100 éve, 1926. március 6-án született és tíz éve halt meg a legismertebb lengyel rendező, Andrzej Wajda. Második nagyjátékfilmje, a varsói felkelés végnapjait feldolgozó Csatorna a zsűri különdíjat, a fesztivál második legrangosabb elismerését nyerte el a Cannes-ban, és ezzel nemcsak a rendező, de az egész lengyel filmiskolát is felkerült a filmművészet nemzetközi térképére. A díjak később sem maradtak el, 1981-ben A vasember Arany Pálmát nyert, négy filmjét jelölték Oscarra a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, végül 2000-ben az egész életművéért kapott tiszteletbeli Oscart.
Nagyon kevés rendezőről mondható el az, ami Wajdát jellemezte: egész karrierje során, több mint 60 éven át releváns tudott maradni. Ha voltak is gyengébb rendezései, attól még az aktuális filmjei mindig eseményszámba mentek, joggal korbácsolták fel a közönség és a szakma kíváncsiságát. 52 év telt bemutatkozó nagyjátékfilmje, a II. világháborúban elpusztult generációról szóló A mi nemzedékünk és a Katyn megjelenése között, ennyi idő kellett ahhoz, hogy végre teljes őszintességgel beszélhessen édesapja és több mint 20 ezer lengyel katonatiszt lemészárlásáról, a katyni tragédiáról. A vérengzést valójában a szovjetek követték el, de utána évtizedekig tartotta magát a hivatalos álláspont, hogy a náci Németország volt érte a felelős.
Andrzej Wajda az Arany Pálmával / Fotó forrása: Dzieje.pl
A Katyn című film egyik jelenetében a II. világháború végeztével a vérengzés egyik özvegyét meglátogatja egy nő, aki valaha a cselédje volt. Visszahozta a tömegsírba lőtt tábornok tiszti kardját, amit éveken át őrzött. Magával Wajdával is hasonló történt, a háború kezdetén elásták katonatiszt édesapja kardját, ami aztán több mint fél évszázaddal, egy szerencsés véletlennek köszönhetően került csak vissza hozzá. Wajda önként vállalta, hogy a lengyel nemzet lelkiismerete lesz, kiássa azt, amit sokan inkább csak felejteni szeretnének. De ez sosem merült ki nála heroizáló, a kardot hetykén lóbáló, a pengét csillogtató pózban: inspirálta őt a lengyel romantika, magáénak érezte az abból következő szabadságvágyat, de mindig is kritikus lencsén keresztül szemlélte a számos történelmi filmjében megörökített függetlenségi harcokat, lengyel hősei küzdelmét.
Úgy tudott elismert és munkájának élő rendező lenni a szocialista Lengyelországban, hogy filmjei nem követték a pártpropagandát. Tisztában volt azzal, hogy a cenzorok elsősorban a szövegekre figyelnek oda, így ha tiltott dolgokról kíván szólni, a képekkel fejezheti csak ki magát. Wajda eredetileg festőnek készült – a Nyírfaliget című filmje mintha megelevenedett, melankolikus tájképek gyűjteménye lenne a vidéki Lengyelországról –, mestere volt a képi fogalmazásmódnak.
A Csatorna című háborús dráma fináléjában a felkelők utolsó két túlélője pár pillanatig azt hiszi megmenekültek, a csatorna végén fény dereng, a közelébe kúsznak, és akkor veszik észre, hogy rács fedi el a kijáratot. Megérinthetik a Visztula vizét, de ki nem juthatnak a bűzös alagútrendszerből. Ez már önmagában is drámai vég, de Wajda joggal alapozott a korabeli nézők többlettudására, amivel még tragikusabbá vált a befejezés. A keleti fronton előrenyomuló szovjet erők Sztálin parancsára addig nem keltek át a Visztulán, míg a németek vérbe nem fojtották a varsói felkelést.
Hamu és gyémánt / Fotó: Criterion
A háborús-trilógia záródarabjában, a Hamu és gyémántban a képi kifejezőerő ritkán tapasztalható maximumát érte el, amikor egyetlen nap történésébe sűrítette bele a háborúból békébe való átmenet tragédiáját. Az olasz neoralizmus mellett főleg korabeli amerikai filmek lebegtek a szeme előtt, így a Honi hadsereg tisztje, aki azt a feladatot kapja, hogy a II. világháborút lezáró béke napján öljön meg egy magas rangú kommunista funkcionáriust, sokszor film noirokat idéző lépcsőfordulókban, árnyékos helyeken küzd önmagával, a kötelességtudat és a váratlanul fellobbanó szerelem dilemmájával.
Ez a műve is számos olyan képet és beállítást tartalmaz, amelyek költőiségük, látványosságuk és szimbolikus tartalmuknál fogva mélyen elraktározódnak a nézőkben. Az elhunyt bajtársakat jelképező, lángoló vodkáspoharak, a szemétdombon haldokló kutyaként vergődő Zbigniew Cybulski vagy a romos templomban, fordított kereszt alatt álldogáló két főhős, akik a kiutat keresik a történelemből.
Wajda bár előzetesen ódzkodott attól, hogy Cybulski a saját, 50-es évekbeli ruháját viselje, de ez végül ihletett választásnak bizonyult, a korabeli ifjúság rajongva azonosult az állandóan mozgásban lévő, nyughatatlan merénylővel. A lengyel James Dean Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendett, a hatása a vasfüggönyón túlra is elért. A Taxisofőr készítésekor Scorsese levetítette a stábnak a Hamu és gyémántot, A tégla kapcsán is fontos hivatkozási pont volt, és a mai napi szerepel a 15 kedvenc filmje listáján.
Az ígéret földje / Fotó forrása: Letterboxd.com
A háborús trilógia lezárása után, a 60-as és a 70-es évek filmjei alapján egy sokoldalú, tematikailag és stílusában is rugalmas rendező képe rajzolódott ki, akit a nagyívű történelmi témák (A légió) mellett a városi fiatalság álmai, magánéleti kalandozásai (Ártatlan varázslók, Légyfogó) is érdekelnek. Személyes hangvételű filmben (Minden eladó) emlékezett meg a fiatalon elhunyt Cybulskitól, grandiózus antikapitalista filmeposzként ültette át filmre Stanislaw Reymont regényét a łódźi textilipar 19. századi felvirágzásáról. Az ígéret földjét a legjobb lengyel filmnek választották meg szakmai szervezetek előbb 2015-ben, aztán 2025-ben megint.
Szolidaritás a hajógyári munkásokkal
1980 nyarán Wajda eredetileg a dokumentálás céljából érkezett a gdanski hajógyárba, de hamar ambiciózusabb tervet kezdett el dédelgetni. Az ismert anekdota szerint egy sztrájkoló munkás adta neki az ötletet, hogy A márványember folytatása szóljon az ő ellenállásukról, és még a címet is ő adta: A vasember. A Szolidaritás felemelkedése és a hadiállapot 1981. decemberi bevezetése közötti másfél éves periódus a remény időszaka volt a lengyel történelemben, annak a reménynek, hogy a munkások és az értelmiség összefogásával megváltoztatható az elnyomó államszocialista rendszer.
Ennek az átmeneti időszaknak a reménnyel átitatott, energikus krónikája A vasember, amelyet sietve, az események hevében írtak meg és forgattak le – 1981 januárjában kezdett forogni a kamera, és júniusban már tartottak egy elővetítést a film hőseinek, a hajógyári munkásoknak. Wajda felismerte, hogy történelmi jelentőségű események zajlanak Lengyelországban, és azt is jól gondolta, nem szabad várni, a filmje szinte jelenidejűsége még közvetlenebbé és átélhetőbbé tette a munkások küzdelmet. Kihasználva a másfél éves ablakot, a cenzúra megingását, A vasember lett addigi karrierje legmarkánsabban rendszerkritikus alkotása, amelyben nyíltan a Szolidaritás egyik alapítója, a filmben is szereplő Lech Walesa mellé állt. A cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmával jutalmazták A vasembert, Lengyelországban hányattatott sors jutott neki, a hadiállapot bevezetése után évekig be volt tiltva.
A vasember /Fotó forrása: Flimlinc.org
„Az olyan országokban, mint Lengyelország, a művészeknek részt kell venniük a politikai életben. Harcolniuk kell némi szabadságért és az emberi jogokért. Azt hiszem, ez kötelességünk” – vallotta Wajda, és az a művészi állásfoglalás A vasemberben nyilvánul meg a legtisztább módon az életművében. Évekkel később, amikor a rendszerváltás idején indult a választásokon, a következő falakra ragasztott verssel próbálták hitelteleníteni: „Megérti-e az egyszerű embert, aki távol van és filmet rendez?”
A lejárató kampány nyilvánvaló hazugságra épült, aminek pont az ellenkezője volt igaz: Wajda számos filmjében a lengyel nemzetet érintő sorskérdések állnak a fókuszban, és ezeket sosem bölcselkedve, akadémiai távolságtartással tárgyalta ki, hanem szenvedéllyel, a kritikus magatartást azért sosem feledve, mindenki által átélhetően. Számos filmjében máig ható frissességgel ötvöződik az igazságkeresés aktusa, és mivel ezek a művek a kelet-közép európai tapasztalatot is tükrözik, annak minden ellentmondásával, keserűségével és szépségével, hozzánk magyarokhoz is közvetlenül tudnak szólni.
Felhasznált irodalom:
-
Pörös Géza: Hamvak és gyémántok
-
Andrzej Wajda: A film és más hívságok
