Előbb a helyi vidámparkot, majd az uszodát, végül a narancstermelő gazdaságot bízzák a naiv Pelikán gondjaira, aki jóhiszeműen végre is hajt minden ráosztott feladatot, ám rendre a pártvezetés által elvárt eredmény fordítottját produkálja, így minden kaland végén a börtönben köt ki. Végül aztán kibújik a szög a zsákból, és kiderül miért ,,jutalmazzák” minduntalan az egyszeri gátőrt sorozatos balfogásai ellenére: az elvtársak ugyanis Pelikánt akarják koronatanúként felhasználni a Dániel Zoltán ellen indított koncepciós perben.
Bacsó Péter 1969-es szatírája az 50-es évek megvalósult szocializmusáról már bemutatása előtt kultikus státuszba került. A magyar filmtörténetben elsőként mert rámutatni a rákosi korszak abszurd tragikumára, a paranoiás hétköznapok, a koncepciós eljárások, a vaskalapos tervgazdálkodás és a lefüggönyözött ablakú fekete autók átkos világával viccelődni. Kockázatos témája még a híres-hírhedt három T-s kultúrpolitikának és a magyar film a közelmúlt történelmi eseményeitől már egyre kevésbé visszariadó újhullámának idején is sok volt a cenzúrának. A forgatást egy alkalommal le is állították, a folytatás pedig csak némi ideológiai-konzultáció fejében történhetett meg. (A rendező annyi kompromisszumra hajlandó volt, hogy beemelje a történetbe Csetneky, a kis-nyilas karakterét.)
Both Béla, Kállai Ferenc, Őze Lajos
Az elkészült alkotás, akárcsak a szerencsétlenül járt Pelikán, mégiscsak lakat alatt maradt bő egy évtizeden keresztül, ám a zártkörű vetítéséknek hála, legendája messzire elterjedt. A film végül a 80-as évek elején került napvilágra, emlékezetes mondatai (,,Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.”) pedig szinte azonnal a magyar kultúrkincs megkerülhetetlen és gyakran idézett részévé váltak. A zajos hazai közönségsikert követően 1981-ben a cannes-i filmfesztiválon is népszerűnek bizonyult, bár a versenyszekción kívül került bemutatásra. Bacsó Péter a saját alteregójaként is gondolt a mindig kiskapukat kereső, magyar átlagembert megtestesítő gátőr figurájára. Pelikán svejki karaktere mindörökre összeforrt Kállai Ferenc nevével, annak ellenére, hogy a Nemzet Színésze már akkor is számos más jelentős szerepet tudhatott maga mögött, a filmvásznon és a színpadon egyaránt.
.jpg)
Forrás: OSZK / Fotó: Domonokos Sándor
Pelikán barátját, Dánielt (akinek sorsa a Rajk-pert tükrözi) Fábri Zoltán, a korszak egyik legnagyobb nevű filmrendezője játszotta, aki számára újdonság volt a kamera másik oldalán tartózkodni. Őze Lajos emlékezetes alakítást nyújt Virág elvtárs, a hatalmi rendszer tényleges működtetetőjeként, aki egyben az abszurditás forrása is a filmben. Persze ő az egyenlők közt egyenlőbb megtestesítője is: az általános élelmiszerhiány idején a gazdagon berendezett villájában malacsülttel kínálja Pelikánt, akit az imént tartoztattak le a saját disznójának engedély nélküli levágásáért. Virág felett a katonai vezetés áll, amit a marcona Bástya elvtárs (Both Béla) képvisel, és aki még a gyerekek elől sem átallja kisajátítani az uszómedencehasználat privilégiumát.
Forrás: OSZK
A tanú bátor, filmtörténeti jelentőségű alkotás, amely egy olyan korban mert tükröt tartani a rendszer orra elé, amikor a legtöbben a sorok közé rejtették őszinte véleményüket. Az elnyomó hatalom és az alárendelt kisember kapcsolatának kipellengérezésével nem csak a szocializmusra érvényesíthető örökigazságokkal szolgál, hanem napjainkban is releváns marad. Az sem véletlen, hogy sokan a magyar mozgókép egyik legviccesebb alkotásaként emlegetik: a film humora egyszerre abszurd, éleslátó és akárcsak a magyar narancs, kizárólag itt, a legvidámabb barakkban érlelődhetett ennyire kellemesen fanyarrá.
A tanú / 105 perc / 1969
Rendező: Bacsó Péter
Forgatókönyvíró: Ujhelyi János, Bacsó Péter
Operatőr: Zsombolyai János
Vágó: Boronkay Sándor
Zene: Vukán György, Fényes Szabolcs
Szereplők: Kállai Ferenc, Őze Lajos, Fábri Zoltán, Both Béla, Monori Lili
Részletek a vetítésről a Facebook eseménynél találhatóak, a további vetítésekről pedig itt írtunk korábban.
A Filmhu-filmklub (Magyarok a háztetőn) az NKA támogatásával valósul meg.
