filmhu: A Realistic Crew alkotói csapat, de te budapesti vagy, Kalotás Csaba Pécsett él. Hogy tudtok együtt dolgozni?
Vranik Krisztián: Már csak egy hónapig lesz így, remélem. Aztán úgy néz ki, hogy közös stúdiót építünk. Már volt egy, csak abba belebuktunk, mert túl fiatalok voltunk hozzá. A R.C. kulturális egyesületnek indult. Egy fiatal művészeket támogató közhasznú egyesületet akartunk létrehozni stúdióval, klubbal, kiállító teremmel. Túl nagyot vállaltunk, s be kellett látnunk, hogy a zenélés elvész ebben a sokadalomban, ráadásul bürokratikus ügyekbe nem nagyon szabad belevágnia olyannak, aki mondjuk egy papírt csak egy hét alatt tud elintézni az Artisjusnál. Tehát ez megmaradt egy szép kamaszkori álomnak, viszont kialakult belőle egy zenei és vizuális alkotói csoport, aminek valójában indult. Most hárman vagyunk: Kalotás Csaba, Antal Barbara, aki a képi részével foglalkozik a dolognak, s jómagam. Mi ketten Barbarával Budapesten, Csabi Pécsett angol tanárképzőre jár, de hamarosan ő is ideköltözik. Sikerült megértetnem vele, nagy munka árán, hogy a dolgoknak, amivel foglalkozunk, Budapesten van a centruma. Nem csak a kapcsolati tőkére gondolok, számomra fontosak a hatások is, amik érik az embert. Néha Budapest se tűnik elég tágnak, ha lehetne, még nagyobb városba költöznék. Függője vagyok ennek a betonhangulatnak.
filmhu: S ez hat is a munkásságodra?
V.K.: Lélektanilag van hatással rám, szeretek belőle meríteni. Ilyen szempontból a végletekben hiszek. Vagy elköltöznék egy Duna-parti házba, romantikusan - egyedül vagy ketten, kutyával esetleg, vagy bele a nagyon durva betonvilágba. A nagyváros az, ahol számomra érdekes dolgokká állnak össze az érzékeimen keresztül érkező információk, de a lemezt úgy kevertem ki, hogy az utolsó három hétre egy 800 lelkes faluba költöztem. A hangulatok, amelyek még nem a zenei szerkezetek voltak, csak maguk az ötletek, itt születtek, ezekből viszont csak teljes nyugalomban tudtam egységet kovácsolni.
filmhu:Ki tudsz emelni momentumokat? Hogy például mentél az utcán, meghallottál valamit, s tudtad, hogy ezt most rögtön bele kell dolgoznod a zenédbe?
V.K.: A zene nem olyan megfogható, mint például a képzőművészet bizonyos ágazatai, a film vagy az irodalom. A zene inkább az érzelmeket, a hangulatokat, a kásás gondolatokat próbálja megfogalmazni. Nem pontos, tiszta képekkel dolgozik. Ezért az információ, amit a zene leképez, nem feltétlenül valamiféle konkrétum, bár adott esetben konkrét történetek is képezhetik a zene alapját. Ezek különböző ritmusban jönnek elő az emberből. Nem fontos, hogy nagy események történjenek, bár nagyon szeretem azt az érzést, amikor állok egy jó kis alternatív szórakozóhelyen, elcsípek néhány beszélgetést, beleszaladok egy-két súlyos történetbe, s akkor gyorsan hazabiciklizek és elkezdek ötletelni. Ez nem túl gyakori, de most már tudom, mikor igazi ez az érzés. Megjelent a Fekete kefe remixalbum 11 számmal. Közeli barátaink számai a mi ízlésünk szerint válogatva. 14 éves koromtól csinálom ezt a zenekarosdit, s már akkor nagyon hittem ebben a romantikus kényszerképzetben, hogy előbb az emberi kapcsolat, s utána a közös munka. A zenészek csak a motívumokat kapták meg, a gitárcsikorgós dolgot meg egy-két basszust, csak ami benne van a filmben, ebből írtak zenét, ugyanis a filmzene maga nem alkalmas arra, hogy berakd a cd-lejátszóba, s meghallgasd. Úgy érzem felettébb izgalmas anyagok születtek. Van öt olyan zeneszerző-zenekészítő, akinek ez lesz az első megjelenése. Fontosnak tartottuk, hogy ne "magyar sztárokat" kérjünk fel remixre, hanem példát adjon a hanganyag, s kiderüljön, mennyi izgalmas dolog történik a felszín alatt.
filmhu:Utaltál rá, hogy a hazai zenei élet csak a „sztárokra” koncentrál? Mi történt a koncertvilággal mostanság?
V.K.: Olyan, mint egy nagy lufi, ami kidurranni készül. Nem nagyon hallok újat, ami hiteles és egyben izgalmas is lenne. Az elmúlt tíz évben, ahogy jött ez a vadkapitalizmus, a nagy kiadók centralizálták menedzsmentjüket és tőkéjüket 3-4 zenekarba, sokaknak esélyük sincs közéjük kerülni. Persze ha valami jó, és aki csinálja, az hisz is benne, véleményem szerint célba ér. Lehet dolgozni bringás futárként, pultosként, én is dolgoztam egy kocsmában, amíg készült a lemez. Mondjuk nekem óriási szerencsém van, hogy tudok reklámzenéket csinálni, mert abból jöhetett ki például a lemezünk. Eddig az összes pénzt visszaforgattuk. Ennek az lett az eredménye, hogy azon a pár száz vagy ezer emberen kívül, aki hallgatja a zenénket, senkit nem érdekelt a dolog. A lemez szerzői kiadásban jelent meg, és most 15 évre elvitte egy londoni kiadó.
filmhu: Ők hogy találtak rátok? Vagy ti rájuk?
V.K.: Igazából megint az önmenedzselésről van szó. Tehát mi a Csabival képtelenek vagyunk menedzselni a saját zenéinket - mást igen. Tárgyalni lehet, hogy jól tudok, de mindenhol ott lenni, belekerülni a körforgásba, az sok. Nem maradna időnk a zenélésre. Ez személyiségfüggő is, de mindenképp nehéz a kettőt összeegyeztetni. Este zenélek, nappal meg nyomulok, hogy milyen jó zenét írok? Szörnyű! Van a Lakatos Sanyi nevű fiú, Suefo a dj-neve, aki már a negyedik menedzserünk fél éven belül. Ő dj-ként benne van ebben a körben, sok dj-vel, kiadóval, forgalmazóval van kapcsolatban. Fogta magát, elküldte a cd-t 15 helyre, ebből ketten visszaírtak, az egyikük azzal, hogy két hétig nem tudta kivenni a lemezt a lejátszóból, s azonnal szerződjünk le. A legboldogabbak amiatt vagyunk, hogy végre mehetünk külföldre fellépni.
filmhu:Ez pontosan úgy néz ki, hogy kiálltok két lemezjátszóval a közönség elé, s végülis dj-ztek?
V.K.: Final szkreccsel játszunk. Képzeld el azt, hogy két lemezjátszó van két bakelitlemezzel, amin nincs semmi, csak jelek. Ez össze van kötve a komputerrel, s olyan zenét töltesz be a lemezekre, amilyet akarsz. Tehát dj-ként lépünk fel, de komputerből szólnak a zenék. Saját zenék, saját ötletek. Körülbelül három éve alkalmazzák ezt a technikát, olyanok is, mint Amon Tobin vagy Roni Size például. De amit mi csinálunk a Csabival, nem is igazi dj-zés. Egy előre megírt szett, ami részben olyan, mint egy koncert, mivel mindig vannak hangszeresek, akik velünk játszanak. Például most a Dodival zenéltünk a Quimbyből.
filmhu:Mennyire lehet az elektronikus zenét a saját képedre formálni?
V.K.: Nem mondom, hogy elektronikus zenét csinálok, mert az összes hang, amivel dolgozom, egy-két szintihangot kivéve élő felvétel. Szeretünk élő hangokkal dolgozni. Amikor játszunk, azt azért is hívjuk exkluzív szettnek, mert olyan, mint egy koncert. Van egy nagy hangbázis, s akkor bizonyos zajokat, szövegeket, például Weöres Sándor-lemezről digitalizált részleteket, eltorzítva-effektezve, belejátsszunk. Nagyon szabad dolog ez, majdnem live act. Szeretnénk élőben megcsinálni ezt a produkciót, csak nem akarjuk elkapkodni.
filmhu:Van még fejlődési lehetősége az elektronikus zenének?
V.K.: Ez akár filozófiai kérdés is lehetne, hogy minek van vagy nincs fejlődési lehetősége, egyáltalán mi a fejlődés. Vannak filozófusok, akik azt mondják, hogy az elmúlt 1000-2000 évben nem történt érdemi fejlődés az utolsó száz évig, s most megint a pangás jön. Nem is merek arra vállalkozni, hogy itt „nagy zenészként” jósolgassak, de azt látom, hogy évek óta nem történik semmi. Úgy, mint mindenben, a hi-tech dolgokban is van most egy blokk. Csak mennyiségi meg sebességi fejlődés van, értékbeli vagy izgalombeli már egy ideje nincs, és nem valószínű, hogy hamarosan lesz. Így megint csak az ősi, lényegi dolgok maradnak értékmérőnek: hogy hiteles és őszinte-e, amit csinálsz, vagy nem. A stílusok terén meg már minden összemosódott. Az utolsó „új” stílus a drum and bass volt. Nagyon durvát söpört. Azóta viszont minden van egyszerre. Felnőttek a stílusok, aztán minden visszakerült a maga szubkultúrájába, ahonnan kinőtt.
filmhu:Milyen hatások értek zeneileg?
V.K.: Dj Krush, Amon Tobin, Membran, egy csomó jazz, de nem lehet ezt így felsorolni, nagyon szeretem még a Kispál és a borzot. Ők a legfontosabb zenekar számomra, naponta hallgatom őket, főleg a szövegek miatt. Nagy álmom egyszer Lovasi Bandival dolgozni, de ezt szinte el sem merem mondani.
filmhu: Amit mi hallunk a lemezen, az miből tevődik össze? Te megírtad, Csabi belejavított, ő írta meg, te javítottad, mindketten írtatok valamit, s azt összedolgoztátok?
V.K.: A lemezen hallható zenék egymástól függetlenek, csak együtt játsszunk, mert közel áll egymáshoz a két dolog. Testvérzenék, de egészen más világ. Az első közös munkánk a filmzene. Ott úgy működött, ahogy mondtad. Kitaláltam ritmikákat, ő belenyúlt, kiegészítette különböző effektekkel, levágtunk a dob végéből, kivett belőle egy lábdobot, máskor én nyúltam bele az ő munkájába. S mindeközben persze fejlődtek ezek a dolgok. Ez a filmzene szerencsére úgy sikerült, hogy nagyon idomul a képhez, belesimul a filmbe. Ezt a pozitív kritikát sokszor megkaptuk, úgyhogy bátran merem tényként kezelni. Jól jött, hogy mind a tesómmal, mind Csabival van közös múltunk. Gergő pedig sugárzott egyfajta gondolatot, mindig hozzátett valamit a dologhoz. Bíztatott minket, hogy bátran vigyünk végig bizonyos motívumokat. Ő ugye a nyolcjátékfilmes tapasztalatával erre jobban rálátott. Mi meg eléggé izgultunk, hogy mennyire lehetünk bátrak, a zene mennyire emeljen el a filmtől. Nem mindegy, hogy kiemelkedsz kicsit a történetből, s veszel egy nagy levegőt, vagy inkább ebben a nyomasztó hangulatban maradsz. A zene végül inkább utóbbit támogatja, eszközként funkcionál, s a néző érezheti a súlyát ennek a semmittevésnek, amiről a történet szól. 
Akciócsapat forgatás közben
filmhu:Mennyire folytatok bele a forgatásba?
V.K.: Egyszer voltam a forgatáson, de a tesómmal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon. Furcsa volt, mert akkor csináltuk párhuzamosan a lemezt is. De ez jól jött, mert az egyik megmentette a másikat. Az önkifejező saját lemezkészítés tök jó levegővétel volt a filmzenekészítés közben, s fordítva. Mert ha ebben a zajzenében gondolkodsz folyamatosan, az egy idő után nagyon kikészítő. Bár nem mondanám, hogy a Growgrow/Test Lies könnyen emészthető. A másik, ami nagyon fontos, hogy ne saját lemezt készítsünk a filmhez. Minimalizáltuk egymás egóját, kiabáltunk egymással, megöleltük egymást, este ittunk egy Unicumot a kocsmában, másnap reggel meg kezdtük az egészet elölről. Azt akartuk, hogy a zenei stílus a filmben Fekete kefe zenei stílus legyen, semmi más. A mi szűrőnkön keresztül persze. Szóval benne van a Krizo-Chabz érzés, mert nem akartuk/tudtuk magunkat teljesen kivonni belőle.
filmhu:A Fekete kefe előtt rengeteg reklám és kisfilmzenét írtál. Mennyire más reklámzenét csinálni, mint filmzenét, s mennyire más kisfilmzenét csinálni, mint nagyjátékhoz zenét szerezni?
V.K.: A reklámhoz nem „viszonyulok”. Elvégzendő, néha izgalmas feladat. Szakmai dolog, amiből sokat lehet tanulni. Pontosnak kell lenni, megbízhatónak, ügyesnek, „érzékenynek a termékre”…,de leginkább profinak. A kisfilmmel pedig azért könnyebb, mint a nagyfilmmel, mert ha megtalálod a megfelelő motívumot vagy hangulatot, akkor már csak három-négy dolgot kell felépíteni. Az egésznek kisebb az íve, amitől ugyan nem lesz könnyebb, de átláthatóbb. Másfél órának viszont mennyiféle hangulata, s a történetnek hányféle ritmusa lehet? Azt is fontos megtalálni, hogy hol szabad szólnia a zenének. Ezt persze közösen döntöttük el. Sokat segített, hogy a Gergőnek már voltak erről elképzelései.
filmhu:Már korábban is volt közöd a filmezéshez…
V.K.: Jártam egy évig a MAFSZ filmes iskolájába, amit nagyon szerettem, 19 éves voltam. Csináltam egy rövidfilmet is, aztán nem folytattam. Mindig jobban érdekelt a hang, mint a kép, meg amúgy sem akarok a tesóm nyomdokaiban járni.
filmhu:És egyébként jó testvérek vagytok?
V.K.: Itt jön be a személyi kultusz-építés. Mondjuk 102 százalékos testvérek vagyunk, azt gondolom. Összetartás van a családban, Csabi is szinte családtag. Van sok közös barátunk, például Kiss Vanda a film vágója, akinek a „testőrei” vagyunk, úgyhogy léteznek ilyen jó kis családi viszonyok a városban.
filmhu:Mint egy igazi maffia?
V.K.: Roland szokta emlegetni, hogy összeállt a Vranik-maffia. Szimbolikusan persze!
