Filmhu: Mikor döntöttél úgy, hogy személyes történetből készíted az első nagyjátékfilmed?
Anca Miruna Lăzărescu: Már filmezést tanultam, amikor úgy döntöttem, hogy leforgatom a család történetét. Ezzel nőttem fel, számtalanszor hallottam apámtól, akit 18 évesen látunk a filmben. Sokat mesélt arról, hogy ilyen fiatalon meg kellett hoznia azt a komoly döntést, hogy maradjon Nyugaton, vagy visszamenjen Romániába. Amikor a családdal elköltöztünk Németországba, nem igazán foglalkoztam a román gyökereimmel, de 20-21 évesen rájöttem, hogy itt van előttem ez a történet, amilyen senki másnak nincs az osztálytársaim közül. Ez még sosem jutott eszembe korábban, de ha Romániában maradtam volna, talán sose lett volna belőlem filmrendező, és biztosan nem dolgozom fel apám történetét.
Anca Miruna Lăzărescu
Filmhu: Mennyit változtattál a valósághoz képest?
AML: Amellett, hogy a nagybátyám igazából a nagynéném volt, lélekben abszolút reális a történet. Sok minden, ami a filmben van, valójában mással történt meg, vagy kicsit másképp zajlott a valóságban, de a történet ereje és az érzelmek autentikusak. Nyilván elsősorban a dramaturgiára kellett koncentrálnom. A családom eredetileg egy anyából, apából, és egy fiúból, az én apámból állt. Ezzel a felállással nem működött a film, nem volt elég drámai ahhoz, hogy 100 percet kitöltsön. Ezért kellett változtatni a karaktereken, és a nap amikor kvázi megöltem a fiktív anyát - a nagymamámat - óriási felszabadulás volt, mert végre egy olyan karakterre koncentrálhattam (az apámra), aki sokkal közelebb állt hozzám. Ő 18 éves amikor a film játszódik, én még már elmúltam 20, amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet. Szerintem a 18 egy remek kor, mert sok a dráma és az érzelem az életünkben, az ember folyton szerelmes, vagy rengeteget hibázik.
Filmhu: Említetted, hogy ez a történet melankólikusan él a családod emlékezetében. Az, hogy leforgattad, értelmezhető egyfajta terápiaként, ami segít feldolgozni a múltat?
AML: Szerintem ez nem az a fajta melankólia, amihez terápiára van szükség. Egy törést okozott a családban, hogy apám meghozta ezt a döntést, de ez nem okozott depressziót, mert végül máshoz ment feleségül - ebből a házasságból születtem én. Egészen másképp nézne ki a családunk, ha eltérően alakul az ő története. Arra jutottunk, hogy egy idő után megbánta volna, ha más döntést hoz, ha Nyugaton marad, több mindent kellett volna feladnia, és Neli-hez, a szerelméhez sem térhetett volna vissza. Egy dologban viszont valóban segített a film: azzal, hogy beleástam magam a családunk történetébe, a saját apámmal való bonyolult viszonyt is jobban megértettem. Ő sajnos elhunyt mielőtt láthatta volna a filmet, de tudta, hogy a forgatókönyvön dolgozom, és ez sokat segített.
Filmhu: Ellátogattál azokra a helyekre, ahova ők, és találkoztál ott élő emberekkel?
AML: Igen, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy felépüljön a történet, nem volt benne elég erő. Találkoztam emberekkel, akik szintén megtették ezt az utat, sokat beszéltem a nagykövettel, rengeteg kutatást végeztem, és Nyugat-Németországban a '68-as mozgalom tagjaival is kapcsolatba kerültem. Ők mind máshonnan érkeztek, de ugyanabban a változásban hittek, ami végül megváltoztatta Európát. Nagyon inspiráló volt velük találkozni: akadt köztük egy nő, aki ebben az időben lett édesanya, és egy katona is, aki kelet-németként rajongott Dubčekért és a csehek oldalán állt, hiába harcolt ellenük hivatalosan. Ezek az emberek és a történeteik egészítették ki apámét, ezért is tartott két és fél évig a forgatókönyv megírása.
Filmhu: Multikulturális stábbal dolgoztál, sok volt köztük a magyar is. Milyen volt a közös munka?
AML: Tudom, klisésen hangzik, de fantasztikus volt a forgatás. Vettél már részt egy olyan jazz-koncerten, ahova a világ minden tájáról érkeztek a zenészek, és attól függetlenül, hogy nem beszélték a közös nyelvet, fantasztikusan tudtak együtt játszani? A zene volt a közös nyelvünk, együtt tudtunk vibrálni, varázslatos volt az egész. Persze, egy 37 napos forgatás nem mindig varázslatos, természetesen voltak konfliktusok, de ezeken mindig tovább tudtunk lépni és együtt építkeztünk belőlük. Sok nap kezdődött azzal, hogy 'egy német, egy román, és egy magyar leül az asztalhoz' és megpróbál például helyszínt találni egy jelenethez. Ilyenkor sok klisé előjött: a románok mindent a maguk módján akartak csinálni, a németek elképesztően precízek voltak, a magyarok pedig valahol a kettő között helyezkedtek el. Kedvelem a magyarokat, remek munkát végeznek, profik, főleg akik Budapestről érkeztek, mert sok tapasztalatot szereztek a nemzetközi produkciókból. Szenvedélyesen szeretnek filmezni, nem szigorúak vagy túlságosan kötöttek.
Filmhu: Az előző rövidfilmjeid is személyes emlékeken alapultak?
AML: Nem, családi történetek voltak, de közük volt Románia történelméhez. A diplomafilmem címe Néma folyó (Silent River) volt, ami két férfi történetét meséli el, akik át akarnak kelni éjszaka a Dunán, hogy eljussanak Jugoszláviába. Nem ismerik egymást, az egyikük a terhes feleségét is elhozza magával. Berlinben volt a premier, sok díjat nyertünk vele. Az első román filmem egy dokumentumfilm volt, a Déva titka (Deva's Secret), ami a román tornászvilágot mutatja be. Én is tornáztam gyerekkoromban, és visszamentem azokba a világhírű iskolákba, hogy megnézzem, mi történik ott mostanában.
A berlini bemutató természetesen sokban hozzásegített ahhoz, hogy leforgassam az első nagyjátékfilmemet. Előtte volt egy rövid dokumentum- és egy fikciós filmem, dolgoztam Cristian Mungiuval, de nagyjából ennyit tudtam felmutatni. A Néma folyót tulajdonképpen dühből és frusztrációból forgattam le, mert már nagyon be szerettem volna fejezni az iskolát. Egyszerű történet, naturalista, tele heves érzelmekkel, és két olyan férfival a főszerepben, akiknek nem csak a természet erőivel kell megküzdeniük, hanem a másik oldal csapataival is.
Filmhu: Említetted Cristian Mungiut, aki a román újhullám kiemelkedő alakja, illetve azt, hogy a filmed stílusa is naturalista, ami erős érzelmeket mutat be egyszerű módon - pont úgy, ahogy az a román újhullám munkáiban is tettenérhető. Mit gondolsz az ő sikereikről?
AML: Az újhullám tulajdonképpen már régi hullám. Nagyon büszke vagyok erre a román irányzatra, hiszen fontos szerepe volt és van az ország identitásának formálásában. Azt hiszem, ezek a filmek azért is lettek sikeresek, mert annyira kevés volt rájuk a pénz, hogy az alkotóknak minden erejükkel az érzelmekre, a karakterek fejlődésére kellett koncentrálniuk, nem pedig a különböző effektekre. Azt kedvelem bennük a legjobban, hogy a tragikus történeteket is humorosan tudják bemutatni - ez a kultúránk része, én is ilyen vagyok. De azt hiszem, itt az ideje, hogy ezek a rendezők megmutassák, mire képesek nagyobb költségvetésből. Szerettem például az Aferim című filmet, mert régi irányvonalat követ, de közben nem fél új területeket is feltárni. Én német iskolában tanultam a filmezést, ami játékos, színes és nem fél a nagy költségvetéstől, a román filmek pedig nyugodtabbak, naturalistábban mesélnek történetet. Remélem, hogy én ki tudom majd tölteni ezt az űrt, ami a német és a román mozi között van, mert ez a köztes világ érdekel a legjobban.
Filmhu: A film zenéjét Darvas Ferenc szerezte, de sok betétdal is szerepel a filmben, amik a költségvetés egyik legdrágább részét szokták alkotni. Hogyan választottad ki a felhasznált zenéket?
AML: Meg fogsz lepődni, de minden zene, amit a filmben lehet hallani, és olyan ikonikus zenekarokra emlékeztetnek, mint például a Rolling Stones, azok mind a film kedvéért készültek, eredeti számok. A három nagyszerű amerikai dalt két tehetséges zenész készítette Nashville-ben, a jazz zenéket pedig Darvas Ferenc írta, itt Budapesten. A régi dalokat is újonnan írták, abban a számban például, amit az apa hallgat a rádióban, én énekelek. Teljesen eredeti dalokat akartam, talán ha több pénz van rá, akkor a sokat használt számokat választom, de őszintén szólva jobban örülök, hogy nem volt nagyobb költségvetés, mert élveztük, hogy saját zenét használhatunk. Nem szeretem azt a módszert, amit a németek 'tapéta' zenének hívnak, amikor mindig szól valami vonós hangszer a háttérben. A jazzt viszont kedvelem, a film első díját is Darvas Ferencnek köszönhetjük, mert az egyik első fesztiválon elnyerte a Legjobb Zene díját, pedig nem is létezett ott ez a kategória.
Filmhu: Mi a következő filmterved?
AML: A terveim közt van egy tragikomédia, amit nem én írtam, és ami egy kicsit a Család kicsi kincsét idézi fel egy Nyugat-Németországbeli kisvárosban. Utána vissza akarok menni Romániába, és készíteni egy filmet az 50-es évekről, amikor az ország a sztálinista elnyomás alá került és különböző nemzetiségeket - németeket, magyarokat és románokat együtt deportálták, akiknek közösen kellett túlélniük a megpróbáltatásokat.
