Milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy most először magyarul is meg fogsz szólalni egy filmben?
Nagyon boldog voltam, sőt, megható volt, mert a sátoraljaújhelyi nagyszüleim, akik öt éves koromig neveltek, mindig is remélték, hogy a magyar nyelv az életem része marad. Nemcsak annak van nagy jelentősége számomra, hogy a munkám során magyarul beszélhetek, de annak is, hogy ez most már megvan filmen. Olyan érzés volt, mintha a nagyszüleim is végig ott lettek volna velem, és mintha végre megörökítenénk, ahogyan magyarul beszélek. Tehát túl azon, hogy maga a film is fantasztikus lehetőség volt a számomra, ez a személyes vetülete még erősebbé tette.
A nagyszüleid látták a filmet?
Sajnos nem, csak néhány részletet tudtam megmutatni nekik, amikor meglátogattam őket. Mikor fiatalabbak voltak, eljöttek Bukarestbe, ha premierem volt, de már 93 és 94 évesek, nehezen mozognak. Remélem, hamarosan láthatják a filmet a tévében vagy a Netflixen.
A film egyik fő motívuma a különböző etnikumok és kultúrák egymás mellett élése, a te életedben ez a tapasztalat mennyire van jelen élesen?
A cannes-i premier után a sajtóban rengeteg szó esett arról, hogy ez a film Erdélyben játszódik. Én őszintén azt gondolom, hogy ez lényegtelen. A történetnek kellett egy konkrét földrajzi háttér, konkrét karakterek, de bárhol játszódhatna és bárki megértheti. Az emberek teljes természetességgel jönnek-mennek a világban, emiatt sokan fenyegetve érzik magukat. Tény, hogy sok embert zavarnak a máshonnan jövők, könnyen elkezdenek bennük ellenséget látni, ez egy ösztönös dolog. Hiába olvasunk, tanulunk, mélyen mégis érzékeljük a különbségeket, legyen az faji, hitbeli vagy nyelvi, és ezt időnként nehéz elfogadni. Az elvárás, hogy minden körülmények között politikailag korrektek maradjunk, sokak számára riasztó, mintha nem mondhatnák ki, amit gondolnak. Gyakran vagyok tanúja ebből fakadó konfliktusoknak, azt gondolom, ez mikroszinten is probléma, és persze magasabb szinteken is.
R.M.N. / Fotó: Mobra Films
Mi is most angolul beszélgetünk, mert nem anyanyelved a magyar, Cristian Mungiu pedig egyáltalán nem beszéli. Hogy lettek nyelvileg mégis tökéletesek a magyar jelenetek?
Mungiu nem beszél magyarul, de másik egymillió nyelven igen, például franciául, németül, angolul. Magyar oldalról Nagy Csilla kolozsvári színésznő volt velünk, nekem ő segített a szövegekben. Ettől függetlenül persze fontos kérdés volt, Mungiu hogyan tudja azokat a jeleneteket ellenőrizni, ahol magyarul beszélünk. Általában behunyt szemmel hallgatott, és ha bármi feltűnt neki, rögtön szólt. Minden rezdülésemet figyelte, a legapróbb tétovázást, hibát is észrevette. Azt hiszem, a szavakon túl mindig van egy mögöttes energia, ami magáért beszél, és Mungiu erre koncentrál.
A forgatás kezdetén még keveset tudtál Csilla karakteréről és a történet egészéről, ugye?
Én csak Csilla jeleneteit ismertem, az ő interakcióit a többi szereplővel. És ez így is maradt a forgatás végéig, nem olvastuk a teljes forgatókönyvet, csak a ránk vonatkozó részeket. Egyszer, amikor a sofőrünk vitt át Kolozsvárról, a kocsiban az előző két forgatási napról beszélgettünk, amin én nem vettem részt. Amikor azt mondta, hogy a táncolós és a hokijeleneteket vették fel, én csak néztem, azt hittem, egy másik filmről beszél. Igazából ekkor tudatosult bennem, hogy ez egy nagy film, amiben rajtunk kívül még rengeteg dolog történik. Marinnal sokat viccelődtünk azon, hogy a végén majd biztosan kiderül, nem is mi vagyunk a főszereplők, és hogy a miénken kívül még rengeteg nagy szerep és jelenet van a filmben.
A forgatás első napján megkaptátok a karakteretek életrajzát. Mi szerepelt ebben, tudnál példákat említeni?
Ez egy különleges munkamódszer, és nekem ez volt az első élményem arról, milyen így dolgozni. Az életrajzban Csilla teljes élettörténete szerepelt, kezdve a születési dátumával. A szöveg tele volt meglepő és érdekes részletekkel, például Csilla a Testnevelési Egyetemre járt Kolozsváron, ebben hasonlít rám, én táncot tanultam. Ez megmagyarázta, mitől jó az alakja, szép a tartása. Van egy hosszúszőrű macskája, Boris, épp úgy, mint nekem. A volt férje muzsikus, az én férjem is az, mindketten tudunk csellózni. Az életrajzot olvasva naivan azt gondoltam, ezek véletlen egybeesések, és egészen meg voltam hatva, hogy hát akkor Csilla én vagyok! Aztán persze kiderült, hogy bár ezelőtt nem találkoztunk, Cristian jó sok mindent kinyomozott rólam.
Judith State / Fotó: Julie Sebadelha/AFP
Milyen volt a munkakapcsolatotok?
Az első naptól kezdve nagyon jó volt együtt dolgozni, Cristian figyelmes, diszkrét, nyugodt. Sok intenzív pillanat volt a filmben, és persze mint minden forgatáson, itt is rengeteg feszült helyzet, nehézség, technikai probléma adódott, ráadásul a Covid miatt időközben szinte a teljes stáb is kicserélődött. Egyszer csak valaki más csinálta a hajamat, vagy más tartotta a mikrofont, ez teljesen megszokott volt, és persze közben mindannyian távol voltunk az otthonunktól, karácsony volt, hideg volt, rengeteget forgattunk éjszaka. Mivel én eléggé tüzes és hirtelenharagú vagyok, sokszor éreztem úgy, hogy mindjárt felforr az agyvizem. Megdöbbentő volt látni, hogy Cristian mindeközben olyan nyugodt maradt, mint egy csendes vízű tó. Semmi nem tudta megzavarni. Nekem ez egyszerre érdekes, furcsa és rejtélyes, és belőle én is nyugalmat tudtam meríteni.
Van-e hátránya ennek a nagy nyugalomnak és általánosságban, Mungiu módszerének?
Nincsen. Azt mondanám, mindannyian csak előnyét élveztük. Segített, hogy még inkább a jelenre koncentráljak, különösen, amikor az átállásoknál Cristian a fülembe súgott valamit, amiről addig nem tudtam, és ami adott esetben az egész jelenetről meg tudta változtatni az elképzelésemet. Szinte hátborzongató volt, ahogy egyik pillanatról a másikra új szemmel tudtam ránézni, ez még intenzívebbé tett egy-egy jelenetet. Időnként harminc-negyven felvételt is meg kell csinálni, nekem ez a technika segített, hogy friss tudjak maradni. Azt még hozzátenném, hogy valószínűleg a balettos képzettségem miatt jól működök nagy nyomás alatt, belőlem az hozza ki a legtöbbet, ha forr a levegő.
Segít-e a táncos képzettséged a színészi munkáidban?
Nagyon sokat, mert végső soron itt is a test a főszereplő. Az emberek általában akkor kezdenek el a testükkel foglalkozni, amikor valami probléma van vele, egyébként adottnak veszik, hogy van, és nem törődnek vele. Mivel táncos vagyok, mindig is nagyon tudatos kapcsolatom volt a testemmel. Ez egy forgatáson óriási előnyt jelent, segít, hogy mindig jelen tudjak lenni, az adott pillanatra koncentráljak. Mentálisan is nagy előny: a Sieranevada forgatásakor jöttem rá, milyen sok ismétlés, felvétel van egy filmnél, és hogy mindenre precízen emlékeznem kell. Ez kezdetben nagyon ijesztő volt, aztán ráébredtem, hogy a testemnek önálló memóriája van, ami magától működik, és nem kell egy plusz mentális réteget annak szentelnem, hogy a mozgásokra visszaemlékezzek. A testem magától megcsinálja.
R.M.N. / Fotó: Mobra Films
Az R.M.N. sokat emlegetett, kultúrházi nagyjelenete volt számodra a legnehezebb?
Egyáltalán nem. Az intim jelenet, amiben Marinnal vagyok, sokkal nehezebb volt. Ugyan színészileg, szövegben nem volt különösebben bonyolult, de még soha nem játszottam meztelenül. A kultúrházi jelenetben én nem csinálok sok mindent, de külön-külön a kollégáim sem. A jelenet értékét az adja, ahogyan közösen jelen vagyunk benne, intenzív együttműködés nélkül nem is lehetett volna megcsinálni. Rengeteget próbáltuk, két forgatási nap alatt készült el. Az elsőn csak Cristian és Tudor (Tudor Vladimir Panduru, a film operatőre) dolgozott rajta. A szereplők névkártyáit elhelyezték a székeken, és addig rakosgatták őket, amíg össze nem állt a kép.
Kitalálták, hogy hol legyen a kamera, majd a színészekkel próbáltak, és csak a végén hívták be a kétszáz statisztát. Néhányszor elpróbáltuk az egész jelenetet, mindenkinek már előre ismernie kellett a szöveget, hiszen olyan sok nyelven szólalnak meg benne, és mindenkinek mindent értenie kell, hogy reagálni tudjon. Miután már mindent egészen pontosan kidolgoztunk, a második napon a szereplők elkezdhettek szabadon reagálni, és igazából ezen a ponton kelt életre az egész. Az embereket teljesen felvillanyozta ez a szabadság, Cristian pedig egy dobozon állva vezényelte őket, mint egy karmester. Frenetikus volt. Ő egy elképesztően alapos, matematikai gondolkodású rendező, minden jelenetnek megkeresi a belső ritmusát. Mintha lenne egy belső metronómja, amire összpontosít. Amíg a jelenet nem e szerint megy, addig nincs kész.
Mikor láttad a filmet először? Ez egy fontos pillanat volt, hiszen a színészkollégáiddal együtt csak ekkor ismertétek meg a teljes történetet.
Először Cannes-ban láttam, a premieren, és azóta jó néhányszor megnéztem, nem is tudom, hányszor. Az első alkalommal egy szót sem értettem belőle, annyi minden volt akkor a fejemben, olyan volt, mintha valami vákuumba lennék szorítva, kellett egy kis idő, hogy nyugodtan végig tudjam nézni és megértsem a történetet.
R.M.N. / Fotó: Mobra Films
Másnak láttad Csillát, mint előtte? Van bármi, amit máshogy oldottál volna meg színészileg, ha a teljes forgatókönyvet ismered?
Nem, nincs ilyen. De már a forgatás befejezése előtt mondtam Cristiannak, ha én lennék Csilla, biztosan máshogy döntenék, másképp cselekednék. Csodálom őt, szerintem nagyon határozott, egyenes és együttérző nő. Bárcsak ennyi erőm lenne.
Hogyan tekintesz a pályádra most, hogy már nem csak táncos, hanem színész is vagy? Idén részt veszel a Berlinale Shooting Stars programjában, mit jelent neked ez a lehetőség?
Még mindig nehezen mondom ki, hogy színésznő vagyok, fogalmam sincs, miért. Biztos, hogy a táncos énem a meghatározó. A színészet inkább csak egy szép véletlen az életemben, amiért hálás vagyok, de nem hiszem, hogy színésznek mondhatom magam, tized annyit sem tudok a színészetről, mint a táncról. Nem is tudom, mit várjak a Berlinálétól. Szívesen dolgoznék más nyelvterületen is, és tudom, hogy ehhez szükségem lesz egy ügynökre. A Berlinale talán elindíthat ebbe az irányba.
