A 8-10 évet felölelő saga címe - Forró szél - manapság fura konnotációkat kelthet, holott csak az örök elégedetlen Surda epekedését jelzi „görögbe” (mintha Rovinj nem lenne elég jó), ahol már járt egyszer, ahol buzuki hangja szól és ahol kedvére szirtakizhat – lásd jugó sírvavigadás.

Az elvágyódás mint életérzés alaposan rányomja bélyegét a sztorira: a kényes ízlésű Surda nyughatatlan ember, folyton vált, élete állandó libikókázás. (A széria dramaturgiája is erre épül, hosszabb-rövidebb időnként pillantunk bele hőseink életébe, a főcím is mindig olyan vizuális elemekből épül fel, amelyek az éppen aktuális részhez kötődnek). Surda táncolva borotvál az első részben és borotvaélen táncol a továbbiakban. Az utolsó epizódban meghatóan kereteződik a sztori: a már jólszituált, menő fodrász Surda riportfilmesekkel visszatér az egykori borbélyműhelybe, ami akkor már lemezbolt. A keserédes életérzés manifesztálódik ott a lehunyt szemű Surda belassított, mélyen átélt, magányos táncában, amely ma már legalább annyira klasszikus, mint a Rendőrakadémia Kék Osztriga Bár-tangója. Hosszan kitartott jelenetben a tévézés átcsap játékfilmbe, a közönség katarzisban. A széria csúcspontja, ott is hagyják abba. Mert „úgy el tud suhanni az élet, mint egy forró nyári szél….kavarog és huss”.

A rendező Aleksandar Djordevic emberközeli, kedvesen realista koncepcióval él: szocmodern Dogma-ízt érzünk mindenen (persze ezt 16-osra forgatták). Djordje Nikolic szemcsés képein, a sárgás szobabelsőkön, a szűk közeliken, a hirtelen zoomokon, a dokumentarista kézikamerázáson, az ötletes, finoman megírt, élőbeszéd-szerű dialógokon. (Főhajtás a magyar változatnak: főleg a zseniális Helyei „Surda” Lászlónak, Zenthe „Firga bácsi” Ferencnek, Gálvölgyi „Bob” Jánosnak). A stílussal könnyedén megférnek a formai és tartalmi marháskodások, az alkotók vállalják a rizikót: a Forró szél szóban és tettben gyakorta idézi az alapkarakterekre épülő burleszket, a „tipikus” figurák mégsem válnak sablonossá, pedig a szocreál panoptikum bővelkedik sztereotípiákban.

Szocreál miliő
A pulzustapogató, folytonos kávézásával filmes ikonná vált Surda szerepében Ljubisa Samardzic – Szerbia legnépszerűbb színésze és ma már legmenőbb filmforgalmazója – remekül adja a hipochonder, lassúdad, önérzetes borbélyt, aki bárhol képes lefeküdni (rendőrőrszobán, munkahelyén, irodában), ha ingadozik a vérnyomása. Surda csupán az emberi szőrzethez ért, de elvárásai vannak az élettől, gazdag és híres akar lenni kevés munkával. Valójában pedig igazi kétbalkezes pasas, aki mindegyik munkahelyén lógós és összeférhetetlen, akinek mindegyik vállalkozása (taxizás, találmány-levédetés, fuvarozás) kudarcot vall. Sok vakvágány után a belgrádi Gedeon bácsi beérkezik, világfi hajszobrász lesz. Fordul a leosztás, a sorozat elején még Surda kísérte a nagymenő Bobot a reptérre, most a bukott Bob szekundál neki. Kettejük életében érdekes ez a lent-fent motívum: az életművész Bobnak (aki csak szerényen úgy mutatkozik be, mint Portoroz legvonzóbb férfija) az iroda modern kripta, mindig oltogatja a hivatalnokká avanzsált Surdát a könnyű élet-könnyű pénz eszményével, a végén mégis ő merül alá az adminisztrációba és Surda tör magasra. Ami ellen a vagány Slobodan, ez a rendszert cselező „nyugdíjas diák” lázadt - aki bon mot-ja szerint a diákotthonhoz túl öreg, öregek otthonához túl fiatal -, pont az a mocsár húzza most le: megtörik, megházasodik, irodista lesz, megöregszik.

Az örökké elegáns, szenvtelen beszédű Bob (Bora Todorovic) a széria roppant mulatságos figurája. Mindenki veséjébe lát, mindenkit szapul, holott ő is gyarló, folyton tilosban jár. Ha fut a szekér, ha koldusszegény, akkor is gavallér. Mindig blöfföl, tud élni: a vastag borravalós számlákat is Surdával fizetteti ki. Hol szexpanziót üzemeltet, hol a piros hózentrógeres Surdát közvetíti ki Münchenbe masszőrnek és kutyaborbélynak disszidens öregasszonyokhoz, hol önjelölt ügyvédként okoz zavart a bíróságon. (A sorozat egyik legparádésabb jelenete Veszna és Surda válópere, ahol Bob óriási szónoklatot rendez).
A kis családot is nagy fantáziával írta meg Sinisa Pavic dramaturg: Surda apja, Szocsó bácsi fukar falusi ember, aki üres, ám riasztóval ellátott takarékperselyt ajándékoz unokájának. Testvére, Surda nagybátyja, a kardigános-papucsos Firga bácsi a tipikus fineszes kispolgár, aki, ha kell, sperhaknival hatol be lakóingatlanába. A nagymama jóságos, mindent elsimító tyúkanyó, Veszna, a feleség pedig a kacér, divathóbortokba menekülő, nagyvilági nőci, a rokonság pedig tökelütött alakokból áll.

Aztán van itt őrült tudós, részeges teherfuvarozó, parvenü vállalatigazgató, mitugrász futballbíró, feketetáskás csinovnyik, vidéki egyszerű ember, körmönfont ügyvéd, morgó zsugori felbérlő. És mindenütt az észrevétlen kontroll, a rendszer vigyázó szemei: az ellenőrök. A 10 rész alatt néha elhagyjuk a főhős Surdát hajhálóstul-klottgatyástul, hogy az alkotók különböző anomáliákra koncentrálhassanak az urambátyám-rendszertől kezdve a kreatív könyvelésig. Rengeteg epizodista fordul meg a vásznon, találón és szellemesen színesítik a sorozatot a szocialista ember archetípusai.

A mesteremberek - akiktől az egész társadalom függ – például linkek, lusták és piásak. A szabó megdumálja a kuncsaftot, hogy jó lesz neki a szűkre szabott öltönye, a szerelő kikéri magának a kritikát („A csap csöpög ugyan, de amikor idejöttem még folyt!”), a lakótelep átadása bohózatba fullad. Az el nem készült erkélyről lezuhanó építtető leszakadó rolettákat, nyithatatlan zárakat, felcserélt vízvezetékeket talál (a kádban el kell zárni a melegvizet, akkor folyik a mosdóból hideg, és ha azt elzárja, akkor öblít a WC). Mindenki csak a markát tartja, a munka piszkos, pénzt kérni nem büdös. A Forró szél a kuncsaftra tojó, hatalmaskodó szakik, naplopó jómunkásemberek apoteózisa, akik ahol tudnak, helyezkednek és csintalankodnak az avas szocializmus keretei között. A végén révbe érő Surda képes pofátlanul úgy nyilatkozni a riporternek, hogy „Amióta az eszemet tudom, dolgoztam, küszködtem.” A sorozat amúgy is tele van áthallásos mondatokkal, ezeket főleg a találékony Bobtól, az élősködés mintapéldányától halljuk: „Akármennyit kapsz, kaphattál volna kétszer annyit is, jól jegyezd meg!” vagy „Messze megyek és magasra török.” – és tényleg kimegy a NSZK-ba, selyemfiúnak. A sorozat falvédőre való idézetét is Bob jegyzi: „Az igazság sajnos nem mindig feltűnő” – mondja, majd a Surdilovics-família elkezdi rombolni az amúgy is romos lakást, elrontani a tetőt, eláztatni a padlót, hogy színjátékukkal meghassák a lakásügyekben illetékes bizottságot.

Hős és hősparódia egyben
A Forró szél sokkal inkább kórképe vagy paródiája a láthatóan fejlett, ám reflexeiben mereven poszt-titói Jugoszláviának, az állami hivatalok abszurd működésének, mintsem a kisemberek egyéni problémáinak ironikus bemutatása. Keresztmetszetben a lakásügy, maszekolás, nepotizmus, szerencsepróbálás „Nyugaton”, munkavállalás, vagy a kishivatalnoki lét. Más szemmel nézve: a megúszásra, kicsinyességre, ügyeskedésre, köntörfalazásra, ingyenélésre, kegyes csalásokra fókuszál. Mert valaki mindig csenget, valakitől mindig tartani kell, valaki folyton rágja a másik lelkét – odafentről vagy idebentről. A Gorenje-kompatibilis lakás harmonikaajtója is csak rezonálja, semmint tompítja az ostromállapotokat ott, ahol három generáció élősködik egymáson egy fedél alatt szűk 35 négyzetméteren. A Szomszédok gazdagréti panelkapcsolatait idéző körjugóban mindenki adja a bolondot, mindenki sunyít és a zavarosban halászik, de az öntudat néha felhorgad, a kisemberből megmondóember lesz, a nép szava metsző találékonysággal vádol, replikázik – tökéletes azonosulást biztosítva a nézőnek.

Pimf trükkök (a szerencsés Veszna hivatalból repül az áhított Nyugatra és légikisasszonyként kartoncigiket csempész), végeláthatatlan pereskedések (a kiutalt panelt Surdáék nem tudják elfoglalni, mert egy lakásigénylő már beköltözött a helyükre, így ők is illegális lakásfoglalásra kényszerülnek): ezek jelzik a dörzsölt kisember életrevalóságát. A rutinosabbja virágcsokorral megy a munkaközvetítő pultosaihoz. A lakásügyet piramisjátékként kezelő vállalatnál mindenki az állami TB-táppénzre vagy leszázalékoltságra játszik, mivel a cég virtuális pontrendszerben fizet – majd egyszer. A földiségre apellálás, a beajánlás mindenhol bejáratott dolog: a cégnél a jelentkező hölgyek közül Firga bácsi közbenjárására Surdát választják ki - titkárnőnek. Az ex-borbély áruházi ellenőrként is fungál kicsit: az önkiszolgáló (!) közértben a boltvezető lopja a legtöbbet a parafadugóból és a rágógumiból. Olyan világ ez, ahol a vállalatigazgatót nem tudják beidézni a bíróságra, mert nem tudják, melyik kell: amelyik éppen távozik a cégtől vagy amelyik érkezik. Ez ám a piti szocializmus diszkrét bája.

Mindezekért lehet nagyon élvezni és szeretni a Surdáékat, ami alaposan feladta a leckét korunk tévéjátékosainak. 1984-ben elnéptelenedett utcák és vibráló Colorstar-tévék jelezték, hogy este megint a csetlő-botló, nyakigláb borbély kalandjait közvetítik. (A kiemelkedő sikeren felbuzdulva még külön játékfilmet is készítettek a sorozatból 1980-ban Borivoje Surdilovic kalandjai címmel, ugyanazokkal a szereplőkkel.) Magyarországon is aratott a széria, még az NDK-turisták előtt divatba jött az idétlen pepitakalap, a szűkre szabott öltöny és a zokni-szandál duó. A kiskocsmákban a feledhetetlen, fülbemászó dal sorait dadogták („Jednom podle tecseticse” - Vojkan Borisavljevictől), a hivatalokban pedig megugrott a vérnyomás és duplakávé-forgalom. Akkor irigykedve néztük a láthatóan fejlett Jugoszláviát; ma a torkunk szorul el, ha visszagondolunk a filmre vagy akár dubrovniki nyaralásainkra – mi lett, mit tettek evvel a csodálatos országgal. A történelem brutalitása más lapokra tartozik, inkább révedjünk nosztalgiába és hideg napjainkban idézzük fel újra és újra a belgrádi borbély kalandjait, ha mosolyogni támadna kedvünk.