Payne úgy iratkozott be a filmes szakra, hogy előtte egy kockát sem forgatott. De a másoddiplomás szak éppen arról szólt: olyanok jelentkezzenek, akiknek mondanivalójuk van - a filmezést majd megtanítják nekik. A görög származású Payne (eredetileg Papadopoulos) spanyol szakos volt, de beszél olaszul is, kisujjában a világirodalom és a filmtörténet. Amerikai filmrendező-társaihoz képest tehát rendkívül művelt. Viselkedése kicsit rátarti és hepciáskodó – valójában azért, mert állandóan védekező üzemmódban van: nem viseli jól, ha faggatják. A 70-es évek Új Hollywoodjához, Peter Bogdanovich-hoz és Hal Ashbyhoz visszanyúló, majd James L. Brooks, Rob Reiner, Luis Mandoki, Cameron Crowe és mások által továbbvitt hollywoodi humanista hagyomány egyik legreménytelibb letéteményese - aki idén Oscarra váltotta az ígéretet a Kerülőutak forgatókönyvéért.
filmhu: Évekig nem kapott munkát. Márpedig Los Angeles köztudottan olyan város, ahol levegőnek nézik az embert, ha nincs pozíciója és befolyása a filmiparban. A küszködés évei tették érzékennyé arra, hogy rendezőként együtt érezzen az outsiderekkel?
A.P.: 1990-ben végeztem a filmes szakon, és fogalmam sem volt, milyen filmes leszek. Olyan fajta, mint Hal Hartley vagy John Jost, vagy Hollywoodnak dolgozó rendező? Nem rendelkeztem tervekkel. Szerencsére vizsgafilmem (The Passion of Martin) nagy siker volt, így azonnal állást kaptam egy stúdiónál. De amikor elolvasták a Schmidt története forgatókönyvét (amely az első filmem lett volna), csak annyit mondtak: „Mi ez a depresszív szarság?” Nem vagyok sznob a karaktereimet illetően, nem diszkriminálom őket. Nem volt szükségem arra az öt (!) munka nélkül töltött évre, hogy képes legyek együtt érezni olyan emberekkel, akiknek az életük és a vágyaik között nagy a különbség. Erre enélkül is képes voltam. A frusztráció szóval egyébként remekül jellemezhető egy filmrendező élete. Az sem szól másról, mint megszállottságról és kétségbeesésről. Ilyen értelemben némiképp önéletrajzinak tekinthetők a filmjeim. Másrészt az elszánt, küszködő emberek kiváló filmhősök, hiszen érdekes ívet járnak be: kíváncsiak vagyunk rá, mi mindent tesznek azért, hogy megkapják, amit akarnak. Ami Los Angeles-t illeti, egyszer annyira besokalltam tőle, hogy kilenc hónapra elköltöztem egy kisvárosba, ahol egy árva lelket sem ismertem. Eladtam az összes bútorom, kivéve az íróasztalt. Azt mondtam, minek éljek L.A.-ben, ha nem csinálok filmeket? Csak akkor jöttem vissza, amikor elkezdtem első filmem, a Citizen Ruth-t. Az volt a tervem, hogy százezer dollárból elkészítem, 16mm-re. Még Moviola vágóasztalt is vettem. Ma is megvan. Arra az esetre, ha szükségem lenne rá… (nevet) A negyven tagú osztályunkból csak hármunkból lett filmrendező. És mind a hárman itt vagyunk a szarajevói filmfesztiválon: Niels Müller (A Richard Nixon merénylet), Brad Silberling (Holdfényév, Lemony Snicket), és én.
Vesztesek, küzdők
filmhu: Megszerettetni a közönséggel a „lúzereket” nem egyszerű feladat. Az ön outsider-jei mindig kiválóan megírt, hiteles figurák.
Schmidt története
A.P.: Közel kell kerülni hozzájuk. Ha szerzőként nem törekedem a megértésükre, hogyan várhatnám el azt a nézőktől? Sokat tanultam Gogoltól. Csehovtól pedig azt, hogy kedves érzésekkel viseltessek a hőseim iránt, még akkor is, ha a legnevetségesebb dolgokat cselekszik. Az elítélés nem vezet sehova. Írótársammal, Jim Taylorral sosem tanakodunk azon, hogy szeretjük-e a főhősünket, vagy sem. Amikor Paul Giamatti figurája szétesik a Kerülőutak-ban, és ezerrel sopánkodik, nevetésre készteti a nézőket. Mert minél patetikusabb egy figura, annál mókásabb tud lenni. Hiányoznak nekem azok az idők, amikor a filmek még férfiakról és nőkről szóltak, és nem csak fiúkról meg lányokról. A Kerülőutak-nál a nézőnek azt kell éreznie, olyan embereket lát, akik tudják, hogy nincs már olyan sok esélyük az életben. Egy adag szomorúság társul az alakjukhoz. Nem nagyon, épp annyira, hogy világos legyen, az életük kicsit lejtmenetbe került.
filmhu: Művei a régi iskolához húznak. Sehol egy öncélú bravúr, letisztult, egyszerű stílus uralkodik filmjein, amiből csak néhol ugrik ki egy-két élcelődő jellegű, jellem-ábrázoló montázs.
A.P.: Filmes ízlésem nagyon régimódi. Szeretem, ha igazi kísérőzene van a munkáimban, és nem csak dalok. A vizuális stílusom is tradicionális. Sosem dolgoztam steadycammel, a forgatáson pedig nem használok monitort. Tudatosan törekszem valósághű stílusra, de ez sok erőfeszítést igényel. Egy rakás konvencióval kell megküzdenem: úgy kell elkergetnem a sminkeseket a színészeim mellől, ráordítani a kellékesekre, hogy ne takarítsák ki az autót, amiben forgatunk, mert akkor nem hat életszerűnek, és rászólnom az operatőrre, hogy ne használjon szépítő filtereket, és így tovább. Virginia Madsent például úgy kértem fel a Kerülőutak-ra, hogy közöltem vele, negyven évesnek akarom látni, minden egyes ráncára szükségem van, semmi smink. És nagyon örült neki. A 70-es évek moziján nőttem fel, azok a filmek alakították ki az elképzeleseimet arról, milyennek kell lennie egy felnőtteknek szóló, értelmes és szórakoztató mozinak. A Kerülőutak látványvilágát direkt úgy dolgoztunk ki, hogy egy 1974 táján készült filmnek hasson. Mintha Hal Ashby rendezte volna.
filmhu: Emberközpontú filmekről lévén szó, a színészi játék kulcsfontosságú. Hogyan készül fel színészeivel a filmre?
A.P.: Nem szeretem a próbákat. A forgatás előtti héten sok időt töltök együtt velük, beszélgetünk, sörözgetünk, átfutjuk a forgatókönyvet, megbeszéljük a tisztázatlan kérdéseket. A Kerülőutak esetében szükségem volt rá, hogy a két fickó közel kerüljön egymáshoz, mert ha a közönség nem hiszi el, hogy ők ketten barátok, akkor nem működik a film. Nem hagyok lehetőséget az improvizálásra, szeretem, ha a színészek szóról-szóra azt mondják, amit megírtunk. De a Kerülőutak forgatókönyve nagyon hosszú volt. Száznegyven oldal. Ezért arra bátorítottam őket, hogy gyorsan beszéljenek, és vágjanak egymás szavába, ami természetességet kölcsönöz a játékuknak.
Humor - rendelésre
filmhu: Állandó társforgatókönyvírójával, Jim Taylor-ral stúdiófilmekhez adják a nevüket. Hogyan lehetséges ez?
Citizen Ruth
A.P.: Ez is csak egy meló. Átírjuk, kiigazítjuk őket. Komédiákat négy hét alatt szállítunk. Hosszabb munkákat nem vállalunk, mert több időt semmi pénzért nem töltenénk mások filmjein. Az Apádra ütök utolsó változata két hétbe telt, a Jurassic Park 3. négy hétbe. Meglepett, hogy éppen minket kértek fel, de azért gondoltak ránk, mert tudták, jók vagyunk a karakterek írásában. Az a script ugyanis tele volt dínókkal, csak éppen az emberek hiányoztak belőle. Ezért beleírtunk néhány figurát, meg vicceket – amiket aztán szépen kivágtak a filmből. A Charlie angyalai-ba egy hétig dolgoztam be. A Citizen Ruth-ra apellálva azt tanácsoltam, Charlie egyik angyalának legyen abortusza a filmben. Persze nem fogadták meg a tanácsomat.
filmhu: Filmjei magva mindig valamely fajsúlyos társadalmi és emberi dilemma, az abortuszt ellenzők és pártolók marakodása (Citizen Ruth), a sikerorientált értékrend hátulütői (Gimiboszi), az idősek mellőzése (Schmidt története), az öregedés fájdalmai (Kerülőutak). Mégis humorba csomagolj a komoly problémákat.
A.P.: Ha olyan filmet látok, amiben nincsenek viccek, elégedetlenül jövök ki a moziból. Nagyon jó filmnek kell lennie ahhoz, hogy humor nélkül is élvezni tudjam. Az Andrej Rubljov ilyen. És nyilván jó pár ilyen mozi van még. Ugyanakkor kis túlzással azt mondhatom, a humortalan filmek nekem mesterkéltnek tűnnek. A humor annyira fontos része az életnek! Antonioni filmjeiben is akad belőle! Számomra Kubrick és Bunuel elsőrangú vígjáték-rendezők. Még Scorsese Taxisofőrje is tele van humorral. Nem hiszem, hogy a humorérzék elsajátítható. Vagy van, vagy nincs. Az emberek túl komolyan veszik a dolgokat. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem szeretem, ha filmesként valaki olcsó poénokra utazik, és filmje minden percében nevetést akar kicsikarni. Ez nekem sem kenyerem.
Sok bor, egy Oscar
filmhu: Mivel magyarázza a Kerülőutak kiugró sikerét? Közel kétszázmillió dollár bevételt hozott.
A.P.: Az embereknek még mindig szükségük van rá, hogy saját magukat lássák viszont a mozivásznon. Mi is szenvedünk Amerikában a sematikus moziktól. Még egy olyan pocsék film, mint a Bazi nagy görög lagzi is nagy siker tud lenni. Mert egy ilyen képregényszerű túlzásokból álló moziban is vannak olyan elemek, az emigráns-lét érzései, amivel minden náció azonosulni tud az USA-ban. Nem tudom ezt más okra visszavezetni, minthogy a közönség ki van éhezve az emberi filmekre, amihez kötődni tud.
filmhu: Hogyan emlékszik vissza az Oscar-gálára?
A.P.: Amint átveszed a díjat, és lejössz a színpadról, odavezetnek a bárba, hogy leidd magad. Utána betolnak a sajtószobába, kezedben a pohárral. Az újságírók egyből megkérdezték, hogy mit iszok. Csak nem bort? Ha-ha, vigyorogtam unottan. „Nem, tequilát.” Két hét múlva egy nagy doboz tequilát kaptam egy italcégtől. Mi mást kellett volna említenem még? A szavak ereje elképesztő! A filmjeimben mindig előfordulnak különféle termékek, de sosem afféle bújtatott reklám eredményeként. A Kerülutak-on sokan meggazdagodtak: a Penout bor eladásai az egekbe szöktek, míg a Merlot csökkent! Tényleg így történt! Az étterem tulajdonosa, ahol forgattunk, hat hónappal a film után azt mondta: „Alexander, egy millát raktál a zsebembe.” Olyan népszerű lett a hely, hogy csak négy hónapra előre lehet asztalt foglalni!
Sideways
filmhu: Ebből mennyi az ön részesedése?
A.P.: Semennyi! Ha küldök neki emailt, hogy kellene egy kis bor, küld egy dobozzal. De mindig csak egy dobozt.
filmhu: Negyvennégy évesen beérkezett. De úgy hírlik, korábban sem tekintette magát független filmesnek.
A.P.: A könyökömön jön ki ez a kifejezés. Úgy aggatják rá mindenkire, mintha valami párttagságról szólna. A Kerülőutak sikere után gyakorlatilag azt csinálhatok, amit akarok, sok lehetőségem van. De megrendezni a nagy szuperprodukciók egyikét nem jelent kihívást számomra. Alacsony költségvetéssel dolgozom, így megőrizhetem a függetlenségem. A következő filmem sokkal kisebb lesz, mint a Kerülőutak, ami tizenöt millióba került. Ez lesz az első film, amit nem saját forgatókönyvből készítek. Két tűzoltóról szól, akik megjátsszák, hogy melegek – hogy az élettársi együttélésre vonatkozó jogszabályok értelmében részesülhessenek társadalombiztosításban.
filmhu: Mennyire elégedett a munkáival?
A.P.: Olyan filmeket kell alkotnom, amiket magam is szívesen megnéznék. Utólag úgy érzem, első két filmem (Citizen Ruth, Gimiboszi) rendben van, de nem sikerültek kiválóan. A Citizen Ruth kicsit sematikus az én ízlésemnek. Első filmnek persze nem rossz. De bárcsak erősebbre és kritikusabbra csináltam volna - néha elmegy a könnyű komédiázás felé. A film írásakor A nagy karnevál (Ace in the Hole/Big Carnival, 1951) derengett előttem, Billy Wildertől. Ha életemben egyszer képes leszek olyan éles filmet készíteni, akkor nagyon elégedett leszek. Tudom, hogy álszerénységnek hangzik, de valóban „életfogytiglani” diáknak tartom magam: eddig én fizettem a tanulmányaimért, most engem fizetnek, hogy tovább tanulhassak. Mintha ösztöndíjat kapnék. Soha nem vagyok biztos a képességeimben. A vágáskor minden egyes nap abból indulok ki: „Hogyan alakíthatom ezt a filmet ma úgy, hogy egy kicsit kevésbé legyen rossz?” Mert az első vágás mindig olyan gyatra. Nincs benne még a ritmus, csak nem akar összeállni. Szinte hányingerem van. Ahogy sikeresebbé és elismertebbé válok, egyre inkább azon vagyok, hogy továbbra is személyes hangvételű mozikat készítsek. Amerikában általában éppen ennek az ellenkezője történik: minél magasabbra jutsz, annál személytelenebbek a filmjeid, mert elfogadod a vaskos pénzekkel járó ajánlatokat, és a pénz-orientált gépezet részévé válsz. Egyszerűen arra a kérdésre keresem az örök választ: mit jelent embernek lenni? És erre próbálok választ találni a kommersz filmek két órás, narratív formájának keretein belül.
