Gagarin, dacolva családja észérveivel, hogy ha az anyjára vagy a feleségére nem, de legalább a gyermekeire gondoljon, jelenetkezett a szovjet űrprogramba, ahova végül 1960-ban nyert felvételt. 20 társával együtt elég kemény kiképzésen mentek keresztül. Gagarint és társát, German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük alapján választották ki az űrutazásra. (Gagarin mindössze 157 cm magas volt, ami az űrutazásban nem hátrány, sőt.)
Nagyjából a fentieket, illetve a kilővés, az űrben eltöltött idő és a visszatérés körüli eseményeket tartotta fontosnak Pavel Parkhomenko elsőfilmes orosz rendező, amikor 2013-ban elkészítette grandiózus moziját. A film közvetlenül a kilővést megelőző előkészületek bemutatásával indul, míg a fent is részlezetett, korábbi események, így a kiképzés, a családdal lefolytatott személyes harcok, de még a gyermekkorból felvillantott kevés, de meghatározó jelenetek kivétel nélül visszaemlékezések és flashbackek formájában kerülnek be a film szövetébe. Nem volna ezzel semmi gond, elvégre a flashback jellegéből adódóan csapongó időszerkesztési eszköz, Parkhomenko viszont sajnos többször túltolja a csapongást, és mintha elfelejtené, hogy miről szól a jelenet, amit aztán ezeken keresztül próbál megmagyarázni a nézőnek. Ebből adódik az a fajta töredezdettség, mint amikor egy kirakósjáték darabját odaillesztjük egy másikhoz, mert oda illik, és csak később jövünk rá, hogy hoppá, ez mégsem az, több meg már nincs, elfogytak a kirakók, vagyis rá kell döbbenjünk: az összkép így sajnos több helyen sem stimmel.
Bárhogy is, Andrey Dmitriev és Oleg Kapanets forgatókönyve a visszaugrások, még inkább a visszaemlékezések révén alapos kísérletet tesz arra, hogy a néző rájöjjön: vajon miért lett ilyen ez az ember, mi vitte őt a repülés felé, miért ő akart legelső emberként eljutni az űrbe. Gagarin legendás elszántságát jól tükrözi a film, azt azonban az események vagy az életút rekonstruálásával sem sikerül megmagyaráznia, hogy az elszántság ellenére Gagarin miért volt hajlamos előzékenyen fekínálni a terepet a vele majdhogynem azonos képességekkel bírók számára. Az ilyen fokú önzetlenség egy egyébként roppant céltudatos ember esetében kizárt, azt pedig nehéz volna elhinni, hogy a döntő pillanatokban esetenként neki is inába szállt volna a bátorsága, és másra tolta volna az őt éppen agyonnyomni készülő terhet. Ez azonban nem a film hibája: törekedjen egy biográfia a bemutatott alany legpontosabb lefestésére, létezhetnek olyan titkok, amelyek megfejtésére nemhogy egy forgatókönyvíró vagy egy seregnyi kutató, de a megfejtés alanyának közvetlen környezete sem mindig tud választ adni.
A film legfőbb problémája az, hogy nem tudja megfelelően pozícionálni magát. Az érezhetően belepumpált rubelmillióknak köszönhetően egy látványos mozit kapunk, ami az orosz filmgyártás büszkesége lehet, de ezt a fajta (sőt, ennél jóval lebilincselőbb) látványt Hollywood futószalagon ontja magából. Amitől a Gagarin igazán egyedi produkció lehetne, az nem elsősorban a történet (a kis ember a csúcsra ér - újabb lerágott toposz), hanem a szovjet film dicső korszakából visszaidézett sajátos formanyelv és fogalmazásmód. Az viszont, hogy néhány kompozíció vagy egy lassú kocsizás láttán halványan feldereng Tarkovszkij szelleme, majd el is tűnik hirtelen, nem hogy a világűrbe jutáshoz, de sárkányeregetéshez sem elegendő.
GAGARIN. Rendezte: Pavel Parkhomenko. Írta: Andrey Dmitriev, Oleg Kapanets. Kép: Anton Antonov. Zene: George Kallis. Szereplők: Yaroslav Zhalnin (Yuri Gagarin). Mikhail Filippov (Sergey Korolev), Olga Ivanova (Valentina Gagarina), Vadim Michman (Herman Titov), Vladimir Steklov (Nikolai Kamanin), Viktor Proskurin (Gagarin apja), Nadezhda Markina (Gagarin anyja). Orosz, 108 perc, 2013. Ereredeti nyelven, magyar felirattal. Forgalmazza: Pannonia Entertainment, Freeway Entertainment.
