Mit kezdjünk idős szeretteinkkel, vagy a társadalom koros, beteg tagjaival, amikor már nem tudnak magukról gondoskodni? És közben hogyan éljük mégis tovább a saját életünket? Egy sor kiemelkedő filmet láthattunk az elmúlt években, melyek ezekre a kérdésekre keresték a választ: közülük néhányat a Berlinale fedezett fel (a dán Frelle Petersen Home Sweet Home (Hjem kaere hjem) című alkotása, a Magyarországon is forgalmazott Haldoklás, de komédia Matthias Glasnertől és Nicolas Philibert dokumentumfilmje, Az Adamanton), másokat az európai film olyan sztárjai jegyeznek, mint Mia Hansen-Løve (Egy szép reggelen) és François Ozon (Minden rendben ment).
Lance Hammer (Ballast) Berlinalén debütált filmjének sajtóvetítése előtt épp lemondóan arról beszélgettünk, milyen kár, hogy Juliette Binoche évente öt filmben szerepel, szinte már unalmas a jelenléte a fesztiválokon, és előfordul, hogy a vásznon is. Pedig bőven van, mire emlékeznünk tőle az elmúlt években is: A szenvedély íze a 2023-as év egyik legjobb filmje volt, ezt megelőzően pedig a Szerelemmel, szenvedéllyel főszerepét osztotta rá Claire Denis. A filmezéshez majdnem 20 év után visszatérő Hammer alkotásában viszont most olyat hoz ki magából, ami még az ő pályáján is rendkívüli, és még csak nem is az ő alakítása a film legnagyobb érdeme – hanem az idős párt játszó Tom Courtenay és Anna Calder-Marshall.
A Queen at Sea stábja a berlini vörös szőnyegen
Amanda (Binoche) édesanyja, Leslie (Calder-Marshall) előrehaladott állapotú demens beteg, de még otthonában él férjével, Martinnal (Courtenay, akit legutóbb a 45 évben láthattunk hasonló szerepben). A pár 18 éve van együtt, de Martin nem Amanda édesapja, éppen ezért, amikor rögtön a nyitányban az ő heves konfliktusuk közepén találjuk magunkat, máris millió kérdés vetődik fel.
Az anyja házába megérkező Amanda szex közben nyit rá az idős párra – nem először. Amanda véleménye pedig az, hogy anyját Martin kényszeríti a közösülésre, ugyanis Leslie számára a szexuális együttlét már nem tud beleegyezéses lenni, lévén, hogy a kimondott mondat végénél már nem emlékszik annak elejére. Leslie fizikailag és szellemileg is súlyosan leépült, ez szembetűnő: nem tud önállóan öltözni és étkezni, nehezen jár és beszél, láthatóan szorong és előfordul, hogy szélsőséges megnyilvánulásai vannak.
Ennek ellenére a pár ragaszkodik az önálló élethez, Martin odaadóan gondoskodik feleségéről, bár a belső többszintes ház régi lépcsői és a mindennapos bevásárlás, ügyintézés egyre nagyobb erőpróbát jelent. Martin mindemellett ragaszkodik ahhoz a véleményéhez is, hogy a szexuális együttlét, amiért felesége kapcsolatuk kezdetétől rajongott, mindkettőjüknek jót tesz, érzelmi biztonságot ad, csökkenti a szorongást és az izolációt.
Kezdetben úgy tűnik, hogy a film Leslie és férje szexuális életét fogja problematizálni, érintve etikai és jogi kérdéseket, olyan témákat, mint az emberi méltóság és a gondozási feladatok. Amanda ugyanis az említett esetre reagálva rendőrt hív, és megindul egy realista eszközökkel ábrázolt eljárás, amelyben a londoni hatóságok és a szociális ellátórendszer különböző tagjai – akiket nem véletlenül látunk mellbevágóan hétköznapinak: a londoni rendőrség és egészségügy munkatársai játsszák őket – azt próbálják kideríteni, hogy Leslie biztonságban van-e a férje mellett, vagy jobb volna, ha a párt szétválasztanák, és az asszony egy otthonban folytatná az életét.
A film elején ezeknek az intézkedéseknek a sorával szembesül a néző. Martint letartóztatják, Leslie-t pedig kivizsgálják, hogy megállapítsák, történt-e nemi erőszak. A gyors és a vártnál messzebbre vezető következményektől pedig Amanda legalább annyira megrémül, mint amennyire idős édesanyja sokkot kap, Martin pedig dühös lesz. Ám a procedúra és a morális dilemma csak egy szelete lesz végül a filmnek, mely sokkal tágabb perspektívát nyit, és az időskori elesettséget, a családtagok végtelen tehetetlenségét, letargikus hétköznapjait követi nyomon. De a demenciával élők szexuális életének két lehetséges vetületét is kibontja: az egyik a hiper-szexualitás, szinte már gátlástalanság, amikor a beteg agyi elváltozásai ezen a téren is kontrollvesztéshez vezetnek, a másik a téves azonosítás – amikor a demeciával élő beteg mást vél a partnerének, mint akivel együtt él.
Amanda és kamasz lánya szálán keresztül pedig többgenerációssá bővül a történet. A központi személy Amanda, aki divatos szóval élve szendvicsgenerációs nőként egyszerre váltja ki édesanyja orvosságait a patikában, és ha már ott van, vásárol a lányának óvszert. Közben pedig megrázó telefonbeszélgetéseket folytat, például a tengerentúlra költözött volt férjével, akivel a jelek szerint mély és baráti a kapcsolata.
Adolpho Veloso (Train Dreams) szikár 35 mm-es képei a játékidő jelentős részében Martin és Leslie zöld bokrokra és buja fákra néző, patinás házába kalauzolnak. Kedves tárgyaik, közös életük relikviái, Schubert és Brahms, valamint a festőművész Leslie képei társaságában itt leszünk egyre horrorisztikusabb szcenáriók szemtanúi. Ebben az otthonos, az idős emberek számára ideális világban, amelytől betegsége miatt Leslie fejben egyre messzebb jár.
Hiába kínálják családtagjai estéről estére tápláló, friss meleg ételekkel, őt leginkább a konyhapulton tartott desszert érdekli, és mind több apró szokásával emlékezteti a vele élőket arra, hogy az időskor ismét gyermekké teheti az embert. Ebbe az önmagában is szívfacsaró realitásba érkezik a szexuális életüket érintő nyomozás és a hatóság, melynek emberei bármilyen tapintatosak is, mégis tetthelyszínné nyilvánítják, körbefényképezik, majd ízeire szedik életük legintimebb terét, a hálószobájukat.
Mindez már leírva is nyomasztó, ezt vélhetően a rendező is észrevette, mert Leslie és Martin története mellé egy párhuzamos elbeszélést illesztett: már az első jelenettől, időről időre otthagyjuk az egyre inkább kínlódó idős párt, és Leslie unokáját, Amanda lányát (őt a Bridgertonból ismert Florence Hunt alakítja) követjük, aki – banálisan hangzik, de a filmben egy pillanatra sem az: épp egy mágikus első szerelemben fedezi fel önmagát. Hammer szemmel láthatóan az ő melegítős, pufidzsekis stílusát, a fiatal generáció szokásait és szlengjét épp úgy ismeri, mint egy demens ember összes gesztusát. Üdítő lendülettel kalauzol a fiatal lány életében, a szürke londoni betonrengeteg és a kamaszkor érzelmileg labilis világában. Hiába váltogat az idős pár és közte a film, a párhuzam sehol nem erőltetett vagy bántó, minden új szál és a színészek összes megnyilvánulása a helyén van.
Amanda newcastle-i életét hagyta hátra, hogy idős anyja sorsát rendezze – és ezzel duplán félbehagyta az életét, mert már Londonba jövetele előtt különvált férjétől, és egyetemi állását is épp szünetelteti, hogy könyvet írjon. Küzd a végletek között, és Binoche ezt a nyugtalan, szinte már neurotikus állapotot egyszerűen, szentimentális gesztusok nélkül mutatja meg. Az első jelenetben, ahol rendőrt hív, felső kameraállásból, a lépcső tetejéről figyeljük őt, és szinte a bőrünkön érezzük, hogy az idegességtől kiveri a víz. Az idősek otthona kanapéján színes cukorkákat nassoló Leslie és a mellette ülő lánya – ez a kép, a feladás pillanataiban könnyeivel küzdő Martinnal együtt még sokáig velünk marad. Martin a legjobb barátjának tekinti a feleségét, és ugyanígy Amanda is mélyen szereti beteg édesanyját, nincs szüksége türelemre, hogy elesettségét, kiszolgáltatottságát viselje, kísérje.
Három generáció, három nő küzd a jelennel: Amanda a válásával, az írással és anyja romló állapotával, Leslie az öregedéssel, unokája pedig az életben való elindulással. A hármuk közötti mély köteléket szükségtelen a filmnek hangsúlyozni, pontosan érezzük, hogy ott van. Nem a vágy, hanem a félelem mozgatja Martint és Leslie-t – mondja ki a nyers igazságot a film kulcsjelenetében Amanda. Az éleslátás, a kegyetlen szembenézés az, ami átsegíti őt, traumáról traumára, kérdésről kérdésre – és ugyanez a bátorság teszi Hammer filmjét is olyan különlegessé.
A Queen at Sea-t a 76. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar forgalmazója egyelőre nincsen.
