Újra meg újra elkészítteti vele a filmet, minden alkalommal más és más „akadályokat” azaz feltételeket szab. Az első filmet például Kubában kell leforgatni, oly módon, hogy az egyes snittek nem lehetnek hosszabbak 12 kockánál. A második etűdben a rendezőnek kell a címszereplő helyébe lépnie, a negyedik remake rajzfilm kell, legyen (amit egyébként mindketten utálnak), hogy csak néhányat említsünk a feltételek közül. A film félelmetes mélységben, az intimitás határait súrolva mutat egy rendkívül kreatív és tehetséges embert (Jorgen Leth) alkotás közben, ahogy újra meg újra átértékelni kénytelen az eredeti koncepciót, mely alapján az első filmet készítette.

Trier ugyanis túlságosan jól érti a film mögött rejlő alkotó problémáit és gondolkodásmódját, pontosan ismeri a kártyavár-szerkezet gyenge pontjait, melyek közelében a pillangó szárnycsapása is végzetes lehet, és ennek megfelelően küldi el Leth-t filmet készíteni. A film - miközben az esztétikai élmény mindenképpen Leth érdeme, aki négy, az eredetihez foghatóan zseniális rövidfilmet készít el, erényt kovácsolva a korlátozásokból – végső soron mégis Lars von Trierről szól, aki indirekt módon ugyan, de könyörtelen őszinteséggel mondja ki azt, ami jó pár évvel ezelőtt a Dogma kiáltványhoz is vezetett. Az öt akadály után a Dogma szabályai is játékká minősülnek vissza, az alkotóknak 12 akadály mentén kell filmet csinálniuk, a korlátozásokból kell kreatív energiát nyerniük.

Mert a korlátoknak való megfelelési kényszer, egyben felszabadít bizonyos döntések meghozatala alól. Miután a második filmben Leth nem képes kontrollálni kreativitását és túlteljesíti a Trier által megszabott feltételek egyikét, büntetésből tökéletes szabadságot kap a harmadik film elkészítéséhez. Trier a lehető legkegyetlenebb büntetést méri ki a vétkezőre, teljes szabadságot ad neki. A Dogma éppen a teljes, sokszor zavaró szabadság elől nyújt menedéket, nem a szabályok értelme illetve rendszerré történő összeállása a lényeg, hanem korlátozó erejük, mely megkönnyíti az alkotó dolgát. Többek között ezért szegi meg minden dogmás rendező a szabályok némelyikét. A Dogma rendszere csak egy karó, amit a növény kedvére nőhet körül, időnként kissé eltávolodva tőle, máskor pontosan követve a kijelölt függőleges irányt.

Az öt akadály című filmben Trier kis, személyre szabott dogmákat rögtönöz, és az egy-egy rövidfilmre érvényes mini-mozgalmak segítségével visszamenőleg igazolja az eredeti film létjogosultságát. Az öt akadály állítása szerint az alkotó rendszerek mentén készíti el a filmet, de ezek a rendszerek nemcsak hogy teljesen önkényesek, de szabadon felcserélhető elemekkel rendelkeznek. Egyes korlátozásokat akár az ellentétjükre lehet cserélni, a rendszer koherenciája nem fog változni, éppen annyira lesz megfelelő, mint az előző ugyanannyi indokolatlan és önkényes tényezővel. A nagy kérdés csak az, hogy létezik-e ideális rendszer egy adott alkotó váalsztott témájához, vagy teljesen fölösleges a keresgélés, akár minden film elkészíthető a Dogma szabályok szerint is. Bár a kérdést direkt módon nem válaszolja meg, azért gyanítható, hogy Trier elképzelhetőnek tartja egy ilyen ideális rendszer létezését. A Leth-vel folytatott vita egy pontján ki is mondja, hogy A tökéletes ember legjobb változata már elkészült 1967-ben. Sőt Trier legutóbbi játékfilmje is ennek a keresésnek egy állomása, a Dogville rendszere azt a határvonalat igyekszik belőni, ahol a valóságos térből absztrakt tér lesz.

Az öt akadály ebben az értelemben Lars von Trier helyzetjelentése, hogy éppen hol is tart a kutatásban, Jorgen Leth kérésére saját, 1967-es rendszerét szedi ízekre, kísérleti nyúlként funkcionál Trier számára, aki ebben a periódusban, tulajdonképpen párhuzamosan dolgozott a Dogville-en is, így egyszerre nyílott lehetősége arra, hogy kívülállóként és belső folyamatként is megélje ugyanazt az alkotói problémát.