Nem véletlenül vonnak gyakran párhuzamot köztük és a filmrendezők között. Habár kissé elcsépeltnek tartom az analógiát, Robert Eggers és a Nosferatu kapcsán nagyon is adekvát. Az alapanyag ugyanis nem egyszerűen Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es klasszikusa (amely egyébként a „Borzalom szimfóniája” alcímet viseli), ami önmagában is hatalmas felelősséget ró a rendezőre, hanem maga a Drakula, hiszen a német filmremek Bram Stoker regényének totális lenyúlásából született.
Eggers nem csupán arra vállalkozott, hogy az expresszionizmusa, lenyűgöző formavilága és a főszereplő Orlok gróf legendás megjelenítése által halhatatlanná vált német filmhez méltó világot teremt (nem beszélve arról, hogy Werner Herzog is újraálmodta a filmet 1979-ben), hanem azt is, hogy a világ legismertebb vámpírtörténetnek újramesélésében megtalálja saját változatának eredetiségét és létjogosultságát. Márpedig újat mondani és újat mutatni Murnau és Herzog, Tod Browning és Francis Ford Coppola után, a komolyzenei analógiánál maradva, olyan, mint Bernstein után Mahlert vezényelni.
Forrás: UIP
Mindezt azért tartom különösen hangsúlyosnak, mert az új Nosferatu egyik legkiemelkedőbb erénye, hogy képes a jól kijárt ösvényről lekanyarodni, ugyanakkor elragadó könnyedséggel vetkőzi le annak a kényszerét, hogy mindenben új és más legyen, mint az elődei. Eggers nem próbál erődemonstrációt tartani, mintha tudomást sem venne a vállalás méretéről. Kellő magabiztossággal tartja a figyelmünket a cselekményen, miközben mesterbeállításaiban, lendületes és precíz hosszúsnittjeiben, a színészek szuggesztív, frontális és nyers játékában félreismerhetetlenül megnyilvánul szerzőisége.
Orlok gróf, azaz Drakula története mindenki számára ismerős lehet: az élőhalott erdélyi nemes foglyul ejt egy nyugatról (a Nosferatu esetében Németországból) érkező ingatlanügynököt, akinek feleségéhez ősi és természetfeletti kapcsolat köti. A vámpír útra kel, hogy elragadja lányt, miközben az ügynök megszökik, hogy hazatérve szövetségre lépjen egy okkultizmusban jártas professzorral és elpusztítsa a szörnyet. A cselekményen Eggers sem változtat, ám rögtön a film elején izgalmas perspektíva- és hangsúlyváltást vet be. Ebben a Nosferatuban ugyanis a központi hős nem a vérszívó gróf és nem is a csapdába esett férfi, hanem a korábbi változatokban nagyrészt az eseményeket csak passzívan elszenvedő feleség.
Ellen Hutter (Lily-Rose Depp) még fiatal lányként maga idézte meg Orlokot (Bill Skarsgard), aki magáévá tette, ezután folyamatosan kísértette őt egész életében. A már boldog házasságban élő Ellen azonban szerető férje, Thomas (Nicholas Hoult) mellett sem talál megnyugvást. Rémálmai, amelyekben borzalom és vágyakozás keveredik, állandó melankóliája és szégyenérzete folyamatosan kínozzák, ráadásul megmagyarázhatatlan rohamok gyötrik. Sápadt, fájdalommal teli lénye, mintha félúton rekedt volna az élők és holtak világa között. Látomásában Nosferatu feltartóztathatatlanul közeleg, hogy beváltsa a nő fiatalkori esküjét, mely szerint önként egyesül majd vele az öröklétben. Amikor Thomas megbízást kap, hogy utazzon el a távoli Erdélybe és kössön üzletet egy titokzatos gróffal, Ellen pontosan tudja, hogy a szörny fog elszabadulni.
Forrás: UIP
A bevezetést követően a jól ismert sorrendben folytatódnak az események, azonban a nyitányban bemutatott „noktürn” áthangolja a film tónusát. Ebből a szempontból leginkább Coppola Drakuláját juttathatja eszünkbe: a vágyakozás, az erőteljes szexualitás alapvető mozgatója a szereplők belső dinamikájának. Azonban, ami Coppolánál tragikus, érzéki viktoriánus szerelmi történet, az itt explicit és démoni indulat. Például Orlok gróf nem a nyakból, hanem áldozatai mellkasából szívja ki a vért, miközben meztelen testével fel-le vonaglik rajtuk, Ellen rohamai pedig jellemzően úgy zajlanak le, mintha egy láthatatlan démon próbálná megerőszakolni.
A Nosferatu Eggers korábbi filmjeihez képest profánabb, egyes esetekben kifejezetten olcsó eszközökkel él (pl. meglepően sok jumpscaret használ), különösen a film második felében érezhetően kikopik a rá jellemző zsigerekre ható, a primér ösztönöket hatásvadász megoldások nélkül is fokozatosan felkorbácsoló nyomasztás. Pedig ezen a fronton is remekül indít: Thomas megérkezése Orlok kastélyába az elmúlt időszak egyik legerősebb filmjelenete, amiért önmagában érdemes a lehető legnagyobb méretben és a lehető leghangosabban megnézni a filmet. Jarin Blaschke operatőr lélegzetelállítóan teremti meg a sötétség birodalmát: deszaturált színvilága, az élesen leváló sziluettek és a fény-árnyék hatások összjátéka éles és nyomasztó hangkulisszával párosul.
Az egész filmről elmondható, hogy bámulatosan szép: Eggers és látványtervező csapata rengeteg erőfeszítést tett annak érdekében, hogy mind az erdélyi havasok, mind a 19. századi Németország hangulatát a lehető leghitelesebben adja vissza. Ennek köszönhetően Orlok gróf megjelenése is merőben eltér Max Schreck és Klaus Kinski fehér, kopasz, hegyesfülű és rágcsálószerű vámpírjától. Bill Skarsgard vámpírja valóban egy történelemkönyvekből előbújt erdélyi nemesre emlékeztet: szálfa termetű és izmos, zsinóros mentét és szőrme kucsmát visel, arcát pedig vastag bajusz díszíti. A szokatlan megjelenés azonban remekül illeszkedik az archaikus elemekre, az életszagúságot a misztikummal organikusan összekeverő világ díszletébe (különösen hangulatos a Thomas által meglátogatott havasalföldi parasztok falva és a vajdahunyadi várról mintázott Orlok kastély).
Forrás: UIP
A népes szereplőgárda pedig remekül veszi fel a film stílusa által megkövetelt kitettséget és nagy amplitúdójú érzelmességet, noha egy idő után zavaróan sokfelé darabolja dramaturgiailag a filmet a rengeteg történetszál. Nicholas Hoult ideális választás volt a felszarvazott és kétségbeesett férj szerepére, ugyanis jámbor tekintete kellő sármmal vegyül ahhoz, hogy ne váljon komolyanvehetetlenné. A mellékszerepekben Willem Dafoe, Ralph Ineson, Aaron Taylor-Johnson, Emma Corin és Simon McBurney egyaránt tisztességgel látják el a rájuk bízott típuskarakter megformálását. Bill Skarsgard a film nagy részében szinte sosem látszik jól kivehetően, Eggers rengeteg időt szentel a kíváncsiságunk fokozására, ám a Lugosi Bélától eltanult „transzilván” akcentus és a korai expresszionista színjátszást megidéző tekintete így is emlékezetes marad.
Lily-Rose Depp azonban mindannyiukat messze túlragyogja. Egyrészt velőtrázóan jeleníti meg a megszállottságot, ahogy testét lehetetlenül kicsavarva, halálhörgésre emlékeztető hangokkal megfagyasztja bennünk a vért, de hihetetlen aprólékossággal és pontossággal képes a szégyen, a rettegés, a vágyakozás, a mélabú, ragaszkodás, önfeláldozás és tucatnyi más érzelem életre keltésére. Hatalmas érzelmi skálát jár be, rengeteg olyan jelenetben szerepel, amelyben folyamatosan kell az aprólékos arcjátékról (feltűnően sok közelkép került be a filmbe róla) a nagyfokú kontrollt és fizikai megterhelést jelentő tombolásra váltania.
Forrás: UIP
Sok múlt alakításán, hiszen Ellenhez köthető az összes nagy változtatás az alapműhöz képest. A film pszichológiailag komplexebb, a vámpír-metaforát kiterjesztett módon építi a történetbe, amely egyszerre egyik nóvuma és gyengesége is. Ellen állapota a depresszióval, a megtépázott pszichével van rokonságban. A vámpír szerelme, a vágyakozás a két lábon járó pusztulás után remekül illeszthető arra a sötét és fojtogató mentális állapotra, amikor az emberi lélek megszűnni, feloldódni, elmúlni akar.
A Nosferatu egyik legizgalmasabb gondolata, hogy minden emberben létezik az a fajta sötétség, az én egy leláncolt darabja, amely utat törve a saját pusztulásunk felé hajtana minket. A vámpír által gerjesztett kíváncsiság és vonzalom, amely többek között lehetővé teszi, hogy akárhány film készülhet a témában, némileg ugyanabból a belső kíváncsiságból és a sötétség utáni izgatott vágyakozásból fakad, mint Ellen kezdetben gyermeki és érzéki, majd sötét és melankolikus indulatai.
Sajnálatos módon Eggers nem érte be ezen felfedezésének kifejtésével és hosszabb időt szentel annak bemutatására, hogyan emészti el a német kisvárost a pestis a vámpír érkezése után. Önismétlő jelenetek sokaságában taglalja Willem Dafoe von Franz professzorán keresztül, hogy a nyugati és felvilágosult ember azért nem tudja elpusztítani a gonoszt, mert már a létezésében sem hisz. Érdekes gondolat, ami ugyan összhangban van a szerző érdeklődésével és stílusával, ám megközelítőleg sem tudja ezt olyan jelenetek és helyzetek felmutatásával érzékeltetni, ami miatt érdemes volt elnyújtani a játékidőt.
A fináléban a film új erőre kap, a társadalmi és általános okfejtések után újra Ellen kerül a fókuszba, aki megérti saját szerepét a történetben és az áldozathozatal fennkölt cselekedetével néz szembe a külső fenyegetést jelentő szörnnyel és saját belső démonaival.
Robert Eggers sikerrel vette karrierje talán eddigi legnehezebb feladatát, Nosferatu szimfóniáját kellő alázattal, ugyanakkor friss megközelítésből és saját szerzői érdeklődése szerint gondolta újra. A film ugyan hosszabb a kelleténél, a jelenre vonatkoztatott áthallásai és kritikája, valamint a szétszálazódó, túl sok szereplőre hangsúlyt pakoló cselekmény agyonnyomja a középső részt és elveszi a fókuszt az igazán erős pszichológiai szálról, mégis igazán hátborzongató, formavilágában és hatásaiban lenyűgöző alkotás egy kivételesen izgalmas női főszereplővel az élén.
A Nosferatu január 2. óta látható a mozikban, a UIP forgalmazásában.
