Szóval az előző rész végén ott tartottunk, hogy Steven Spielberg megveregette Tom Cruise vállát az egész filmipar megmentéséért. Ja, hogy ez az Oscar-party volt a Top Gun: Maverick után és nem egy Mission: Impossible epizód? Teljesen mindegy. A betyáros Tom Cruise analóg módszerekkel számolja fel a mindent leuraló digitális technológiát és a prediktív, számításon alapuló univerzumokat, legyen szó a CGI-hívő filmiparról az úgynevezett valóságban, vagy a bolygót terrorizáló mesterséges intelligenciáról a Mission: Impossible – Leszámolásban.
A viccet félretéve, Cruise eredeti figurája Hollywoodnak. Évtizedek óta készíti az átlagnál személyesebb hangvételű – többnyire sikeres – blockbustereit és árulja nem túl mély, de érzékelhetően valóban saját kútfőből kipattanó gondolatait. Ez az önmagát intézményesítő attitűd minden általa készített filmre rányomja a bélyegét, és ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról mostanában arrafelé – lásd a Marvel-hősök sorcseréjét, ugye. A negyedik Mission: Impossible (Fantom protokoll) már végleg eltávolodott a ’96-os első epizód kém-thriller műfajától, és azóta a soron következő részek inkább Tom Cruise kikacsingató extrémsportfilmjei, teletömködve kamaszos fantáziákat idéző párbeszédekkel és világrészeket összekötő utazós-zenés passzázsokkal.
Az egyes részek sikere azon múlik, hogy a sokszor önreflektív bolondozás valójában mennyire vicces vagy épp kellemetlen, mennyire nagyok a lyukak a cselekményben, a szédületesen akrobatikus akciók mennyire fineszesek és székbe szegezőek. A hullámvasút-élményt erősíti a filmeket kísérő kampány is, mely azt bizonygatja, a nyaktörő mutatványokat maga a már hatvan-akárhány éves sztár hajtotta végre, mindenféle digitális rásegítés nélkül. És ezek kivitelezéséhez kétségkívül kell elszántság, felkészültség és fizikum.
A digitális-analóg szembenállás a Leszámolásban jelenik meg eddig a legdirektebben: egy elszabadult mesterséges intelligencia (Entitás), Ethan Hunt rég halottnak hitt nemezisével (Esai Morales) társulva világuralomra tör, és ebben csak egy keresztre hajazó, két elemből álló kulcs akadályozhatja meg. Ezt a kulcsot kajtatja a fél világ. Az AI-t azonban egyszerre félik és akarják maguknak a titkosszolgálatok, a kormányok és mindenféle jött-ment, de tehetséges fél-alvilági szerzetek (Haylee Atwell). Ez kellő motiváció, hogy Hunt korábbi frenemyje (Vanessa Kirby) is beszálljon a játékba. A tét ezúttal már akkora, hogy a küldetés Hunt és csapata (Rebecca Ferguson, Ving Rhames, Simon Pegg) számára is végzetes lehet, nem mintha ez korábban nem így lett volna, de ezúttal végletesen a szánkba rágja Cruise és McQuarrie.
A cselekmény, bár zavarosan bonyolultnak tűnik – magyaráznak benne oroszul nemzetbiztonságról, törékeny információs hálózatokról, a valóság hiányáról, öntanuló gépek logikájáról –, valójában dermesztően egyszerű. A prológustól eltekintve minden jelenetben nagyjából ugyanaz történik: a világ valamelyik közismert, ám exkluzív pontján (Abu Dhabi reptér, Róma – Spanyol lépcső, velencei kanálisok, Orient expressz) a felek valakinek a hívására összegyűlnek és valaki az aktuális birtokosától meg akarja szerezni a cuccot (kulcsok = MacGuffin), amiről vagy tudja, mire jó, vagy nem. Aztán menekülnek, általában hosszan és lényegében bárhová.
Erre az elveszettségre utal az angol Dead Reckoning cím is, mely egy becslés-alapú navigációs módszer. Leginkább akkor használják, amikor a GPS műhold vagy más hálózat nem elérhető. Ennek segítségével vagy eljutunk oda, ahová szeretnénk, vagy nem: “I reckon that I am here, when in fact I might be somewhere else” (Úgy számolom, itt vagyok, de igazából lehetek bárhol máshol is) – szól az angol tengerész-mondás. A digitális ellenség miatt Hunték kénytelenek mellőzni a kütyüarzenáljuk és kommunikációs csatornáik nagy részét, és analógra váltanak, mely tovább növeli az ismeretlen tényezők számát a küldetés során. Az egész filmet végigkíséri a játék az információval: mit tud a karakter és mit tud a néző. Ez a bizonytalanság a nézőre is hatással van, már csak azért is, mert az összes M:I a dezinformálásról szól, de ezúttal felmerül a kérdés, hogy ennek a sok magyarázatnak van-e bármi értelme.
Az arc nélküli AI-bábjátékos végre kiküszöböli a sorozat leggyengébb pontját, a jellegtelen főgonoszok sorát is. Emlékszünk bárkire is Philip Seymour Hoffmanon kívül? Azon, hogy ez az Entitás okos-e vagy sem, majd jól elvitatkoznak a Reddit “jövőkutatói”, de az biztos, hogy az Open AI- és Chat GPT-forradalom közepén sok újdonságot nem mond a témában a Leszámolás – ugyanakkor mentségül szolgálhat, hogy nagyjából már két éve kezdtek forgatni, amikor épp csak, hogy a Covid tetőzött. Hollywood valamiért képtelen túllépni azon, hogy minden filmbéli mesterséges intelligencia egy baljósan brummogó, türkiz minimál animációban manifesztálódik, amit sajnos nem lehet csak úgy pofán vágni, és ezt Hunt ügynök is pontosan tudja. Viszont végre senkinek nem kellett bajlódnia azzal, hogy méltó nemezist írjon Tom Cruise-nak.
A repetitív szerkezet ellenére a Leszámolás magabiztos, látványos és szórakoztató, mint minden M:I-film. Messze túlszárnyalja az átlag akciófilmeket. A probléma, hogy a korábbi filmekhez képest nem sok eredeti történik benne. Rendben, jó a valóságban újraépített Orient Expresszben a tusakodás, és a velencei kergetőzés a sötét csatornákban is fokozza a feszültséget, a kiszólások is szellemesek néhol, de Ethan Hunt, az ipari alpinisták James Bondja ugrott már magasabbra ennél.
Annak ellenére, hogy a recept epizódok óta kész van, a Leszámolás nagyon nehezen találja a hangját, nagyjából fél óra után jutunk el az első M:I-re jellemző jelenethez (eltekintve a küldetés meghallgatásától és az önmegsemmisítő mechanizmustól). A tengeralattjáróból felszínre úszó tetemek képe például simán elmenne egy James Bond-nyitójelenet lezárásának, mennyivel jobb kezdés volt ennél, amikor Cruise kikötöztette magát egy felszálló repülő ajtajához. A már említett reklámkampányban is jól előkészített bázisugrás, mint nagyjelenet is mérsékelten állja meg a helyét – egyrészt meglepően rövid és közel sem annyira látványos és izgalmas, mint a dubaji falmászás (Fantom protokoll) vagy a párizsi ejtőernyős Halo Jump (Utóhatás), sőt, még annyira sem, mint a jelenet werkje.
Persze nem úgy, mint mi, átlagemberek, hanem valahogy úgy, mint mondjuk Lebron James, de meglepő módon Tom Cruise öregszik, és ez láthatóan őt magát is foglalkoztatja. Mintha az egész filmet átjárná egy múltba révedő, bús hangulat, és a Top Gun: Maverickhez hasonlóan itt is fel-fel bukkan az utódlás kérdése, csak itt jobban fúj az elmúlás szele. Ez tehát a széria leginkább nosztalgikus darabja. Klasszikus kémfilmeket és krimiket idéző helyszíneken járunk és folyton korábbi M:I-jelenetek idézeteit látjuk.
Az első rész TGV-s jelenetét a nosztalgiavonaton játsszák újra, a Fantom protokol vakító homokvihara is újra lecsap, az első rész tárgyeltüntetős bűvésztrükkje újra drámai szerepet kap és felbukkan Hunt korábbi bürokrata felettese, Kittridge is. És bár a CGI-jal fiatalított Hunt nem kerül képre, sokszor látjuk az ügynök fiatalkori fotóit mindenféle indokolatlan aktákon, mint valami letűnt kor mementója, még a CGI-kötéltáncok kora előtt. Azért aggódnunk nem kell, Cruise legyőzi az időt is.
Többször érezhetjük azt, hogy a Leszámolás első részét a Chat GPT egy korábbi, csekélyebb értelmű verziójával íratták, amivel előtte sok M:I- és kémfilmet nézettek, de a tempó és az akciók most is működnek: a valódi vonatok és autók puffanása és egy idősödő, szabadon eső férfi látványa könnyedén elfedi a hibákat. A folytatás jövőre érkezik.
