Kurutz Márton, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa, és Zágoni Bálint rendező, filmtörténész „Janovics Jenő – A kolozsvári filmgyártás megteremtője” címen jelentették meg könyvüket, és egy anekdotákkal és érdekességekkel átszőtt könyvbemutatón meséltek a magyar mozgókép történetének egyik fontos úttörőjéről.
Janovics Jenő a 19. század végén, színházigazgatóként találkozott először a mozgóképpel, még a vándormozik világán keresztül. Az új technológia hamar felkeltette az érdeklődését, és rövid időn belül a színház mellett a film felé is nyitni kezdett. Számos jelentős újítást vezetett be, amelyek közül több közvetlenül a mozgóképhez kapcsolódott. A színház és a film ötvözésére tett egyik leglátványosabb kísérlete Madách Az ember tragédiája 1913-as előadásához köthető: az egyiptomi színt vetített mozgóképes háttér egészítette ki, így a nézők „valódi” piramisokat láthattak a színpadon.
A mozgókép világába való belekóstolással azonban Janovics nem érte be – kielégíthetetlen étvágya és ambíciója egy filmbirodalom megteremtésére sarkallta. Ez a vállalkozás a kor viszonyai között meglehetősen kockázatosnak számított, hiszen a mozgókép elsődlegessége ekkor még korántsem volt magától értetődő. Ennek ellenére az 1910-es évek során olyan jelentős méretű vállalkozást épített ki, amelyben a gyártás, forgalmazás és vetítés egyaránt az ő irányítása alatt állt. Intézményvezetői tapasztalata és kivételes üzleti érzéke a mozihálózat-építés területén is megmutatkozott: Kolozsváron a három legfontosabb filmszínházat ő igazgatta, és összesen huszonhat mozit hozott létre Erdély-szerte. Mivel kezdetben nem álltak rendelkezésre megfelelő humán és anyagi erőforrások, szakembereket Pestről hívtak, a technikát pedig onnan szállították. 1917-re azonban például már eljutottak odáig, hogy Kolozsváron hívták elő a filmet.
Az erdélyi színházigazgató életének hetvenhárom évéből mindössze hétben foglalkozott aktívan filmkészítéssel, de produceri és rendezői munkássága ilyen rövid idő alatt is felbecsülhetetlen hatású volt. Műhelyéből került ki a teljes magyar némafilmgyártás közel egytizede, és világhírnévig jutó rendezők, színészek karrierjét indította el.
Garas Márton Németországból, Kertész Mihály pedig egyenesen Dániából érkezett Janovics Jenő hívására. Korda Sándor „elcsábításához” pedig egy anekdota is kapcsolódik, amely – valószínűleg kissé kiszínezve – így szól: a pesti New York Kávéház teraszán fedezte fel őt, ahol az alkotó – épp Párizsból érkezve, egy visszautasítás súlya alatt – lángoló tekintetével azonnal megragadta Janovics figyelmét, és arra ösztönözte, hogy Kolozsvárra hívja.
De mitől vonzotta Janovics az alkotókat, és minek köszönhető a stúdió filmjeinek sikere? Az alkotó egyik legfőbb koncepciója az volt, hogy 19. századi népszínműveket adaptált filmre – ezek a darabok a kor közönségkedvenceinek számítottak, nemcsak itthon, hanem külföldön, sőt a tengerentúlon is. Janovics remek érzékkel aknázta ki a népszokásokban, a népviseletben és az erdélyi tájban rejlő filmes lehetőségeket. 1896-ban a Lumière fivérek is kamerát ragadtak Magyarországon, többek között a puszták végtelen síkságát örökítve meg – e táj különös, ismeretlen világa a külföldi nézők számára valódi egzotikumnak számított. „A westernfilmek gyökere a magyar Alföldön van” – jegyzi meg találóan Kurutz Márton a beszélgetés egyik pontján.
A Sárga csikó (1913, Félix Vanyl) című film elkészültének körülményei jól szemléltetik, milyen nemzetközi lehetőségek rejlettek a népszínművek filmre vitelében: Janovics Párizsba utazott, hogy személyesen győzze meg a kor egyik vezető filmvállalatát, a francia Pathét, hogy társuljon Csepreghy Ferenc népszínművének adaptációjához. Az együttműködésből születő alkotás nemcsak a kolozsvári filmgyár első produkciója lett, hanem a magyar filmgyártás első nagy nemzetközi áttörését is jelentette: 137 kópiában értékesítették világszerte, és öt földrészen vetítették – többek között Japánban és az Egyesült Államokban is komoly figyelmet kapott.
Említésre méltó alkotás még A tolonc (1914), amely több szempontból is különleges: ez az egyetlen fennmaradt mozgókép, amelyen Jászai Mari látható, és egyben az Oscar-díjas Kertész Mihály legkorábbi ismert magyar filmje. A Janovics Jenő által alapított Corvin stúdióhoz fűződik a Mágnás Miska első filmes adaptációja is Korda Sándor rendezésében, valamint a Bánk bán 1918-as feldolgozása (Kertész Mihály), amely éppen száz évvel a színpadi ősbemutató után készült el. A fennmaradt fotók és dokumentumok alapján egy grandiózus alkotásról lehetett szó, amely azonban – akárcsak számos más Janovics-féle mű – mára sajnálatos módon elveszett.
A gazdagon illusztrált, korabeli forrásszövegekkel kísért anyag nemcsak Janovics mára nagyrészt fenn nem maradt filmjeiről, de az általa megszervezett közösségről és a körülötte formálódó izgalmas alkotói-szellemi közegről is áttekintést ad. A könyv lapjait különleges személyiségek történetei szövik át – például Izsáky Margité, Magyarország első női bűnügyi riporteré, akinek kalandjaiból Kurutz Márton fel is olvasott néhány sort.
A könyv külön fejezeteken keresztül tárja fel Janovics sokoldalú pályáját: filmrendezői, üzleti, színészi és mozitulajdonosi tevékenységét egyaránt. Emellett részletesen bemutatja Janovics visszaszorulását és annak hátterét is. A ’30-as és ’40-es években – többek között zsidó származása miatt – szinte teljesen kirekesztették őt mind a film-, mind a színházi életből. Életének különböző szakaszait saját naplóbejegyzései teszik még személyesebbé és elevenebbé.
A fotók legalább olyan meghatározó szerepet töltenek be, mint a szöveg: portrék, képkockák és a korszakra jellemző, színezett filmtekercsek mellett nagyméretű, akár két oldalt is betöltő jelenetfotók segítik az olvasót az elmélyülésben ebben a lebilincselő korszakban. Jó példa erre Blaha Lujza egyetlen filmszerepe, a Korda Sándor rendezte Nagymama, amelyből egy vizuális részlet is helyet kapott a kiadványban.
A szerzők célja, hogy olvasmányos módon, ugyanakkor tudományos igényességgel, a legújabb kutatási eredmények felhasználásával rajzolják meg a magyar filmtörténet egyik meghatározó alkotójának szakmai életútját.
Bár a kötet impozáns mélységben mutatja be Janovics Jenő pályáját, az archívum korántsem tekinthető lezártnak – évről évre bukkannak fel újabb, eddig ismeretlen dokumentumok és felvételek. Néhány éve például a Washingtoni Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből került elő a Gyónás szentsége című film – Janovics egyetlen ismert főszerepe. Egészen addig mindössze egy néhány másodperces mozgóképes töredék őrizte meg őt hátulról – most azonban először láthatjuk őt szemből, élő, lélegző emberként.
Kurutz Márton és Zágoni Bálint ugyan csupán egy gyenge minőségű screenerhez jutottak hozzá, mégis fantasztikus élményként számoltak be arról, milyen érzés volt éveken át kutatott főhősüket végre valódi mozgásban látni. Szenvedélyes és elhivatott munkájuknak köszönhetően ma már az olvasó is közelebb kerülhet Janovics Jenőhöz – a könyv lapjain megelevenedve.
