(A képek forrása: Vertigo Média Kft.)
Az alaptézis az, hogy az ember számára a legerősebb késztetés a szexuális vágy, éppen ezért millióból csupán egy akad, aki képes nélküle élni, aki képes teljesen lemondani a testi szerelemről. Az első részben megismert két fő karakter, Seligman, a művelt bölcsész, aki a házába fogadja és ápolja a nőt, és Joe, a nimfomániás, ők ketten a szexualitás két végpontját képviselik. A felfokozott vágyban izzó, kielégíthetetlen bestia és a szűz találkozása a lelki boncasztalon az első részben még fenntartja a feszültséget, a második részben viszont már nem. Éppen az vész el belőle, ami az elsőt annyira egybetartotta, hogy mi lesz ennek a két embernek a találkozásából. Szinte tét nélkülivé válik a beszélgetés, üressé, semmitmondóvá, unalmassá, olyannyira, hogy csak egyetérthetünk Joe-val, aki meg is jegyzi Saligmannek a beszélgetés közben, hogy az anekdotái és kultúrtörténeti párhuzamai egyre laposabbak. Valóban így van, és sajnos semmi sem lép a helyébe.
A nimfomániás nő kalandjai ugyan egyre durvábbak és erőszakosabbak, de ettől még a film nem lesz izgalmasabb. A főhős karaktere valamelyest árnyaltabbá válik, látjuk, hogy nagyon is képes érzelmekre, érez szeretetet, féltékenységet és bűntudatot is, de a nimfománia, akárcsak a többi függőség, legyen szó alkoholról, kábítószerről vagy kleptomániáról, megköveteli magának az első helyet a beteg életében. Ez nem jelenti azt, hogy Joe nem tud szeretni, vagy nem látja be a tettei következményét, csak éppen a szenvedélye mindezeket képes egy pillanat alatt háttérbe szorítani. Vannak anyai érzelmei, érzi, hogy hogyan kellene gondoskodnia a gyerekéről, de még ennél is erősebb benne a késztetés, hogy kiélje szexuális szenvedélyét. Ennél a résznél Trier önmagától idéz, hiszen szinte egy az egyben beemeli filmjébe az Antikrisztus nyitójelenetét, ami kellően sokkoló és letaglózó az eredeti jelenetet ismerőknek. A dán rendező az egyike azon keveseknek, akik kellően pofátlanok egy ilyen húzáshoz, és akiből még azt is kinézzük, hogy erre a "poénra" készült kezdetektől fogva. Hogy így, a saját filmek közötti intertextualitással menjen szembe minden rendező rémálmával, az önismétléssel.
De téjünk vissza Joe-hoz, akiről a második részben megtudjuk, hogy vannak emberi kapcsolatai, de ezekben nem csak ketten vannak jelen, hanem a betegségével együtt hárman. A film legnagyobb erénye, hogy pontosan és érzékletesen mutatja be, hogy egy szenvedélybeteg számára milyen lehetetlen családban élni. Persze Joe is eljut oda, hogy megideologizálja a szenvedélyét, hogy bizonygatja, hogy az ő esete mennyire különbözik mindenki másétól, de ez csak egy újabb állomás a történetében.
A történetében, ami lecsupaszítva nem más, mint a magány története. Mert az az oltári nagy közhely, hogy a szexhez ketten kellenek, csak addig igaz, amig semmiféle deviancia terhét nem kell cipelnie egyik félnek sem. Addig lehet arról beszélni, hogy a szex páros játék, vagy arról, hogy a titkos összetevő a szerelem, de amint az illető bármiben eltér a normálistól, onnantól a szexuális késztetés egyet jelent a magánnyal, kitaszítottsággal, hazugsággal. A nimfomániás együttérez a pedofillal, aki soha nem engedhet teret a vágyainak, és ezért magányban és elfojtásban éli le az életét. A film szerint ezekre a devianciákra nincs gyógyír, bele kell törődni, hogy ezt osztották nekünk, olykor szexuális farkasétvágyat, olykor erőszakos vágyat, máskor pedofil gondolatokat. Bármelyikre lehet nemet mondani, ez az egyén döntése, de attól, hogy nemet mond, még nem szünteti meg a létét.
Természetesen nem is Lars von Trierről lenne szó, ha nem lelné kedvét abban, hogy megfossza a nézőt minden reménytől. Jó-jó, tévedtem, Seligman puritán lakása nem változik szado-mazó barlanggá (pontosabban nem ez a lakás válik szado-mazó barlanggá), ahogy azt az első rész láttán rosszindulatúan feltételeztem, de az elbeszélés még egy ennél is nagyobb illúziótól foszt meg minket, amit kétszer két órában épített, és amit a fináléban egy tollvonással húz át. Ennek az illúziónak mindennél nagyobb tétje van, pedig elsőre banálisnak tűnik, hogy A nimfomániás című filmnek az a konklúziója, hogy nem létezhet férfi és nő között barátság. Hogy a szexualitás valóban a legerősebb késztetés, ami ott szunnyad mindannyiunkban életünk minden percében, és ha elfojtjuk, akkor váratlanul úgy tör felszínre, hogy mindent bemocskol, ami az útjába kerül.
