 |
| A búzamező sárgája és az ég kékje közé szorítja szereplőit Gabriele Salvatores: Io non ho paura |
A tökéletes dramaturgia és a délolasz táj szépségének egyszerű, erőlködés nélküli visszaadása az első pillanattól kezdve fogvatartja a nézőt. Philipe Ridley filmjéhez, az egyik Titanicon nagy sikerrel vetített, A bor tükréhez hasonlóan a Io non ho paura is a búzamező sárgája és az ég kékje közé szorítja szereplőit, igaz, itt az olaj helyett a por lesz az a mindent és mindenkit elborító közeg, mely a tiszta és telített kettős színvilágot ellenpontozza. Az általában nagyon erős színészi alakítások közül kiemelkedik Aitana Sánchez-Gijón és a főszereplőt alakító Giuseppe Cristiano játéka, akik egészen mesterien hozzák a szenvedélyes, enyhén áterotizált, érzelmileg hullámzó anya-fiú kapcsolatot.
A fiú drámája ahogy szembesül saját szülei tökéletlenségével, párba állítható a gyerekrablók drámájával, akik saját gyerekük és az elrabolt kisfiú egymásra találása révén a zsarolt szülők borzalmait kénytelenek átélni. A film vége talán egy picit túl érzelgős, de ez legfeljebb stilisztikai probléma, a történet úgy ahogy van megáll a lábán.
Kanji Nakajima bő egy órás alkotása a Hako (Doboz), lélegzetelállító próbálkozás. A Tarkovszkij-filmek ritmusát és hangulatát idéző kísérleti film felépítése leginkább a haikuhoz hasonlítható. Mivel a japán versformát Tarkovszkij saját bevallása szerint is előszeretettel hívta segítségül egy adott téma művészi megformálásához, még azt sem mondhatjuk, hogy a film az orosz rendezőtől lopna – ami egyébként egyáltalán nem egyszerű dolog – hiszen Nakjima elsősorban saját hazájának irodalmi hagyományát viszi mozgóképre, jóllehet ezt már megtették előtte.
De a téma és annak feldolgozása már Tarkovszkijhoz sem köthető. A szűkszavúság majdnem némafilmig történő fokozása mellett a Hako egy sci-fi utópia, a természetet felváltó mesterséges, illetve gépek uralta világról és egy csodabogár tudósról, aki spirituális kapcsolatba kerül vasszerkezetekkel, illetve az erdőben termő nyersérc-darabokkal. A film főszereplője egy fekete kocka alakú doboz, mely lapról-lapra gördülve közlekedik a világban, és az emberek nosztalgikus hangulatait, illetve érzelmeit gyűjti magába. Amikor egy nap kubista háziállata darabokra törik, maga a tudós is örök álomra hajtja a fejét, anélkül, hogy teljesítethette volna a doboz kívánságát. A film furcsa állítása, hogy a természettel végleg minden kapcsolatot elveszített ember egyetlen reménye a gépek illetve élettelen anyagok alkotta természet, a tarkovszkiji problémakör továbbgondolása. Nem csoda, hogy mára esős, borús idő érkezett Karlovy Varyba.
 |
| A Yasujiro Ozu filmjeiből válogató összeállítás a fesztivál egyik legnépszerűbb szekciója Yasujiro Ozu: Sanma no aji |
Az előbbi egy fekete-fehér némafilm, tökéletesen kézben tartott gyerekszereplőkkel, és néhol a burleszk nagyjaira emlékeztető fergeteges humorral – ez a hasonlóság a közönség reakcióját tekintve mindenképpen fennáll. Az utóbbi pedig egy színes hangosfilm, stilizált, néhol egyenesen a megrajzoltság érzetét keltő díszletekkel, kissé visszafogottabb humorral és erőteljes melankóliával. Eredetileg az Ozu-filmeket arra tartogattam, hogy az általános fesztiváltapasztalatnak megfelelően igen nagy számú gyenge film mellé vigyenek egy kis fényt az éjszakába. Mivel azonban ezt a koncepciót jó tíz-tizenöt eredeti alkotás csúnyán megbuktatta, a japán mester is kissé háttérbe szorult, hiszen az ő filmjei mégis inkább utolérhetőek, mint az argentín filmművészet egy-egy gyöngyszeme, vagy a már annyit méltatott amerikai függetlenek.
