filmhu:A film főszereplője, Harvey Pekar a képregények Prométeuszaként lehozta a tüzet az égből: a szuperhősök helyett a hétköznapi embereket állította a középpontba.

Springer Berman: A műfaj klasszikus darabjai a 30-as évektől kezdve gyerekeknek szóltak, szuperhősöket vagy idealizált tiniket mutattak be – amit manapság jól láthatunk minden hollywoodi képregény-adaptációban. A 60-as években az „ellenkultúra”, a drogokkal való kísérletezés, a vietnami háború elleni, vagy az emberi jogi és feminista mozgalmak kihatásaként a képregények világában is megjelentek a felforgató ideák: Harvey és alkotótársa, Robert Crumb ennek az irányzatnak a legfontosabb figurái. Harveyt az önéletrajzi-alapú képregények úttörőjének tartják, aki elhatározta, hogy megpróbálja a műfajt az irodalom szintjére emelni. Nagyon vonzódik a naturalizmushoz, roppant művelt és olvasott elme, kedvenc szerzője Theodore Dreiser (Amerikai tragédia, Carrie, drágám).

Pulcini: Amerikát mindig is siker-orientált kultúrának tartották. És az is. Ezért van az, hogy oly sok ember jelentéktelennek érzi magát benne. Harvey megpróbált ezzel szembeszállni. Egyszerűen csak hallatta a hangját, amivel sokak életét közvetítette a nyilvánosság felé.
 
filmhu:A film több szintből áll össze, az egyik legérdekesebb elem Harvey Pekar személyes jelenléte.

Pulcini: Tudtuk, hogy Harveyt is szerepeltetni akarjuk a filmben, ez idővel szervezőelemmé vált. Harvey ugyanis készített néhány műsort a közszolgálati rádió számára, afféle rádió-esszéket, amiből hallhattuk a csodálatos, síron túli hangját. Innen jött az ötlet, hogy a narrációja jó lenne a filmünkhöz. Már a forgatókönyvet is így írtuk: ismerve Harveyt, kiszámítottuk, hogyan reagálhat bizonyos mondatokra, helyzetekre, és ezeket a dokumentarista pillanatokat bekalkuláltuk a forgatókönyvbe. Persze semmi sem úgy történt, ahogy kigondoltuk, sőt éppen ellenkezőleg - de a helyek fenn voltak tartva e jelenetek számára a film szerkezetében.

filmhu:Mennyire szólt bele Harvey a filmbe? Nem akadékoskodott sokat? Nehéz embernek tűnik…

Pulcini: Hát, nem egy egyszerű pasas (nevet).

Springer Berman: De semmit sem kényszerített ránk. Mivel ő is foglalkozik más emberekkel a képregényeiben, pontosan érti, mennyire szükséges az alkotói szabadság, ha mások életét interpretálja az ember. Az egyetlen dolog amit kért, hogy ne higítsuk fel a műveit: ne kreáljunk belőle hollywoodi hőst, valahogy úgy, hogy egy Tom Cruise-féle figura eljátssza Harvey Pekart. Őszinte ábrázolást kért tőlünk, amely a hibáiról sem feledkezik meg. Harvey különleges, mégis átlagos ember. Ez teszi őt jobb hőssé a képregények emberfeletti szuperhőseinél.

filmhu: Elég furcsa páros ő és a felesége, Joyce.

Pulcini: Azt is mondhatnám, olyan, mintha két különböző képregény-művész ugyanazt a figurát rajzolta volna meg. Néha Paulát elnézve az a gondolat ötlött fel a fejemben, hogy ő Harvey egy darabja.

Springer Berman: Nem akartuk, hogy a színészek szimplán leutánozzák őket. Arra volt szükségünk, hogy a valódi figurák lényegét tolmácsolják. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy elérjük, a néző ezt a két figurát egy emberként fogadja be, mindkettőjükhöz kötődjön, miközben egyik főszereplő se játssza túl a másikat.

filmhu: Holywood nem nagyon szentel figyelmet a Harvey Pekarhoz hasonló furcsa, bogaras, kissé kripli-szerű, mégis szeretetreméltó alakoknak.

Springer Berman: Egyáltalán nem, ami elég nagy baj! Megfeledkeznek a kisemberekről. Ez Amerika láthatatlan oldala. A hollywoodi filmekben mindenki jól néz ki, még ha szegény, akkor is hatalmas lakásban él. New Yorkban lakom, ahol a lakások arasznyi hosszúságúak, a filmekben mégis mindenkinek tíz szobás otthona van. Harvey Clevelandben él, amit Közép Amerikának hívunk. Itt nagyon sok embernek még állása sincs. Ez nem az a kozmopolita közeg, mint New Yorké, Los Angelesé, vagy San Francisco-é. Harvey utálja a helyet, mégse tud nélküle élni. Ez a környezet jelképezi mindazt, ami hamisítatlanul amerikai: hogy léteznek emberek, akik egyszerűen csak megpróbálják megtalálni a maguk kis boldogságát. Megpróbálnak valahogy megélni, és fennmaradni! Amerikának erről az oldaláról mindig megfeledkeznek.
 
filmhu:Korábban egyetlen film foglalkozott ezzel úgy, hogy a realista képregényekből merített ihletet: a Ghost World, Terry Zwigoff 2001-es filmje Scarlett Johansson és Antonia Bird főszereplésével.

Springer Berman: A Ghost World „képes regény”, briliáns, megható és imádnivaló darab. A tinédzserkorról szól, amikor fel kell nőnöd, akár úgy is, hogy majdnem otthagyod a legjobb barátod. Mint nő, lenyűgözött, hogy egy férfi írta a művet, hiszen olyan igaznak és valódinak hatott. A film annyiban különbözik az eredeti műtől, hogy behozta Seymour karakterét (Steve Buscemi játssza – K.L.), mégis gyönyörűen elkészített mozi, amely vizuális értelemben hatékonyan jelenítette meg a képregény-formátumot. De mi valami mást akartunk kihozni az alapanyagunkból.

filmhu:Nehéz volt kiválasztani, melyik Pekar-képregények sztorijait emelik be a filmbe?

Pulcini: A legnehezebb az volt, hogy leforgattunk néhány olyan történetet, amit imádtunk, de nem igazán illett a film egészébe. Egyszerűen ki kellett hagynunk.

Springer Berman: Akár három mozifilmet is lehetne készíteni ezekből. Tudja, egy ember életéről van szó…! Harvey kapcsolatát az apjával szintén ki kellett hagynunk, a jeleneteket arról, mennyire nem tudtak kommunikálni. De a film talán néhány nézőt arra indít, hogy kézbe vegye Harvey képregényeit. Ott megtalálhatnak mindent, ami nem fért bele a filmbe.

filmhu: Segített a dokumentumfilmes múltjuk a valóság-elemek kiválasztásában?

Pulcini: Mindig azt mondom, hogy az egymással szorosan össze nem függő pillanatok, rajzok, képregény-sztorik, között turkálni olyan, mintha egy nagy halom dokumentumfilm-anyag lenne az ember kezében. Itt is meg kell találni az illeszkedéseket, és kihozni egy rendszert az egészből.

Springer Berman: Választani kell, és nagyon brutálisnak kell lenni a szelekcióban, akár egy dokumentumfilmnél.

filmhu:Egyes jelenetekben magát a képregény-valóságot is behozzák a filmbe, a főszereplők animációs figurákként láthatjuk, és a műfajban megszokott módon buborékban jelennek meg a gondolataik a fejük felett.

Springer Berman: Sok mindent ki akartunk próbálni a filmben, rengeteg ötletünk volt. De egy idő után rájöttünk, hogy nem szabad üres ujjgyakorlatot csinálni a filmből – amelyik ötlet nem működik érzelmi szinten, nem kerülhet be a filmbe. Ezért fontos, hogy a szereplők fejlődésen mennek keresztül, akárcsak egy hagyományos filmben, aminek eleje, közepe, vége van. Másképp a nézők nem tudnak kötődni a főszereplőkhöz. Minden formai elem, ami ennek útjában állt, kimaradt.

filmhu:Végleg elbúcsúznak a dokumentumfilmezéstől?

Pulcini: Sosem tennénk ilyet.

Springer Berman: Éppen egy produkciós céggel tárgyalunk egy dokumentumfilm-tervünkről, de erről még nem beszélhetünk. A dokumentumfilmezésben éppen az a jó, hogy az embernek csak kezébe kell ragadnia a kamerát, és már készül is a film. A játékfilmek hosszabb időbe telnek. De az American Splendor meghökkentően gyorsan összejött. Az HBO-tól nagyon sok bátorítást kaptunk. Még ha kicsit tanácstalanok lettünk, hogy egy-egy megoldás nem tetszhet nekik, Colin Calender, az HBO Films vezetője azt mondta: „Menjetek még tovább, használjátok a fantáziátokat, kísérletezzetek még többet!” Van egy újabb tervünk, egy vígjáték, ami kisvárosi történet a nővérek közötti rivalizálásról. Végre egy kevésbé komplikált filmet szeretnénk összerakni. Már válogatjuk hozzá a szereplőket.