A Budapesti Klasszikus Filmmaraton egyik ünnepeltje, Robert Lantos producer fontos szerepet játszott Atom Egoyan munkásságában, így a fesztivál keretében az örmény származású kanadai rendező több filmjét is vetítették. Egoyan a Lengyel Balázs által konferált mesterkurzuson korábbi munkáiról is mesélt, azokról a személyes indíttatású, kis költségvetésű filmekről, amelyeket húszas évei derekán rendezett - saját bevallása szerint ezekben az alkotásokban kereste a hozzá közel álló filmnyelvi lehetőségeket.
A rendező teljes pályaképéhez hozzátartozik, hogy Egoyan első szenvedélye a színház volt. A szerepléshez, színészethez való viszonyát a gyermekkorával magyarázta: „A szüleim festők, Egyiptomban ismerkedtek meg egy művészeti iskolában, én is itt születtem. Két éves koromban az az őrült öteletük támadt, hogy nyitnak egy galériát Kanada nyugati részén egy kisvárosban és a képeik eladásából fogunk élni - így kerültem Victoriába. Amikor egy új országba költözöl, új identitást kell felépítened és eljátszanod, és ez később egész életedben meghatároz. Egy idegen kultúra, egy idegen nyelv elsajátítása mind performatív gesztus. Azt hiszem, ez a színészettel kapcsolatos ősélményem. Láttam a szüleimet, ahogyan megváltoznak, és tisztában vagyok vele, hogy én is mássá alakítottam magam, mint aki voltam.”
Fotó: Lakos Máté
Egoyan kisiskolás korától kezdve írt színdarabokat, és aktívan részt vett a középiskolai színjátszó csoport életében is, ahol több ízben állította színpadra saját szerzeményeit. Éppen ezért az egyetemi évei alatt hidegzuhanyként érte, amikor az egyik darabját az egyetem diákszínjátszó köre visszautasította. „Teljesen kétségbeestem, hiszen a kisvárosban, ahonnan jöttem, ez nem fordulhatott volna elő, tehát úgy döntöttem, rendben, akkor megfilmesítem inkább az ötletet. Semmit sem tudtam a filmezésről. Volt egy nem túl népszerű filmklub az egyetemen, kaptam egy kevéske büdzsét is, így hát leforgathattuk a tervet. Ez az élmény megváltoztatta az életem. Rádöbbentem, hogy a kamera lényegében helyettesíthet egy karaktert, aki nem látszik. A korai filmjeim leginkább a hiányról szólnak, és bár a karakterek realisztikusak, mégis kissé túlzóak, elnagyoltak - performatívak.”
A színészvezetésben legfontosabb összetevőként a munkán kívül együtt töltött időt emelte ki. Egoyan színész barátaival forgatta korai filmjeit, akikről pontosan tudta, milyen emberek, milyen karakterekké tudnak változni egy színdarab vagy egy filmeszerep esetében. Egy jelenet megrendezéséhez vagy referenciaként könnyen tudott a színész életéből példát hozni. Ezt a néhány színészt szövetségesek tartja, egy-egy szerepet kifejezetten már az írószobában nekik szánt, ők pedig örömmel vállalták el a kis költségvetésű munkákat is.
Fotó: Lakos Máté
Ezzel szemben nagy volt a váltás, amikor Robert Lantos biztatására a rendező első alkalommal nagyobb költségvetésű produkciót forgatott szupersztárokkal. „A sztárokhoz csak menedzserek és ügynökök garmadáján keresztül juthat el az ember, és már sokkal több szó esik a pénzről és a ráérésről is, ami miatt az ember megijedhet a közös munkától. Viszont az a tapasztalatom, hogy amikor a sztárok megérkeznek a forgatásra, ugyanolyan színészek, mint mások.”
„Izgalmas tapasztalat volt, hogy amikor egy sztárral vagy nálam tapasztaltabb színésszel dolgoztam, észrevettem, milyen sok személyes dolgot oszt meg magáról. Eleinte azt hittem, viszonoznom kell, de később rájöttem, hogy nem ez a cél. Azért mesél tudatosan az életéről, hogy később a rendezés során használni tudjam ezeket a személyes referenciákat. Nagylelkű gesztus a színész részéről, viszont tagadhatatlanul időigényes.” Egoyan meglátása szerint a színészek hálásak, ha instrukciót kapnak, mert sok rendező fél tőlük, nem tudja, hogyan instruálja őket. Amikor a színész egyedül marad, rutinokat alakít ki, amelyeket bármikor előhúzhat - ha viszont egy figyelmes rendező rámutat a berögződésre, megnyílik a tér a játékra, ami izgalmas a színésznek is.
Fotó: Lakos Máté
Egoyan szerint nagyon fontos a konkrét instrukció. A rendező legyen képes elmondani a színésznek, mit vár tőle, és ezt úgy fogalmazza meg, hogy kihozza a színészből a kívánt változást. Egoyan példaként azt a tanulságos esetet mesélte el, amikor először dolgozott Christopher Plummerrel. „Felvettünk egy jelenetet, amire azt mondtam: csodálatos volt, vegyük fel még egyszer. Mire Plummer megkérdezte: ha csodálatos volt, akkor miért. Egy pillanatra elakadt a szavam, aztán a szokásos frázissal válaszoltam: a biztonság kedvéért. Plummer így válaszolt: gondolom, van biztosítása a filmnek. Ha technikai probléma van a felvétellel, akkor a biztosító majd fedezi, hogy újra felvegyünk, viszont ha te is és én is elégedettek vagyunk vele, akkor inkább lépjünk tovább.”
Arra a kérdésre, hogy mit keres egy színészben, Egoyan ezeket a tulajdonságokat sorolta fel: kíváncsiság, játékkedv, humor, komplexitás, képesség az ellentmondásokra. „Amikor színészekkel találkozol, olyannak kell lenned, mint egy szivacs. Ők is olyanok, mint a szivacs: próbálják beszívni és megérteni az instrukciókat, de a rendezőnek még inkább meg kellene értenie őket. Szerintem a színészeket nem feltétlenül érdekli a rendező filmről alkotott átfogó elképzelése. Az érdekli őket, hogy mit kell tenniük, érezniük, kifejezniük ahhoz, hogy megjeleníthessenek egy embert.”
Fotó: Lakos Máté
Egoyan karrierje kezdetén úgy próbált egy filmre, mintha színházi előadást rendezne. Ingmar Bergman színházi múltja és Harold Pinter drámái nagyban inspirálták, és nem is szakadt el teljesen a színháztól. Beckett centenáriumára felkérték, hogy rendezzen valamit, ekkor készült el az Eh Joe. Beckett ezt a darabot kifejezetten televízióra írta, egyértelmű instrukciókkal: a színész egy női hangot hallgat egyedül a színpadon, nem szólal meg, a kamera pedig lassan az arcára közelít. A nézők a színészt és a felvételt is látják a színész arcáról, nagyvásznon. „Dublinban rendeztem meg az előadást Michael Gambon főszereplésével, Penelope Wilton játszotta a női hangot. Nagy siker volt, az előadást meghívták New Yorkba. Sajnos Gambon nem ért rá, ezért keresnünk kellett egy másik ír színészt, aki elérhető. Ez volt Liam Neeson. Hihetetlenül izgalmas egy hollywoodi szupersztárral dolgozni egy harminc perces vágatlan felvételen, amelyben meg sem szólal, csak figyel és hallgat. Rengeteget beszélgettünk, mély érzésekről. Ha nincs ez a közös munka, valószínűleg nem vállalt volna el a Chloe-ban egy nagyon kis szerepet. Így viszont kérdés nélkül.”
Egoyan a teljes forgatókönyvvel keresi meg a színészeket, akikkel először a sztoriról beszélget, majd ezután mélyülnek el a karakterekben. Azt vallja, hogy a színésznek a jelenet minden adott pillanatában értenie kell, mi a karakter motivációja - a rendező nem hivatkozhat arra, hogy majd később ennek vagy annak a mondatnak jelentősége lesz a történetben. Soha nem játssza elő a jelenetet vagy olvassa fel a forgatókönyvet, még akkor sem, ha ő írta. „A legrosszabb, amit egy rendező a színésznek mondhat, hogy egyáltalán ne próbáljuk ki azt a javaslatot, amit a színész hozott. Kegyetlenség azt mondani egy kreatív alkotótársnak, hogy nincs időm az ötletére, ezt a játékot most csak az én elképzeléseim szerint fogjuk játszani. Ez annak a kérdése, hogy mennyire kőbevésett az elképzelés, vagy mennyire hajlandó a rendező kísérletezni és felfedezni, hogy mivé válhatna a filmje.”
Fotó: Lakos Máté
A mesterkurzusra meghívott színészek, Trokán Nóra, Csémy Balázs és Laurent Winkler Az eljövendő szép napok egyik kezdő jelenetét próbálták angol nyelven. A rendező első körben megkérte színészeket, hogy játsszák el a jelenetet mindenfajta instrukció nélkül. A jelenethez tartozó forgatókönyv-részlet nyomtatott formában a közönség rendelkezésére állt, de a próbafolyamat gyors és intenzív volt, ezért hamarosan nem is volt szükség a szöveg követésére. Egoyan apró részleteiben változtatott a színészek játékán: egy-egy tekintetváltás, mozdulat és csend olyan sorok közötti tartalmat hozott létre, hogy szinte mindegy volt, mi hangzik el a szövegben. Egoyan hangsúlyozta, hogy a karakterek közötti viszonyt itt és most, a jelenlévő színészek energiájához igazítja, és teljesen elengedi, hogy a filmben miről szólt a jelenet. Miután a próba befejeződött, levetítették a jelenetet, amelyben valóban homlokegyenest más típusú dominancia-harcot rögzítettek.
A váratlan meglepetések hozadékára Egoyan A kárbecslő című film forgatásáról hozott példát, amelyben a színész, Maury Chaykin, egy jól megkomponált felvétel alatt elfelejtette a szövegét. „Chaykin egy location managert alakított a filmben, aki idegenek házába tér be, hogy felmérje a terepet. A háziak megkérdezik tőle, hogy miről szól a film, amelyhez helyszínt keres, mire ő a saját életéről kezd el beszélni, mintha az lenne a film története, és a monológ egy adott pontján a kamera lassan elkezdett ráközelíteni Chaykinra. Hirtelen világossá vált számomra, hogy elfelejtette a szövegét, de nem mondtam be, hogy ennyi, vége a felvételnek. Hagytam, hogy a kamera lassan közeledjen a színész arca felé. Lenyűgöző, csodálatos pillanat volt, amikor eszébe jutottak a szavak és folytatta a monológot. Valóságos volt az összeomlás és a visszatérés, ezt így nem lehetett volna szándékosan megrendezni, sem megismételni.”
Egoyan nagy különbséget lát a színészvezetésben a stúdiók által megrendelt filmekben és a szerzők személyes filmjeiben: a stúdióknál sokan figyelik a színészt a monitoron, mindenki mást figyel és mást keres a színész játékában. Ezzel szerinte sok esetben a színész is tisztában van és kicsit mindegyiküknek játszik. „Amikor a saját filmemet forgatjuk, csak én vagyok, az operatőr és a színész. Meggyőződésem, hogy a kamera nem csak a színészt rögzíti, hanem valamilyen módon azoknak az érzéseit is közvetíti, akik a kamera másik oldalán állnak. A Maury Chulkinnal felvett csodálatos pillanatban az is rögzítve van, hogy én várom, hogy felvegye a fonalat. Ebben az értelemben a filmművészet szinte misztikus dolog.”
