Újramelegített horrorklasszikusokkal indul az év. Alig pár héttel a vámpírfilmek origójának számító Nosferatu legfrissebb feldolgozása után, a műfaj egy másik emblematikus alapkaraktere, a Farkasember is visszatér a mozikba. Ráadásul a filmet Leigh Whannell (társ)írta és rendezte, aki a Fűrész és az Insidious-sorozatok számos darabját jegyzi, aki Jason Blummal és James Wannal közösen a 2010-es években oroszlánrészt vállalt a horror műfaj népszerűségének fellendítésében, rendezőként pedig óriási sikert aratott a Láthatatlan ember (szintén egy klasszikus Universal horror, nem Gárdonyi Géza regényéről van szó) újragondolásával.
Whannell korábbi filmjeire, különösen a Láthatatlan emberre jellemző, hogy nagyszerű érzékkel képes a zsigeri, lelki iszonyatot és a naturalista, vérben tocsogó szörnyűségeket is mélyen emberi és valóságos ösztönök, érzelmek és pszichológiai állapotok természetfeletti meghosszabításaként kezelni. Így a szörnyűség nem csupán metaforája bizonyos külső vagy belső emberi feszültségnek, hanem egyenes folytatása, következménye is azoknak. A Farkasember esetében az örökölt viselkedésminták csapnak össze a változás és fejlődés akaratával.
Blake Lovell (Christopher Abbott) gyerekkorára alaposan rányomta a bélyegét neurotikus apjával való viszonya, aki szigorú és agresszív módon igyekezett felkészíteni fiát a világ kihívásaira és megóvni őt a bajoktól. A civilizációtól távol, az oregoni hegyekben felnövő fiút egy vadászat során sokkoló élmény éri, amikor egy különös szörny támad rájuk. Noha apja azzal nyugtatja, hogy egy medvével volt dolguk, Blake később kihallgat egy beszélgetést, amelyből kiderül, valójában egészen más lénnyel találkoztak.
Fotó: UIP-Duna
Ezt követően harminc évet ugrunk előre az időben, Blake pedig messzire került egykori otthonától. San Franciscoba költözött, íróként dolgozik, miközben újságíró feleségével, Charlotte-tal (Julia Garner) próbálják a lehető legjobban nevelni egy szem lányukat, Gingert (Matilda Firth). Amikor kiderül, hogy rég eltűnt apját hivatalosan is halottnak nyilvánították, Blake családjával együtt visszatér gyermekkora gyűlölt helyszínére, hogy rendezze örökségét. Azonban az elhagyatottnak hitt birtok felé tartva egy farkasember támadja meg őket, aki megsebzi a családját védeni próbáló Blake-et. Ezt követően a férfi pokoli kínokat él át, miközben maga is elkezd szörnyeteggé válni. A magára maradt Charlotte kétségbeesetten próbál segíteni férjén, miközben a növekvő fenyegetés a lánya életét veszélyezteti.
A Farkasember igen körülményesen és szokatlan ritmusban vezeti fel, hogy miről is fog szólni. A film eleji flashback Blake gyerekkoráról különösen hosszan és komótosan hömpölyög, míg a család bemutatását és viszonyainak felvázolását alig néhány jelenetbe szuszakolják. Whannell és írótársa, Corbett Tuck érezhetően egyetlen motívumra fókuszáltak, szinte nem is foglalkoznak bármi mással, ami eltérne a központi témától, azaz Blake saját családfői szerepéhez való viszonyától.
Mindez két okból okoz súlyos dramaturgiai aránytalanságokat: egyrészt a főszereplőt egyetlen érzelmi állapotban látjuk, másrészt a többiek mellette teljesen jellemtelenné, ezáltal pedig érdektelenné válnak. Pedig miután Blake a film közepén elkezdi elveszíteni öntudatát, a film tétjei megváltoznak és a nézői azonosulás középpontjába is a magára maradt édesanya és lánya kerül. Mivel azonban a film első felében semmiféle érzelmi kötődés vagy kíváncsiság nem alakul ki irántuk, a rájuk törő fenyegetés éles feszültség és félelemérzet helyett leginkább közönyt vált ki. Márpedig a horror az azonnali és elemi hatáskeltés műfaja. Nincs még egy olyan zsáner (talán a komédiát leszámítva), ahol ennyire sok múlna azon, mennyire erős a nézőből instant kiváltott érzelem.
Fotó: UIP-Duna
A Farkasember ezen a téren csúfos kudarcot vall, pedig a fokozatosan saját családja ellen forduló „emberszörny” klasszikus és ezernyi jelentésréteggel felruházható drámai toposz, amit olyan kiváló horrorfilmek használtak már ki, mint az Örökség vagy a Ragyogás, amely érezhetően fontos referencia volt Whannellék számára, hiszen hasonló perspektívaváltással válik a magára maradt, gyermekét az apjától védeni próbáló édesanya az új főhőssé.
Csakhogy, amíg Shelley Duvall karakterét volt időnk megismerni és a színésznő velőtrázó alakításának köszönhetően rettegését is heves intenzitással éltük át, addig Julia Garner kétdimenziós hősnője a félelem egyetlen árnyalatát sem képes hitelesen megjeleníteni, ami pedig ennél is rosszabb, hogy a gyermekéért küzdő, mindenre elszánt nő ereje és karakteressége is hiányzik belőle. Mentségére szólva, a film egyetlen jelenete sem nyújt számára igazán teret és lehetőséget arra, hogy a karaktere kibontakozhasson.
A Farkasember súlyos szerkezeti és történetvezetési gyengeségei ellenére sem válik nézhetetlen tucatfilmmé. Ennek fő oka, hogy az emberből szörnyeteggé való átváltozás folyamatát a film nem csupán szemlélői nézőpontból mutatja be, hanem mi magunk is Blake gyötrelmekkel teli szemszögéből érzékeljük a külvilágot. A falon mászó pók apró lépései mennydörgésnek hallatszanak, az emberi beszéd értelmetlen és fülsértő zajjá bomlik szét, a fények vakítóan bántanak. Blake kétségbeesett és drámai tusája saját tudatának megőrzéséért, saját családjával és a külvilággal való kapcsolatának fokozatos elvesztése szívszorító élmény, amely érzékeny allegóriája a hasonlóan elkeseredett és fájdalmakkal teli módon lezajló testi és mentális betegségeknek.
A szörnyeteg megjelenítéséhez a készítők a klasszikus testhorrorok világához nyúltak vissza. Maga Whannell is több helyen mesélt arról, hogy az átváltozás folyamatához legfőbb inspirációt David Cronenberg A légy című filmje jelentette. A kézzel készített maszkok és protézisek hangulatosan idézik meg az old school horrorok világát, ráadásul a digitális trükkök is háttérbe szorulnak: szörny úgy mozog és úgy támad az emberre, mint egy megvadult farkaskutya, így az akció sokkal nyersebbé és életszerűbbé válik.
Fotó: UIP-Duna
Az is átélhetőbbé teszi a borzalmas folyamatot, hogy az események egy helyszínen és egyetlen éjszaka alatt zajlanak le, így időbeli ugrások nélkül, megállás nélkül válik egyre rettenetesebbé a helyzet. A sötét tónusú képek alig engednek néhány részletet kibontakozni, a veszedelem folyamatosan az ismeretlenben lappang. A testhorror brutalitását és a szereplők veszteségének fájdalmát Benjamin Wallfisch zeneszerző nyugtalanító, az akciójeleneteket éles zörejekre épülő, a drámai pillanatokat klasszikus nagyzenekaros etűdökkel alázenélő témái remekül erősítik.
A kamarajelleg és a határidő-dramaturgia a szereplők lelki állapotára tereli a hangsúlyt, fokozza a bezártság élményét és az események drámaiságát. Emiatt különösen bosszantó, hogy az üres karakterek és a dramaturgiai baklövések mindezt aláássák, de a mindig remek Christopher Abbott így is emlékezetes alakítást nyújt.
Blake tragédiája, hogy minden erőfeszítése ellenére a saját apjává válik. Hiába határozta meg egész életét a cél, hogy a látott és megörökölt mintákat megtörje és saját gyermekét más elvek és gyakorlatok mentén nevelje, a sejtekben hordozott szörnyű ösztönöket nem képes kiradírozni magából. Így a legfőbb kérdés az marad, mire lehet elég az emberi akaraterő. Mi az, amin módunkban áll változtatni és mennyi időnk van rá, mielőtt mást is „megfertőzünk” saját lelki sebeinkkel.
Nagy kár, hogy a film nem vállalja magára, hogy központi témájáról a befejezésben bármi eredetit megfogalmazzon, zavarbaejtően nem jut semmiféle következtetésre Blake története kapcsán. A Farkasember így leginkább az elszalasztott lehetőségek filmjeként maradhat meg az emlékezetünkben. Erőteljes és pontos kapcsolatot teremt az önmagát lassan felszámoló szörny és a génjeinkben hordozott traumákkal való küzdelem között, ám a felvetett gondolatok egyesével a semmibe vesznek, miközben horrorfilmként képtelen érzékekre ható és zsigeri élményt nyújtani.
