A sorozatgyilkosok lelkivilágának bemutatására számos példát láttunk már. Pozitív mintának itt van Jodorowsky mesterműve, a Szent vér, amely a szürrealizmus és a pszichológia között egyensúlyt teremtve tárja fel egy, a valóságban szintén létezett, mexikói bűnöző életét. Az Aro Tolbukhin – Gyilkos elme ennek a negatív pandanja, riasztóan gyenge produktum. Az elhibázott rendezői koncepció két fogalom, a freudizmus és a valóságábrázolás mentén érthető meg. A címszereplő személyiségét a sorscsapások sorozata határozza meg, tragikus körülmények között elveszíti anyját, fiatal feleségét, örökbefogadott gyermekét. Apja is zavarodott elme, a deviancia öröklődik a fiúban. Az eredendő bűn, a testvérszerelem egész életére kihat. Az eső és a könny már patakokban folyik, csapás csapást követ. Csoda-e, ha a fiút megszállja az ördög és végül csak öl és öl? A freudizmus vulgarizálása, a sztereotípiák felmondása bántóan primitívvé és hiteltelenné teszik a mesét.

Ennél is nagyobb öngól a realisztikus környezet megteremtésére tett kísérlet. Az egyik jelenetben, 1980-ban a mexikói Convergencia párt emblémája látható, amely csak tíz évvel később létezett, természetesen nem Guatemalában. De hazug a magyar világ, Aro gyermekkorának bemutatása is. Hősünk egy többszintes vidéki kúrián él, dadája védőszárnyai alatt népdalokat hallgat és titokban szerelmeskedik húgával. Végül a testvérpár a népművészeti ruhákba bújtatott vendégek előtt fényes lagzit tart, amúgy a külföldi turisták számára összeollózott utazási brosúrák stílusában. Az ötvenes évek Magyarországát itt csak egy falra akasztott Sztálin kép reprezentálja. A szocialista oktatáspolitika vagy a titkosrendőrség nyilván tapsolt ehhez. De ez már tényleg túl van mindenen, a történelemhamisításnak ez a mértéke nekünk, magyaroknak különösen kínos. Nem tehetünk egyebet, kimenekülünk a moziból és gyorsan elfelejtjük ezt a filmet.