Az öcséd, Kevin (többek közt a Zuhanás a csendbe, Az utolsó skót király és A dolgok állása Oscar-díjas rendezője - a szerk.) beszélt róla interjúkban, hogy gyerekkorotokban viszonylag ritkán találkoztatok filmes nagyapátokkal, a magyar születésű Emeric Pressburgerrel. Befolyásolta egyáltalán az ő pályája azt, hogy ti is filmesek lettetek, vagy ez tőle teljesen függetlenül alakult így?
Gyerekkoromban láttam némelyik filmjét a tévében, és rájöttem, hogy ezeknek a filmeknek van valami közük ahhoz a különc emberhez, aki évente egyszer meglátogatott minket Skóciában, csodálatos ajándékokat és fantasztikus csokoládét hozott, és mindenki mástól teljesen különbözött, akit ismertünk. Először a háborús filmjeit láttam, amik persze kisfiúként lenyűgöztek, és azt hiszem, leszűrtem, hogy lehetséges, hogy az emberből filmes legyen. Sajnos amikor elindultam ezen a pályán, és megkérdeztem tőle, hogy nem tud-e bemutatni filmeseknek, általában azt válaszolta, hogy „eszembe jutott valaki, aki tökéletes lenne, de nem emlékszem a nevére”. Addigra már elég idős volt és élete utolsó tizenöt évét egyedül, visszavonultan élte le egy kis kertes házban.
Édesanyád az ő lánya, Angela Pressburger, aki szintén kipróbálta magát producerként. Édesapád is a filmiparban dolgozik?
Nem, apám és a Macdonald család birkabőrcserzéssel foglalkozott Skóciában. De az apai nagyanyám amerikai volt, és anyám is Amerikában élt az anyjával, miután Emeric és ő elváltak. A szüleim ott ismerték meg egymást, New Orleansban. Anyám aztán egy időre Skóciába költözött, de sosem szerette.
Konkrétan hogyan indult a filmes karriered? Kevinnel együtt vágtatok bele?
A középiskola után nem akartam egyetemre menni, nem is voltam túl jó tanuló, és rögtön el akartam kezdeni a filmiparban dolgozni. Dolgoztam diákfilmekben, aztán lótifutiként rövidfilmekben Londonban és Skóciában, aztán én is rendeztem egy rövidfilmet. Végül jelentkeztem a National Film Schoolba, de fél év után otthagytam, mert akkor már a Sekély sírhanton dolgoztam. Kevin viszont angol irodalmat tanult Londonban, aztán külföldön tanított, majd a híres Faber & Faber kiadónál dolgozott, akik sok filmes témájú könyvet is kiadtak. Elkezdett dokumentumfilmeken és filmes könyveken dolgozni, és ez vezetett el a játékfilmes karrierjéhez.
Sekély sírhant
Az egyik első munkátok a nagyapátokról szóló The Making of an Englishman című dokumentumfilm, amit Kevin rendezett, és te voltál a producere.
Amerikában gyakornokoskodtam és illegálisan dolgoztam a filmiparban, akkor költöztem haza, amikor a nagyapánk meghalt. Együtt laktunk Kevinnel egy kis londoni lakásban, ami tele volt a nagyapánkról ránk maradt holmikkal, régi forgatókönyvekkel, írásokkal, szép tárgyakkal. Még mindig van néhány festményem, amit a Piros cipellők híres látványtervezője, Hein Heckroth festett. Szóval ott ültünk ezen a hihetetlen archívumon és mindkettőnket nagyon izgatott, hogy feldolgozzuk a nagyapánk életét. Elkezdtem kutatni, ideutaztam Magyarországra és elmentem Romániába is, aztán Kevin vette a kezébe a dolgot és írt egy remek könyvet a nagyapánkról (Pressburger Imre – Egy forgatókönyvíró élete és halála címmel jelent meg magyarul - a szerk.).
Közben elkezdtünk rövid dokumentumfilmeket készíteni, és az egyik arról szólt, hogy hogyan próbáljuk összekalapozni a pénzt a Sekély sírhantra az edinburgh-i filmfesztiválon. Ennek nyomán egy helyi gyártócég megbízott minket, hogy csináljunk egy rövid dokumentumfilmekből álló sorozatot, ami különböző szakmákban dolgozók egy-egy napját mutatja be. Az egyik film például egy kissogramokat (élő távirat, amihez a címzett csókot kap a kézbesítőtől - a szerk.) kézbesítő nőről szólt. Kevin dolgozott a Pressburger-könyvön, aminek később a dokumentumfilm lett a folytatása, és a Sekély sírhant fejlesztésére is sikerült pénzt szerezni, így egyszer csak beindultak a dolgaink.
Amikor a dokumentumfilm miatt Magyarországra jöttél, milyen benyomásaid voltak erről a posztszocialista országról?
Többször is jártam Magyarországon, először még valamikor a 80-as évek végén. A mostani látogatásomat megelőzően tíz vagy tizenöt éve jártam itt legutóbb, azóta óriásit változott az ország. Megváltozott a szaga. Te még emlékszel a Trabant-szagra? Elég rémes volt. A Gellért Szálló omladozott, és Budapest tele volt őrült alakokkal, emlékszem, egy éjszakai klubban orosz pezsgőt vedelő németekkel találkoztam. És csak a Gerbeaud-ban lehetett iható kávét kapni. Lengyelország és Magyarország is nagyon más lett azóta. A feleségemmel ma elmentünk a Gellért fürdőbe, az mondjuk nem sokat változott.
Trainspotting
Minap találtam rá arra az elképesztően vicces és érdekes félórás dokumentumfilmre, amit Kevin rendezett a Sekély sírhant készüléséről.
Igen, ez abból a kilincselős kisfilmből nőtt ki, amit említettem. Az még csak 7-8 perces volt, az edinburgh-i filmfesztivál utolsó napján a zárófilm után levetítették, és mindenki imádta. De sokan azt hitték, csak poén, hogy Sekély sírhant címmel filmet akarunk forgatni.
A dokumentumfilm elején Kevin kijelenti, hogy úgy volt, ő rendezi a Sekély sírhantot, de végül Danny Boyle kapta meg a lehetőséget. Mi történt?
Eredetileg azt hittük Kevinnel, hogy olyanok leszünk, mint a Taviani testvérek vagy a Coen testvérek. De ez mégsem volt kivitelezhető. A Coen testvérek együtt rendeznek, de ha az egyik testvér a rendező, a másik a producer, az nagyon megterheli a kapcsolatukat. Elenyésző az esélye, hogy mindig mindketten ugyanazt akarják. Az utolsó skót király (amelyért Forest Whitaker elnyerte az Oscar-díjat - a szerk.) az egyik ritka kivétel, amikor együtt dolgoztunk. Ott minden igazán szuperül alakult, és még így is előfordultak köztünk súrlódások, mert én voltam a finanszírozó.
A Sekély sírhant készülésének minden aspektusából kivetted a részed. Innentől kezdve a 2007-es Napfényig Danny Boyle szinte minden filmjének te voltál a producere. A későbbiekben is ugyanilyen szorosan dolgoztatok együtt?
Lényegében igen, ugyanúgy folytattuk, de aztán megtörtént, ami meg szokott: ahogy egy rendező egyre tapasztaltabbá válik, egyre kevésbé szereti, ha beleszólnak a munkájába, és sokan a saját producerükké akarnak válni. És akkor megváltozik a viszony.
Ezért nem dolgoztatok együtt tíz éven keresztül a Napfénytől egészen a 2017-es T2 Trainspottingig?
Igen-igen. A Napfény nagyon nehéz volt. Nagyon ambiciózus projekt volt, és Danny egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni a rendezést. Kb. 100 napon át forgatott. Össze is vesztünk emiatt, szóval ezért nem dolgoztunk együtt utána sokáig. És amikor most együttműködünk, az már nem olyan, mint régen. Ezt pontosan csak az értheti, aki maga is csinál filmeket. Amikor újságírókkal beszélünk, szeretjük egyszerűnek lefesteni ezeket a dolgokat, de valójában nem azok. Minden egyes film esetében más és más a rendező és a producer viszonya, és nem mindig rózsás.
28 nappal később
De hamarosan megcsináljátok a 28 hónappal később című filmet, a 28 nappal később második folytatását, nem?
Valamiért mindenki ezt hiszi, de ez távolról sem biztos. Lehet, hogy megcsináljuk, lehet, hogy nem. Szerintem izgalmas lenne, és lassan már 28 éve, hogy az első filmet bemutattuk.
Azért még nem teljesen, a Trainspotting jött ki 27 évvel ezelőtt. Azt láttad mostanában?
Legutóbb akkor néztem meg a Trainspottingot, amikor a folytatását csináltuk. És úgy éreztem, hogy elképesztő a szereplőgárda, a forgatókönyv, a látvány, a vágás, a zene. Soha többé nem dolgoztam egy olyan filmen sem, ahol minden ennyire klappolt volna. Egy csodálatos pillanatot sikerült valahogy megragadni. És mindezt független filmes szellemben: mindössze hét hét alatt forgattuk, és utána hét hét alatt vágtuk meg. Manapság, amikor minden produkció annyira komplikált, szinte hihetetlen, hogy a Trainspotting milyen egyszerűen készült.
Szerinted a mai nézőknek mit jelent a Trainspotting? Mást, mint 1996-ban?
Nem, szerintem ugyanarról szól, amiről akkor. Elsősorban a férfiak közti barátságról és a fiatalságról. És nem a drogokra gondolok, az persze extrémebbé teszi a történetet, de a lényege mégiscsak az, hogy bemutat egy baráti társaságot az életük egy adott pontján. A folytatás ugyanarról szól, csak sokkal unalmasabb, mert a szereplők már annyi idősek, mint én. A gyerekeim baráti körét ismerve tudom, hogy a fiatalok még mindig megnézik a Trainspottingot, szeretik és beszélnek róla. Más filmjeimről nem feltétlenül beszélnek.
Alex Garlanddal is több mint húsz éve dolgozol (ő írta A part című film alapjául szolgáló regényt és Boyle több filmjének forgatókönyvét - a szerk.), és az első rendezése, az Ex Machina óta te vagy az összes filmje producere. Mennyiben más a munkakapcsolatod vele, mint Boyle-lal?
A legnagyobb különbség természetesen az, hogy Alex tud írni és rendezni is, szóval belőle csak egy kell. Producerként ez néha nehéz, mert nem tudsz külön beszélni a rendezővel és külön az íróval. Alex lenyűgöző, senki mást nem ismerek, aki olyan könnyen ír, mint ő, amíg másnak támad tíz ötlete, neki biztos támad húsz vagy harminc. És simán fogja valamelyiket, leül és megírja, nem agonizál rajta. Danny is írt már dolgokat, de ő elsősorban rendező, ahogy szerintem Kevin is elsősorban rendező, Alex pedig elsősorban író. Ami nem azt jelenti, hogy ő ne lenne jó rendező, nagyon pontosan tudja mindig, hogy mit akar. De Alex jobban hasonlít Emeric Pressburgerhez, folyamatosan dől belőle az anyag. Tényleg hihetetlen.
Ex Machina
Vele csináltad az első, Hulun elérhető minisorozatodat, a Devst, amit aztán a Black Narcissus és a bemutatás előtt álló Shogun követett. A streaming-szolgáltatók hogyan változtatják meg a filmipart és konkrétan a te munkádat?
A televízióban és a streamingen jellemzően nincsenek független producerek, akik projekteket raknak össze. A moziban a rendező az úr, a színpadon és a tévében az író. Az utóbbi öt évben nagyon úgy érződik, hogy a blockbustereket leszámítva a mozi haldoklik. Emellett a független filmeket Európában a köztévék és az állami adókedvezmények tartják életben, ami miatt háttérbe szorult az üzleti szempont, és sok öncélú film készült. Utóbbi igaz a tévére is, rengeteg olyan tartalom készül, amit alig néz valaki.
A streaming esetében nagy a nyomás, hogy rengeteg tartalmat állítsanak elő, amivel feltöltik a platformokat.
De ez nem vezetett sikerhez, és szerintem meg fog változni, mert pénzügyi szempontból értelmetlen. A Netflix talán elkezd majd profitot termelni, de óriási adósságuk van nekik is. A régi nagy hollywoodi stúdiókat pedig tönkreteszi az Amazon, az Apple és a Netflix. Rupert Murdoch ezért adta el a 21st Century Foxot, neki több esze volt a versenytársainál. Szerintem a közeljövőben brutálisan nehéz lesz filmet készíteni, de ezek a változások azzal a pozitív következménnyel is járhatnak, hogy a független filmesek tényleg megint függetlenek lesznek, elkezdenek újra olyan filmeket csinálni, amiknek realisztikus a büdzséjük és van közönségük.
Kazuo Ishiguro Ne engedj el! című regényéből 2010-ben csináltál egy egész jó filmadaptációt, most pedig minisorozatot készítesz belőle, ami a Hulun lesz elérhető. Mivel tudod megindokolni ennek a szükségességét?
Csak azzal tudok érvelni, hogy számomra érdekes kreatív feladat lenne. De mégsem fog elkészülni. Leforgattuk a pilot-epizódot, az alapján zöld lámpát kaptunk, beletettünk egy csomó munkát, leszerződtettük a színészeket, és aztán mégis elkaszálták. Mert nincs pénzük.
Akkor ezt mégsem kell megindokolnod, elnézést.
Igaz, hogy a korábban mozifilmeket készítő producerek jelentős része most a tévében vagy a streaming-szolgáltatóknál gyárt tartalmat, én is. Mert ott van munka. Amikor az embernek már családja van, irodát tart fent stb., akkor mindig csinálnia kell valamit, egészen más a helyzet, mint kezdetben, amikor csak azt kellett csinálni, amihez kedvünk volt.
Viszont van egy utómunkafázisban levő filmed, a Civil War, amit Alex Garland rendezett. Erről elárulsz valamit?
Az A24 finanszírozta és ők forgalmazzák majd Amerikában, úgyhogy ez már biztosan mozikba kerül. Politikai thrillernek mondanám. Nem akarok túl sokat elárulni róla, de egy amerikai elnökről szól, aki a második kormányzási ciklusa után nem hajlandó lemondani az elnökségről, és polgárháború tör ki. És Garland ezt még a 2021. január 6-i események előtt írta! Csak a covid miatt nem tudtuk korábban megcsinálni, mert nem engedtek be minket az országba. Kirsten Dunst a főszereplő, egy újságírót alakít, aki Washingtonba utazik, hogy az eseményekről tudósítson.
Távol a világ zajától
Még a Távol a világ zajától című Thomas Hardy-adaptációról is szeretnélek kérdezni, mert kosztümös filmként kicsit kilóg a filmográfiádból.
Imádom azt a filmet, épp azért, mert más, mint a többi filmem. Ténylegesen úgy vágtunk bele, hogy az irodában ültünk és azon gondolkoztunk, hogy kéne valami mást csinálni, mint eddig, mondjuk adaptálni egy klasszikust. Úgy voltam vele, hogy rendben, de csak akkor, ha többé-kevésbé hepiend a vége. Elkezdtük feltúrni a klasszikusokat... egyik nyomasztó befejezés a másik után! Amikor eszünkbe jutott a Távol a világ zajától, felmerült, hogy már túl sokszor adaptálták, de úgy voltunk vele, hogy biztos nem véletlenül. Végül a Searchlight stúdió valószínűleg azért volt hajlandó megcsinálni, mert akkoriban még nőtt az idősebb női nézők száma. Egy ideig általában igaz volt, hogy az idősebb közönség tartotta életben a független filmeket, de ez ma már nincs így, mert a covid után nem tértek vissza a mozikba.
