Az R.M.N. elején Matthias, a német felmenőkkel rendelkező erdélyi férfi külföldről tér vissza a havasok között fekvő erdélyi szülőfalujába. Aggódik fia, Rudi miatt, és új viszonyt kezd régi szerelmével, Csillával. A faluban valami megfoghatatlan nyugtalanság és irracionális rettegés honol. Amikor a péküzembe, ahol Csilla dolgozik, felvesznek két messziről érkezett alkalmazottat, felszínre törnek a korábban rejtett indulatok.
A filmet valós események inspirálták: a Hargita megyében található Gyergyóditró (helyieknek csak Ditró) közössége ellenségesen reagált arra, amikor három Sri Lanka-i vendégmunkás dolgozni kezdett egy helyi péküzembene 2020 januárjában. Gyenge Zsolt beszélgetésindító kérdése arra vonatkozott, nem félt-e attól Mungiu, hogy a film miatt a magyarokat xenofóbiával vádoló román rendezőnek bélyegzik.
Mungiu nem aggódott emiatt, és szerinte a film ismeretében teljesen alaptalan vád lett volna. A valós események azért fontosak, mert rendszerszintű problémákra világítanak rá a társadalomban. Átható a szorongás a közeli jövővel kapcsolatban, és ez váratlanul erőszakos indulatokat hoz felszínre, jelezve nekünk, hogy „hiába tanították az iskolában, hogy felülemelkedtünk az állati léten, és egy csodálatos világot hoztunk létre, ez nem így van.” Emberi természetünk kettős: egyenlő arányban racionális és ösztönös, és egy realisztikus film készítéséhez be kell látnunk, hogy az emberek viselkedése sokszor nem áll szoros kapcsolatban azzal, amit gondolnak.
A három vendég a Puskin moziban
A rendező kezdetektől tudta, hogy nem arról akar filmet csinálni, ami történt, hanem amit az jelent. Ehhez fikcionalizálnia kellett a valós eseményeket, például megváltoztatta a falu etnikai összetételét. A valóságban Ditró szinte kizárólag magyarok lakta település, míg a filmben román, magyar és német nemzetiségek olvasztótégelye. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy az idegengyűlölet semmilyen etnikumhoz nem rendelhető kizárólagosan, ellenben bárhol, bármilyen közösségben előfordulhat.
Nem volt célja, hogy a ditróiak elszégyelljék magukat
Az első vetítésre (a Cannes-i fesztivált nem számolva) Ditróban került sor. Gyenge a filmet inspirált valós közösség reakciójáról kérdezte Mungiut. Nagyon fontosnak tartotta, hogy levetítse ott, de nem azért hogy a helyiek elszégyelljék magukat tetteik láttán. Nem ítélkezni akart, épp ellenkezőleg: meg akarta nekik mutatni a különbséget valóság és film között; hogy nem róluk szól, hanem csak ők inspirálták. Emiatt szerinte megérdemelték, hogy ők láthassák először.
Nehéz lehet egy közösségnek szembenézni azzal, hogy hirtelen az idegengyűlölet megtestesítőivé válnak Európában. Miközben ők csak őszintébben voltak mindenki másnál, mert olyan szűk közösségben élnek, hogy nem gondoltak bele, hogy bármi amit mondanak, eljuthat a nyilvánossághoz, és ekkora botrányt okozhat. Ahogy szokott lenni, a média felfújta az ügyet és az emberek felszínesen ítélkeztek. A rendező elmondta, hogy az újságírók eljöttek még a vetítésre is, hogy be tudjanak számolni a kialakuló balhéról, aztán csalódottak voltak, amikor a balhé elmaradt.
Cristian Mungiu, Judith State, Gyenge Zsolt, Dragomán György és Moldován Orsolya
A helyiek pedig talán azért jöttek, hogy megvédjék magukat, de a filmet látva rájöttek, nincs mitől. Mungiu szerint „a fikció segíthet jobban megérteni valamit, ami a valóságban történt veled.” Ebben az esetben „távolság keletkezett köztük és a szavaik közt, és így kaptak egy esélyt, hogy megértsék, hogyan hangoztak azok mindenki más számára.” A mozi ezáltal képes lehet rá, hogy feldolgozzon olyan dolgokat, melyek kimondása a való életben tabusítva lett.
„Egyébként meg” – tette hozzá a rendező – „sosem tudom, mit válaszoljak, mikor a közönség reakciójáról kérdeznek. A mai közönségről mit tudnék mondani? Nem tudom. Csendben voltak. Ki tud többet?”
Cannes-ban magyarázni kellett, miért vannak ott magyarok, németek meg medvék
Mungiu mindig követi, mi történik a médiában, a ditrói esetről is olvasott cikkeket, először azonban másnak akarta odaadni, hogy itt egy jó sztori, írjon belőle valamit. De ehhez össze kellett foglalnia, hogy szerinte miért érdekes, és eközben rájött, neki kell megfilmesítenie. Ekkor lefordíttatta a falugyűlésen készült vita felvételét, aztán kb. 4 hét alatt írta a forgatókönyv első változatát. Ezután elment Ditróba, hogy visszajelzést kapjon, jól képzelte-e a viszonyokat.
Mindenki nagyon nyílt és őszinte volt vele, a pékség tulajdonosa is, aki megengedte, hogy beszéljen a vendégmunkásokkal. Ez alapján úgy látta, nem áll messze a valóságtól, ahogy ő elképzelte a történetet. De például ekkor jött rá, hogy a pékség tulajdonosnőjét két külön karakterré kell bontania, mert könnyebben ki tudja fejteni a mondanivalóját, ha van egy tulajdonos, aki kapitalista érdekek mentén dönt, és egy beosztottja, aki inkább szociálisan érzékeny. Így jött létre Moldován Orsolya és Judith State szerepe, Dénesné és Csilla.
Szintén komolyan befolyásolta az írási folyamatot, hogy mikor Mungiu Cannes-ban zsűrízett, és mesélt valakinek a filmről, minden alkalommal hosszas prezentációt kellett tartani Erdély történelméről és szocio-politikai hátteréről, csak hogy értsék, miért vannak ott magyarok, medvék és németek. Emiatt vett be ennyi kontextualizáló részt a filmbe: a nézőknek valószínűleg szüksége van ezekre, hogy megértsék a szereplők döntéseit.
Dragomán ezután a valós Erdélyben és a filmben is az alaphelyzetet jelentő bábeli zűrzavarra tért ki. Mi alapján döntött Mungiu azzal kapcsolatban, hogy melyik szereplő milyen nemzetiségű legyen és mely nyelveket beszélje, illetve melyiket milyen szinten?
Mungiu tudta, hogy a filmnek többnyelvűben kell lennie. Ennek alapján csinált egy kis térképet, és csak olyan helyszíneket ment felderíteni, ahol a valóságban mindhárom etnikum jelen van. Ő maga nem tud magyarul, így a forgatókönyv nyilván románul íródott. Komoly probléma volt olyan fordítást csináltatni, ahol a magyar tükörfordítás nem volt háromszor olyan hosszú, mint a román. Később aztán a színészek is sokat segítettek a szöveg csiszolásában, mert ő mindenképp élő, beszélt nyelvi dialógusokat akart.
Mungiu a nyugalom szobra volt a forgatáson
Judith State számára a forgatás legszebb része az volt, hogy magyarul beszélhetett a filmben. Ennek kapcsán kitért gyerekkorának történetére: magyar nagyszülei nevelték, akik azt kérték, tartsa meg anyanyelvét – bár saját bevallása szerint kiejtése tökéletlen és szókincse hiányos. Ennek ellenére felemelő volt magyarul játszania, és úgy érezte, mintha eközben nagyszüleit is magával hordozná. Gyenge ennek kapcsán Mungiu színészvezetési módszereiről érdeklődött a két jelenlévő színésznőnél.
State egy matematikus pontosságához hasonlította, ami biztonságérzetet keltett benne. Nyilván sok feszültség gyülemlik föl olyan jeleneteknél, ahol a fáradtság, technikai okok vagy más külső tényezők elronthatják a felvételt, és számtalanszor újra kell venni. „De akármikor éreztem, hogy én személyesen kezdek ideges lenni, és ránéztem Cristianra, olyan higgadt volt, mint az állóvíz, mint egy tó, és ettől mindig megnyugodtam, hogy rendben, ha ő nem őrül meg éppen, akkor valószínűleg nekünk sem kellene. Ez a csendesség és bizalom kitartott az elejétől a legvégéig.”
Judith State (középen)
State elárulta, hogy volt jelenet, amit legalább negyvenszer felvettek. Mungiu kiemelte, hogy ez azért történt így, mert sok a hosszú, vágatlan tömegjelenet. Ez a módszer fegyelmet és merev koreográfiát követel, ami nem hagy helyet az improvizációnak.
Moldován Orsolya sem érezte nehézségnek ehhez a precizitáshoz való igazodást. „Nekem személy szerint sokkal könnyebb olyan rendezővel dolgozni, akinél pontosan tudom, mit kér tőlem. Biztonságban érzem magam a rendtől. Ettől még egy pillanatra sem éreztem azt, hogy meg vagyok fosztva bármiféle szabadságtól.”
A tömegjelenetek kapcsán is inkább a pozitívumokra fókuszált. „Nekem az is könnyebbség volt, mert inkább színpadi színész vagyok, ott pedig megszoktam, hogy egyszerre kell ’megtörténnie’ a pillanatnak mindannyiunk részéről.”
A két színésznő arról is beszámolt, hogy a kézhez kaptak a rendezőtől egy kis háttértörténetet, ami rengeteg, a filmből nem kideríthető információt tartalmazott karaktereikről, többek között Csilla és Dénesné első találkozásának leírását. Ezek a színészek által elraktározott, a nézők által nem ismert részletek az elmondásuk szerint sokszor befolyásolták is a játékukat.
Moldován Orsolya
State számára a forgatás legnehezebb része a Matthias-szal töltött intim jelenet volt, ahol karrierje során először kellett meztelenül szerepelnie. „Bár kezdettől fogva tudtam róla, és mindenki nagyon figyelmesen és tisztelettudóan viselkedett ezzel kapcsolatban, ez mégis olyasvalami volt, ami nagyon, nagyon nehezen jött belőlem. És több napba telt, mire vissza tudtam térni ahhoz, hogy önmagam legyek.”
Aztán észbe kapunk, hogy egy idegennel éltünk együtt
A nézőket láthatóan foglalkoztatta a két főszereplő diszfunkcionális románca, az egyik közönségkérdés is ennek eredetére kérdezett rá. Matthias és Csilla különböző szociális körökbe tartoznak és teljesen más dolgok fontosak számukra. A szexualitáson kívül mi köti őket össze?
Mungiu egyetértett a kérdezővel abban, hogy ez egy teljesen hihetetlen kapcsolat. De szerinte ahogy az ember vonzódik, abban ritkán van bármi racionális.
Csilla nagyon elegáns és modern, míg Matthias elég primitív és durva, de – bár nagyon különböző okokból magányosak – ez a szociális távolság csak felnőttkorukban vált jelentőssé. „Ha gyerekként egy tanteremben ülsz valakivel, később nem látod át, hogy a fejlődésetek folytán alá vagy fölé kerültél.”
„Rajtuk keresztül a film a mindannyiunkban élő, szeretettségre irányuló irracionális vágyat jeleníti meg. Ők nem is igazán a másikat szeretik, hanem – mint rengetegen – azt, amit kivetítenek rá. „Sokszor annak, hogy együtt vagyunk valakivel, semmi köze az adott emberhez. Maximum annyi, hogy időről időre mindkettőnknek szüksége van egy ölelésre. Aztán 40 év múlva észbe kapunk, hogy egy idegennel éltünk együtt” – fejtegette a rendező.
Gyenge ezen a ponton megkérdezte, erre akart-e utalni Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című filmjének zenén keresztüli megidézésével. „Hát, ha már ilyen nyíltan kimondtad: igen” – válaszolta Mungiu a közönség örömére.
Egyébként nem használ sok intertextuális utalást, de az R.M.N-ben elrejtett párat, például a film egyik korai jelenete a birkákkal Chaplin-hommage: a Modern idők első képeit idézi meg. Gyenge arra is rákédezett, mit lát Matthias fia, Rudi az erdőben, ami annyira megijeszti, hogy nem mer egyedül iskolába menni?
„A legrosszabb rémálmainkban gyakran a legijesztőbb pont az, amit nem látunk. A gyerekeknek még van hozzáférése ehhez a világhoz, ami annyira különböző a felnőttekétől, mert még látnak dolgokat, amiket csak ártatlanok láthatnak. Számomra ez fontosabb, mint az, hogy mit lát a gyakorlatban. Egyetlen ember van a világon, aki tudja mit lát Rudi: a hangtechnikusom, akinek el kellett mondani, mi történik, hogy a megfelelő hangokat tudja alákeverni. De ez nem lényeges. Ami lényeges, az az, hogy csak az ártatlanságban bízhatunk. Ha a gyerekek ugyanazt a nevelést és oktatást kapják, mint mi, akkor a világ a katasztrófa felé robog.”
Nem véletlen, hogy az egyetlen csipetnyi optimizmus Rudi kapcsán bukkan fel a filmben. Annak ellenére, hogy apja arra neveli, az élet küzdelem a túlélést jelentő erőforrásokért, ő mégis kegyelmet gyakorol, mikor az állatok sorsa az ő kezében van.
De mire utal a cím?
Mungiu nem szereti az egyértelmű címeket, melyek felkészítik a nézőt arra, ami rá vár (példának A leghosszabb napot említette). Ezért jobban szeret „absztrakt” címeket adni. Az R.M.N. román betűszó a mágnesesrezonancia-képalkotásra, melyet az orvosi diagnosztikában alkalmaznak (MRI). Az emberi agyról MR-rel készült képek fel is bukkannak a filmben, de sok néző más, Mungiu számára meglepő interpretációval állt elő.
Például sokan gondolták, hogy az R.M.N. Romániára utal a szó mássalhangzóival. Egy másik értelmezés szerint a cím a három erdélyi etnikum román megnevezésének kezdőbetűiből áll össze (română, maghiară, nemţesc). A rendező elismerte, hogy erre sosem gondolt, de szerinte nem lényeges, hogy a történet Romániában, sem, hogy román, magyar és német nemzetiségű emberek között játszódik, hiszen univerzális érvényű.
Egy másik néző az angol remain (maradni) szót vélte felismerni a címben, és ez kétségbeejtette. A vetítés után azzal kereste fel Mungiut, hogy kifejezetten pesszimista világképre utal az állítás, hogy ilyenek maradunk. Ha tényleg ilyenek vagyunk, változnunk kell.
„Én örültem ennek a reakciónak, mert szerintem is tennünk kellene valamit” – mondta a rendező. „A világ nem jó irányba halad, és nem értem, miért várnak tőlem optimizmust. Annyian kérdezik, ’hol itt az optimizmus?’ Hol az optimizmus a valóságban, kérdem én. Csak azt próbálom közvetíteni, amit látok.”
A demokrácia korlátai és a falugyűlés iróniája
Szerinte elképzelhető, hogy titokban sokan egyetértünk a film szereplőivel, de a valóságban cenzúrázzuk mondanivalónkat. „A szakadék a belső világunk, és aközött, amit kimondunk, túl szélessé vált a mai társadalomban. És szerintem ezt a szakadékot keskenyebbé kell tennünk, ha változatni akarunk valamin.”
Ennek kapcsán kitért a demokrácia korlátaira, amiről a film szintén szólni hivatott. „Ha van hibája a filmnek, az az, hogy talán túl ambiciózus, sok dologról akar szólni egyszerre” – véleményezte saját munkáját Mungiu.
A filmben Sri Lanka-vendégmunkások kitelepítése mellett több százan, ellene mindössze 28-an szavaznak. „Dédelgetjük a demokratikus értékeinket, és nincs rendben, ha valaki a fenntartásainak ad hangot a demokráciák működésével kapcsolatban. Senki nem mondja ki, hogy ha nem fektetünk megfelelő mennyiségű időt és energiát az emberek oktatásába, a demokrácia nem a jó eredményekhez fog vezetni. Ebben a filmben sok demokratikus folyamat van, a többség akarata érvényesül. De a többség akarata nem feltétlenül jelenti a helyes utat a társadalom számára.”
Az utolsó kérdés a film kulcsjelenetére, a több mint negyed órás, egyetlen beállításból álló falugyűlésre vonatkozott. Egy néző komoly kontrasztot érzett a jelenet és a film többi részének stílusa között, és ennek miértjéről kérdezte a rendezőt. Az eredeti falugyűlés felvétele megtalálható az interneten, de Mungiu szerint ha valaki meghallgatja, szembesül a valóság megfilmesítésének korlátaival. „Azon kívül, hogy egy gyűlés, semmit nem vettem át az eredetiből.”
Az ilyen események lényege, hogy a résztvevők nem összefüggően beszélnek, különböző témák között csaponganak, hiába van kísérlet moderálásra. Ebben az esetben az összekötő téma, hogy a résztvevők egy kollektív ellenségképet hoznak létre, aki veszélyezteti őket, ellenük tör.
„Ironikus módon a probléma itt nem az, hogy a szemben álló felek más nyelvet beszélnek. Nem ugyanaz a nyelvük, de megértenék egymást. Azért nem jön létre diskurzus, mert senki nem kész hallgatni. Mindenkinek megvan a kész véleménye a beszélgetés elején, és ugyanez a véleménye a beszélgetés végén. Ezért maradnak fenn a sztereotípiák. Az egyetlen mód, amitől változást remélhetünk – nem csak a felszínen, ahol a politikai korrektség rendet tart – ha engedjük, hogy valódi diskurzusok alakuljanak ki. Ez az első lépés, és talán utána lehet behatóbb változásokat eszközölni.”
„Szerintem nem voltam elég jó hozzá, hogy a film többi része elérje annak a jelenetnek a szintjét. A film sosem olyan, amilyenre akarod, hanem amilyenre tudod. És ezt tudtam” – tette hozzá végszónak.
Cristan Mungiu tudatos és lelkiismeretes rendező és ember benyomását keltette, aki meglepő nyugalommal, sőt, szinte derűsen beszélt az R.M.N. vészjósló tanulságairól. Mivel az eseményen nem jutott idő a medvék szimbolikájának megvitatására, búcsúzásképp megígérte, hogy az esetleges érdeklődőknek kifejti majd Instagram üzenetben.
Az R.M.N. február 16-tól látható a magyar mozikban a Cirko Film forgalmazásában.
