram miatt jár az ember, hiszen a különféle szekciókban bemutatják az elmúlt év legfontosabb filmjeit, pár nap alatt abszolválhatók a cannes-i, velencei, berlini díjnyertesek. Karlovy Vary sajátossága, hogy remek kitekintést ad a kelet-európai filmekre – a régiót a lehető legtágabban értelmezve, Ausztriától Kirgizisztánig; de a legfrissebb cseh filmek is mind láthatók. A kelet-európai, főleg a cseh és lengyel filmek idén csalódást okoztak, nem volt erős alkotás köztük. A távol-keleti filmek ellenben idén is igen karakteresek, és van legalább három-négy kiemelkedő észak-európai (izlandi, norvég, dán, svéd) film is. Érdekes, hogy a majd egy évtizede divatos iráni filmekből idén csak mutatóba került be a programba – viszont feljövőben vannak az argentinok, tavaly és idén is legalább négy-öt izgalmas független filmmel.
filmhu: A magyar fesztiválszervezők szerinted mit tanulhatnának az itteni szervezéstől?
V. B.: Nincs átfogó fesztiválrutinom, de barátságosnak, nyitottnak érzem Karlovy Varyt. A pontosság és a bohémság szépen megfér egymással. A vetítések időben kezdődnek, nincs hisztérikus, több órás sorban állás a jegyekért, a szabad helyekre bárkit beengednek. Minimális a protokoll, nem csapnak nagy médiacirkuszt. Nyitnak a fiatalok, a mezei fesztivállátogatók felé: nem kerül sokba a bérlet, a város tele van olcsó diákszállásokkal. Érezhetően a nagyközönséghez is szól a fesztivál, ez feldobja, felszabadítja a hangulatot: az esti diszvetítéseken a közönség fele nem szakmai vendég. Nem hiszem, hogy Cannes-ban megtapsolnák a befutófilmet vagy a mikrofont kicipelő hostesseket. Karlovy Varyra ezek az apró, hálás közönségreflexek is jellemzők. Ha összeszámolnánk a sarukat és a nyakkendőket a fesztiválon, biztos az előbbiek nyernének.
filmhu: Érezhető valamiféle trend a filmeken, van, ami összeköti őket?
V. B.: Remekművet úgy gondolom, nem láttam, bár az elmúlt évek alapján sem nagyon tudnék ilyet mondani. Továbbra is nemzetközi trend az elliptikus szerkezetű, apró epizódokból összefűzött, kamasztematikájú film, legyen az izlandi, cseh, német, argentin, amerikai, kanadai vagy magyar.
filmhu: Van olyan formabontó film, ami komoly újdonságot is jelent, vagy olyan, ami idővel kanonizálódik majd? A Dogville nem ilyen?
V. B.: A Dogville valóban erősen szembe megy mindennel, de már valahol a játékfilmezés határán egyensúlyoz. Furcsa világa van, nagyon csendes, kevés zenével, a XVIII. századi angol regényeket idéző narrátorszöveggel; mindez komoly koncentrációt igényel a nézőtől. Nagyon hatásos, következetesen végigjátszott munka. Visszatérve a trendekre: Trier filmje jó példa arra, hogy aki nem poénkodik, nehezebben fogadják: ellenszegül a divatnak. Hiába van tele sztárral, a végletes színházi stilizáció és a zavarba ejtő, tételes, kinyilatkoztató attitűd sokakat elriaszt. A Dogville nem Dogmaville: ebből nem lesz nemzetközi trend...
