Tudósítónk jelenti az 59. Velencei Filmfesztiválról

A sok szekció, blokk és egyéb rendezvény között nehéz eligazodni. Közben maguk a filmek is kialakítanak különböző csoportokat a nézők fejében, hangulat, képi világ vagy éppen téma szerint. Az idei fesztivál egyik meglepő vonása az igen nagy számú szovjet-poszt-szovjet témájú film, melyek ugyanott játszódnak, ám egymástól egészen különböző országokban és körülmények között készültek, Litvániától Svédországon át egészen az Egyesült Államokig.

Itt van mindjárt az egész program egyik legerősebb filmje, a Lilja 4-ever, Lukas Moodysson svéd rendező munkája. Ízig-vérig "neoskandináv" film, puritán, fegyelmezett képi világ , enyhe dogmás beütés és nagyon kevés kameramozgás. A két főszereplő lelki világának változását követi végig, éppen ezért rengeteg közelit láthatunk róluk, ami egy idő után a film stílusává válik.

A kezdőfelirat tulajdonképpen a többi szovjet témájú filmre is érvényes: "ez a történet valahol az egykori Szovjetunióban játszódik". Bár a Svédországba prostituáltnak eladott kislány története valószínűvé teszi a skandináv-közeli helyszínt, a rendező szándékosan nem konkretizál, egy földrésznyi ország tragédiáját szeretné elmondani, egy, a kommunizmus után még megállapodni nem tudó régió kiszolgáltatottságát Amerikának és Britney Spearsnek illetve a kristálytisztára deformálódott északi jóléti társadalmaknak.

Érdekes, hogy a másik nagy dráma, az Arany Oroszlánt elhozó The Magdalene Sisters kapcsán Peter Mullan rendező is általános érvényről beszélt. A skót rendező filmjének nyitójelenete egy írországi esküvő alatt lezajló nemi erőszakot mutat meg - szavak nélkül. Csak az esküvői zenét hallani, és közben látjuk ugyan beszélni a szereplőket, de nem hallunk semmit. A nyelv mellőzésével Mullan épp azt állítja, hogy a jelenet akárhol megtörténhet, más kérdés, hogy a jellegzetes ír kocsma és népzene mennyire teszi ezt lehetővé.

A másik nagydíjas film, az Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij (Nyikita Hollywoodba származott öccse) rendezte Dom Durakov (Bolondokháza) éppen az ellenkező irányból közelít: szinte négyzetkilométer pontossággal megjeloli a helyszínt, napra pontosan az időt, és néven nevezi a konfliktust is: a csecsen háború első filmes ábrázolásának lehetünk tanúi. De a történet egészen konkrét helyzetből kiindulva fokozatosan kinyílik, hogy a végére megszűnjön a hely, az idő és a konfliktus is.

Ahogy a Lilja és Magdalene a kezdetektől igyekszik a globális problémafelvetésre, addig a Bolondokháza éppen az általános érvény elérését tekinti céljának és kis híján bele is bukik ebbe: a film vége túlsagosan hosszú, lejárt és patetikus frázisokat ismételget, néhol pedig egyszerűen giccses. Érezni lehetett, hogy ott lesz a végelszámolásnál, a kérdés csak az volt, hogy a zsűri mennyire unja majd a szokásos világbéke víziót illetve mennyire érzi újszerűnek a csecsen témát, ami a maga konrétságában minden bizonnyal nagyon új, a végeredmény azonban ugyanaz, mint a legtöbb háborús film esetében.

A Lilja 4-ever és a Bolondokháza rendelkezik egy közös motívummal: mindkét film hasonló módon keveri Amerikát a történetbe. Amíg a Liljaa Britney Spears, a Bolondokháza Bryan Adams-t hívja segítségül, a két zenész testesíti meg a menyországot a poszt-szovjet pokolban. A megszokott direkt Amerika-kritika helyébe valamiféle groteszk szarkazmus lép. A két főszereplő lány viszonya a két zenészhez valóban már-már szakrális, Bryan Adams úgy mászkál a filmben, mint egy háromdimenziós ikon, a színek, a frizura, a szederjes arc és maga a zene is egy másik világból való, a vallás új tárgyát a tökéletesen deszakralizált Egyesült Államokból meríti és éppen ettől lesz az egész gonoszul groteszk.

Kristijonas Vildziunas litván rendező Nuomos Sutartis című filmje minden bizonnyal a legkisebb érdeklődést kiváltó film díját nyerhetné el. A sajtótájékoztatón kerek tíz ember volt jelen, a vetítések félház és negyedház között ingadoztak. Pedig a film egyáltalán nem érdektelen, csak figyelni kell közben. Feltűnően keves kelet-európai film került be az idei programba, kicsit úgy tűnik, mintha a kelet-európai témák feldolgozását sem mernék kelet-európai rendezőkre bízni a nyugati filmesek. A litván film azonban világosan megmutatja, hogy szemlélet és megformálás tekintetében igazán autentikusan kelet-európai filmek tudnak megszólalni, magát az életérzést ez a film adja vissza, meghozzá minden külső segítség nélkül.

A Lilja 4-ever a mély melodrámát hívja segítségül: a film felütéseűében a Rammstein azért bömböl olyan erővel, hogy ne érezzük a bizonytalanságot, amely a svéd és az észak-keleti hiperrealizmus közti különbség miatt szállta meg a rendezőt. Hogy ezt a különbséget elfedje, Moodysson az ipari heavy metalt és a tizenéves kislány többszörös megerőszakolását hívja segítségül. A siker garantált, senki sem fog arra figyelni, hogy mennyire skandinávosított a poszt-szovjet város, amikor ilyen borzalmak érik a főhőst, aki egyébként sokkal szebb, mint Britney Spears.

A Nuomos Sutartis leginkabb a Kaurismaki-filmek hangulatát idézi, aki mint finn rendező közelebb áll Kelet-Európához. Kristijonas Vildziunas filmje éppen attól nagyszerű, hogy semmi sem történik benne. Negyvenes éveiben járó, kiegett nő próbál újra megállapodni tönkrement házassága után. Semmi dráma, a dramaturgiai grafikon olyan lapos, mint Szibéria, nincs csúcspont, vagy ha mégis van, az már senkit nem érdekel mire odaér a film. Ez a film a melodráma mankója nélkül meséli el a Szovjetunió szétesése során keletkezett űrt és a továbbélés, útkeresés nehézségeit. Éppen ezért ez az egyetlen film ami arról szól. amiről szeretné, nem emeli el a történetet, nem karikíroz, naturalista módon ábrázol, ami a legnehezebb, tipikusan kelet-európai sajátosság. Bár Koncsalovszkij is kelet-európai, a filmje egyaltalán nem az, a Bolondokháza a nyugati viszonyokhoz idomított produkció, a Kusturica-filmek nyomdokain haladva.

K-19: The widowmaker. őrült egy cím, már előre lehet röhögni, hogy milyen magyar fordítast találnak ki hozzá. K-19: Az özveggyár, vagy Özveggyáros, vagy Az atom özvegyei, vagy mondjuk A reakciós reaktor. A 60-as években, a hidegháború legfeszültebb pillanatában, kisebbfajta atomkatasztrófa zajlik le egy szovjet tengeralattjárón. Néhány ember halálos adag sugárzást kap, de mindenki életveszélyben van. Ekkor jelentkezik a közelben tanyázo amerikai tengeralattjáró és segítséget nyújtana, de Harrison Ford kapitány hű a Párthoz és nem áll szóba az ellenséggel, bár Liam Neeson ex-kapitány, aki intelligens módon féltékeny utódjára, hajlana az amerikai segítség elfogadására.

Kathryn Bigelow a több, mint kétórás filmben, bár témájában csak lazán illeszkedik a többihez, a szovjet-amerikai viszony egy egészen új aspektusát hozza létre. Harrison Ford lesz a szovjet tengeralattjáró kapitány, az egykori Han Solo, Indiana Jones és amerikai elnök. A színészválasztás nem lehet véletlen, önmagában állítás. Hollywood visszamenőleges befecskendezése a Szovejetunióba nyilvanvalóan azért lehetséges, mert igény van rá a mai Oroszországban és környékén. Lilja Britney Spears-t követi figyelemmel, a Dom Durakov Bryan Adams-szel dolgozik, de nem csak az ilyen és ehhez hasonló extrém esetek hoznak létre paradox helyzeteket. A volt Szovjetunió területén ma mindenki hollywoodi filmeket néz, akár saját magukról is, és saját hőseiket is szívesen látják viszont amerikai színészek alakításaiban.

Olyan az egész, mintha Mel Gibson játszaná Dózsa Györgyöt, Gary Oldman Kun Bélát, Pete Postlethwaite pedig Nagy Imrét. Maga a film egyébként kifejezetten jó, remek felvezetéssel, mesteri vágással és ritmussal és a keűét foszereplő egészen zseniális közös játékával. Mert az azért hozzátartozik a történethez, hogy Harrison Ford ezt a szerepet is elbírja, megérti és feldolgozza, képes hozni a szovjet tengerésztisztet, a második óra vége felé pedig már nem is várja annyira a néző, hogy előrántson egy lézerstukkert.

Van még egy elsőfilm is, egy moszkvai rendező munkája, a Zmej (Papírsárkány). Alekszej Muradov elmondása szerint a történet bármelyik orosz kisvárosban játszódhatna, igazi újsághír-film, mely olyan emberekről szól, akiket csapdába ejtett az éllet. Az oroszok is megcsinálják a maguk poszt-szovjet filmjét, de az túlságosan élethű, ennyire pontos látleletet senki nem szeretne, a jó öreg Oroszország maradjon csak meg kiismerhetetlennek és átlathatatlannak, amilyen mindig is volt, már a cárizmus óta.

Mi kelet-észak-nyugat-európaiak illetve amerikaiak pedig fantáziálgatunk, vaktában lövöldözünk, aztán vagy beletrafálunk vagy nem. De hogy valójában mi van ott, arról jobb nem tudni, az maradjon titok, vesszen a jótékony homályba, Oroszország pedig legyen továbbra is a világ legnagyobb ikonja.