Sok évvel ezelőtt egy nemzetközi önkéntes tábor első estéjén párokba osztottak minket, hogy elősegítsék az ismerkedést. Egy északír lánnyal kerültem össze, őt kellett kikérdeznem, aztán bemutatnom a többieknek. Teljesen felvillanyozódtam, hogy Észak-Írországból jött, akkoriban sokat olvastam az IRA-ról, a köztársaságpárti katolikusok és az unionista protestánsok között több évtizeden át tartó fegyveres konfliktusról, mondtam neki, nagy álmom elmenni Belfastba, és megnézni a polgárháborúra emlékező, híres falfestményeket. Furán nézett rám, és teljes joggal, úgy beszélhettem, mint egy érzéketlen, idióta, reménybeli katasztrófaturista.
A Kneecap tudatosan előhívja az Észak-Írországról a köztudatban a mai napig keringő, sematikus képeket és elgondolásokat, utcai harcok archív felvételeivel kezdődik. De aztán rögtön jól fejbe kólintja a nézőjét: mi most nem ezt a történetet fogjuk elmesélni. Azt is mondhatták volna, hogy nem a katasztrófaturisták vágyait fogjuk beteljesíteni.
A valódi csavar az egészben, hogy a látványos elhatárolódás után mégis csak a jól ismert történethez nyúl vissza a film, Írországhoz húzó katolikusok és a brit koronához lojális protestánsok szembenállásához. Csak éppen nem újrameséli azt, hanem folytatást fűz hozzá egy erősen fikcionalizált zenekari eredettörténet keretein belül, egészen a máig jutva. Azt kutatja, milyen traszgenerációs traumákat hordoz magában, a politikai aktivitás milyen formáihoz nyúl az a nemzedék, amely már a fegyveres konfliktus lezáró, 1998-as nagypénteki egyezmény után született. A mindennapokba leszűrödő politikai helyzet továbbra is érzékeny: az ír rapper srác és a brit lány szex közben válogatott, főleg a másik származását mocskoló sértéseket vág egymáshoz, így növelik az élvezetet. A hálószobában mindez egy izgató, erotikus játéknak számít, de amikor a srác a színpadon ordítja, hogy ki a britekkel az országból, a lány már felháborodottan vágja pofon.
Fotó: magyarhangya
Ahogy a raptrió, úgy a film is mer harsány és provokatív lenni, sikerrel adja át egy másik médiumon keresztül a Kneecap pimasz, felszabadító hatású energikusságát. A zenekarokról, énekesekről szóló biopicek sokszor esnek abba a hibába, hogy túlzott tisztelettel és óvatossággal dolgoznak fel egy karriert, patetikus szoborállításba torkollik az életút felrajzolása. Ráadásul mindezt unásig ismert klisék mentén teszik.
Rich Peppiatt rendező első fikciós nagyjátékfilmje készítésekor nem dobta ki ugyan a műfaji szabálykönyvet, de felfrissíti azt közvetlenségre törekvő hozzáállásával. A jelenidejűségre teszi a hangsúlyt, a kezdeti tétova próbálkozások komikuma és az első sikerek eufóriája érdekli, kihasználva, hogy még csak a karrierje elején tart a Kneecap, idén jelent meg az első albumuk. Sok rajongó álmodozik arról, hogy bárcsak ott lehetett volna a kedvencei berobbanásánál, amikor még a tetőfokára hágott a harci kedv a színpadon, és kétség sem fért ahhoz, hogy nem betanult pózokat, hanem autentikus és őszinte produkciót láthat. Ezt a mágikus, és sajnos sok esetben elillanó állapotot ragadja meg a Kneecap.
Hiába derül ki hamar, hogy Móglaí Bap és Mo Chara, illetve az ír zászló színeiben pompázó símaszkot viselő DJ Próvai színészként is megállják a helyüket, ráadásul azt is bevállalják, hogy egyes jelenetekben felelőtlen hülyegyerekeknek tűnnek, az erős színpadi jelenlét és pár bemindenezve végigtolt, őrült este története nem elég egy egészestés játékfilmhez. A Kneecap attól válik egyedi és igazán érdekes zenei formációvá, vagyis elégséges alapanyaggá egy forgatókönyvhöz, hogy angollal kevert ír nyelven rappelnek, ami Észak-Írországban politikai tettnek számít. Egy olyan nyelven szólalnak meg, amely az angolok évszázadokon át tartó gyarmatosítása következtében a kihalás szélére sodródott, és az elmúlt évtizedek hathatós munkájával, iskolák nyitásával sikerült csak életben tartani: az Ír-sziget egészén 80 ezren, ezen belül Észak-Írországban 6 ezren beszélik.
Fotó: magyarhangya
A film legizgalmasabb kérdései a nyelv és az identitás kapcsolatát feszegetik, legerősebb állítása pedig úgy szól, hogy egy drogokat a közönség közé szóró hiphop csapat is tevékeny részt tud vállalni egy nyelv népszerűsítésében, egy ősei nyelvétől megfosztott közösség önmagára találásában, megerősítésében. Peppiatt hatásosan érvel amellett a tanítástól megcsömörlött, a pulpitust keverőpultra cserélő DJ Próvai alakján keresztül, hogy nem elég az ír nyelv intézményesített oktatása, mert az csak egy újabb kötelezően elsajátítandó tananyag lesz a diákok szemében. Élővé és maivá kell tenni, el kell jutni odáig, hogy a fiatalok a sajátjuknak érezzék. És ehhez tényleg jó eszköznek tunik, ha koncerteken őrjöngve a saját valóságukra reflektáló ír rapszövegeket ordítanak.
A film bátran felvállalja, hova húz a szíve, nyilvánvalóan szimpatizál a zenekar politikai aktivizmusával és nacionalizmusával, és nem esik az egyensúlyozás csapdájába, ami teljesen ellentétes lett volna a Kneecap elköteleződésével, provokatív stílusával. Végső soron az ellenállás és a közösségek érdekérvényesítésének erőszakmentes, 21. században is érvényes és sikerrel kecsegtető formáit keresi. Michael Fassbender egykor több merényletet is elkövető, most a hatóságok elől bujkáló apafigurája képviseli a múltat, egy olyan korszakot, amely szerencsére már lezárult. (A színész Steve McQueen 2008-as elsőfilmjében már eljátszott egy legendás IRA-tagot, az éhségsztrájkkal tiltakozó Bobby Sands-t.) A Kneecap tételmondatát azért ő fogalmazza meg: „Minden kimondott ír szó egy kilőtt golyó az ír szabadságért”. Ezt a gondolatot viszi tovább és értelmezi újra a fia a dalszövegeken keresztül.
A trió öntörvényű forradalmisága tehát a nyelvhasználatban rejlik, viszont a hozzájuk kapcsolt filmnyelvre ugyanez már nem mondható el. Valóban illik a Kneecaphez a Trainspotting vizuális anarchiája, gyors és szabálytalan lüktetése, és ügyes tanítványnak bizonyul Peppiatt ennek az újrateremtésében, de azért túlságosan is támaszkodik Danny Boyle remekművére. A fináléban pedig túlságosan lekerekíti a történetet, érződik némi erőlködés abban, ahogy összeköti, aztán egy helyre zsúfolja a szereplőket. Szerencsére mindez nem csökkenti a film kirobbanóan magas élvezeti értékét, továbbá igencsak vonzó üzenet, hogy a bulizás és az érdemi politikai kiállás nem egymást kizáró cselekvések.
A Kneecap elsőként itthon a BIFF záróeseményén, november 3-án lesz látható, országosan november 28-án kerül mozikba a Magyarhangya forgalmazásában.
