A professzionális vendéglátás mint helyszín ott van a streamingen és az A-kategóriás fesztiválok versenyszekcióiban is, A szenvedély íze, a Forráspont, A mackó és A menü megjelenéséhez viszont számos tévés és mozis tartalom járult hozzá előzményként. Gordon Ramsay fanyar, tempós főzőműsorai ismertették meg velünk a vendéglátás kíméletlenségtől robbanásig feszült kulisszáit, a Chef’s Table hét évada pedig a legnagyobb kétkedőket is meggyőzte arról, hogy a főzés nagyformátumú művészet, legyen szó eldugott, négy férőhelyes kis büféről vagy a világ vezető konyháiról. Az éttermi szférára is igaz, ami a művészetre, a magaskonyha és a mainstream kommunikál és oda-vissza hat egymásra.
Kevés karakteresebb közeg létezik a mai filmgyártásban az étterminél, Jeremy Allen White pániktól szűkölő tekintete beégett az emlékezetünkbe, a könnyed műfaji elődök többé az eszünkbe sem jutnak, pedig már a kétezres évek hajnalán készült gyenge remake visszafogott európai előd nyomán, a Catherine Zeta-Jones főszereplésével készült Ízlések és pofonok például a Bella Martha felsztárosított verziója volt. Az alacsony és a magas minőségű tartalom minden szinten kommunikál egymással itt is, ki gondolta például a kilencvenes évek hajnalán, hogy egy sorozat új évadának jeleneteit a világ legjobb fine dining éttermében forgatják majd – A mackóval ez is megtörtént.
.png)
Raul Briones / A konyha
Könnyen lehet, hogy a mexikói származású Alonso Ruizpalacios filmje is megér egy remake-et, bár kétségtelen, hogy senki nem fog intenzívebb és idegőrlőbb nagyáriát forgatni Arnold Wesker 1959-es színdarabjából. A rendező neve a Güeros és a Museo című filmek óta csenghet ismerősen, de forgatott A-listás sztárok nélkül, mexikói szereplőkkel előtanulmánynak beillő kisfilmet is A konyhához. A Café Paraíso óriási tányércsattanással és irdatlan káromkodással, meg egy kosár frituban fürdőző hasábburgonyával indult, hogy hirtelen csapjon át az emberi tűrőképesség határairól és a társadalmi igazságosságról szóló sekélyes filozofálgatásba. A fényre való kilépés – de legalábbis annak a vágya – megjelenik már itt is, a rendező ugyanazzal a nem túl meggyőző metaforával rukkol elő mindkét filmben: aki a föld alatt robotol, annak kilépni a felszínre maga a megváltás. A konyha viszont már össztársadalmi tabló, ahol a főszerep a kiszolgáltatottaké, a peremen tengődőké, a hatalmas önérzeté és a még terjedelmesebb reményeké. Földalatti patkányélet, a napfénytől gondosan elzárt, hajszolt, érzelmileg és anyagilag végtelenül kiszolgáltatott, beteges lelkivilágú szolgahad ez, egyetlen dolog köti össze őket a vendégtérben magabiztosan pöffeszkedő vendéggel: az, ha utóbbi visszaküldi az ételt.
A konyha és a Café Paraíso premisszája ugyanaz, nem kímél egyik film sem a közhelyektől és a nagystílű szentimentalizmustól, és szinte semmit nem bíz a fantáziánkra – épp, hogy elmegy addig, ahová talán a legkimerültebb, bespurizott konyhai kisegítő sem fantáziálná el magát egy tizennégy órás műszak végóráiban. A Café Paraíso és a paradicsom ígérete mára már a múlté, Ruizpalacios tovább csavar Wesker és a saját történetén A konyhában, mert a valóságtól való menekülés, a vízióvá és szürreáliává alakuló monoton hétköznapok témáját a bevándorló léttel köti össze. A The Grill nevű étterem már nem Mexikóban, hanem a Times Square-en található, szorgos kis hangyái nem csupán a vendéglátás kegyetlen és lélekölő mindennapjaival, de az illegalitás arctalanságával is küzdenek, és a társadalmi igazságtalanságot tűzik a zászlójukra. Hogy a film javarészt mégis a rendező hazájában és nem New Yorkban forgott, csak újabb fintor, hisz a filmgyártás ugyanúgy az olcsó munkaerő és helyszínek vonzásában él, ugyanolyan igazságtalanságok fűtik, akár a vendéglátást.
Rooney Mara / A konyha
A lázadás motívuma fűzi A konyhát a rendező előző munkáihoz is, fanyalgó, lusta, vagy épp kezelhetetlen hősei érezhetően nem egyszerűen az áthatolhatatlan konyhai hierarchia vagy az amerikai bevándorlólét abszurditása ellen szeretnének fellépni, ez egy sokkal mélyebben gyökerező, átfogó, ám minden tekintetben átgondolatlan belső ellenállás. A konyha főszereplője, a séf Pedro (Raúl Briones) is izgága, igazságkereső figura, akit mindenki egyszerre csodál és vet meg, beleértve a hamvas mégis feslett Juliát (Rooney Mara), akivel vérfagyasztó légyottokon enyeleg a hűtőkamrában. A film a munkahét csúcsidőszakát jelentő pénteki ebédműszakot követi, ahol az alkalmazottak játékos fütyörészése mögött véres indulatok forronganak, és amelyben egy jókora kasszahiány is ott lebeg mindenki feje fölött. Az összes műszakban benne van, hogy ez lesz az utolsó, de ebben a maiban különösen, és ha kirúgnak, mindent elveszítesz.
Minél nagyobb egy étterem, annál inkább emlékeztet üzemi gyártósorra, dolgozói szemmel: egy darálóra. Minél nagyobb egy konyha, annál kevesebb benne az emberi kapcsolódás, annál intenzívebb a hajtás, és annál gyakrabban eredményez a végtelenbe nyúló, tempós munka embertelen megnyilvánulásokat. A műszak a gondolkodást és kreativitást mellőző, precíziós rutincselekvésekre épül, a The Grill ráadásul semmi mást nem akar, csak turistákat becsalni. Ez nem a törzsvendégek és a lelkes gasztrorajongók szívvel teli vendéglátása, hanem lélekölő és kimerítő gyártósor, minden nap új, ismeretlen arcokkal. A műszak végén az emberek nem ülnek le egy sörre, hanem mindenki felmarja a fizetést és menekül. Minél alacsonyabban vagy a hierarchiában, annál többen vezetik le rajtad a feszültséget, annál előbb jön el a lázadás pillanata.
A filmet felvezető Thoreau-idézet a gépek végtelen zajában tengődő életekről, az emberi produktivitás kizsigerelő uralmáról szól. Egy nagyüzemi konyhán nem lehet álmodni. Nincsenek vágyak, kilátások, szinte önálló gondolatok sem. A konyha rosszabb pillanataiban ideológiai szólamokon keresztül beszél erről az életérzésről, jobb jeleneteiben viszont az ábrándos tekintetek, az álomszerű snittek és rémlátomásos víziók a maguk elemeltségében, eszeveszett csapongással fejezik ki ezt az élményvilágot. Folyamatos a gépzaj, az ordítozás, pörög az elszívó és a blokknyomtató, a kólagép automata kattogása elvisz a szürreálba, a cherrycoke-árvízzel pedig képre kerül a mágikus realizmus is. A homár nemrég még a szegény ember eledele, a tenger csirkéje volt, ma már a pincérnő reménytelen vágyakozással figyeli az akváriumban landoló luxusalapanyagot. A világ változik, de az amerikai álom, sőt, az anyagi biztonság, az önmegvalósító karrier, a mentális és fizikai egészség is ugyanúgy elérhetetlen marad a legtöbbek számára, A konyha olvasztótégelyében így leginkább az elégedetlenség és a boldogtalanság különböző formái keverednek.
„A szerviz nyitva” – halljuk, és Ruizpalacios filmje valóban közel visz annak a valóságához, hogy még egy forgalmas, de nem túl igényes dinerben is egyet jelent ez a bűvös mondat azzal: a függöny felgördült. Öltsd fel a faarcot és koncentrálj, kerekítsd ki a mosolyod és tüntesd el a kézremegést, mert ha rossz irányba indulsz vagy leejtesz valamit, az könnyen karrierekbe, ha nem is életekbe kerülhet. A műszak csúcsa igazi hajsza, eltűnik az idő, csak a blokk és a tálca, a hűtő és a serpenyő közötti útvonal létezik, miközben az összes problémás vendég újabb bőrt nyúz le az amúgy is síkideg személyzetről. Ez egy zárt, elemelt világ, amit felületessége, közhelyei ellenére is mesteri módon jelenít meg A konyha.
A konyha 2025. március 6-tól látható a mozikban, az ADS forgalmazásában.
