Az archiválás

Két fő kérdés vetődik fel a konzerválással kapcsolatban: milyen formában, és milyen adathordózóra mentsük ki alkotásunkat, nem is szólva a hogyanról. Akárcsak eddig, most is saját szándékaink jelölök ki a lehetséges utakat. A főbb lehetőségek:

• Visszaírjuk egy kazettára a kész filmet,
• Tömörítve archiváljuk, és kimentjük CD-re vagy DVD-re, esetleg feltehető az internetre is,
• A remekmű-gyanús példányokat átírjuk celluloidra, és jöhet a mozi-forgalmazás.

A celluloidra való kiírás elég húzós, úgyhogy elsősorban az első két variációra érdemes koncentrálni. Ezek részben átfedhetik/felválthatják egymást, hiszen pl. DVD-re ugyanúgy ki lehet írni számunkra fontos kisfilmet tömörítetlen formátumban, mint ahogy tömörítve is ki lehet rá menteni hosszabb anyagokat, akár egy egész nagyjátékfilmet is.

Kazettára archiválás

A korábbiakban már részletesen leírtam, hogyan kell beírni (avagy importálni) a mozgóképet a számítógépbe. Mivel a kiírás (avagy exportálás) feltűnő hasonlóságokat rejt magában, sőt gyakorlatilag ugyanaz, mint a beírás, csak fordítva, ezért erről túl sokat már nem érdemes írni. Előhúzzunk régi ismerősünket, a FireWire kábelt, megint összekötjük a kamera DV portját a számítógépen található digitalizáló kártya megfelelő csatlakozásával, és a műveletet végrehajtjuk. Ez esetben természetesen valamilyen digitális formátum lesz a végeredmény, Digital8, DV, miniDV, esetleg DVCAM vagy DigitBeta kazetta formájában. Ha a célunk valamilyen analóg formátum – például Hi8, vagy a jó öreg VHS –, akkor kicsit nehezebb dolgunk van. A Digital8-as kamera hiába készült eleve kompatibilitási céllal, csak olvasni tud Hi8-as kazettát, írni rá már nem. (Vajon miért nem? Mert véletlenül felfedeztem, hogy Video8-ra viszont tud írni... és D8-ast csak a Sony gyárt… ) A digitalizáló kártyák is elsősorban a FireWire csatlakozást preferálják, csak a jobb (és drágább) kártyákon találhatunk analóg ki- és bemenetet (lásd: Matrox RT.X10, X100; Pinnacle DV500, Canopus DVStrom2; DVRaptor RT2). Áthidaló megoldásként ismét szóba jöhet egy DV/AV–AV/DV konverter.

Tömörítés: MPEG

Az elkészült filmünket tömöríthetjük is, és tárolhatjuk valamilyen optikai (CD, DVD) adathordozón, amelyek nemcsak a terjesztést könnyítik meg (több embernek van CD-lejátszója, mint miniDV-drivere), de ráadásul időtállóbbak, mint a mágneses szalagok. Mindenekelőtt azonban: bármily praktikus is a tömörítés, kivétel nélkül mindig minőség-roncsoló hatású, ilyen a természete. Még akkor is, ha ez a roncsolás – a legjobb tömörítések esetében – alig, vagy egyáltalán nem észrevehető egy monitornyi felületen. (Ha már a képernyő méreténél tartunk: senkit se tévesszen meg a kamerák kicsiny LCD-képernyőjén látható pazar minőségű kép. Ahogy egyre nagyobb monitor/TV/gyöngyvászon-felületen nézzük vissza a filmünket, úgy lesz arányosan egyre nagyobb – és így látható, zavaró – a zaj. A tömörítés erre csak rátesz.) Az értékes felvételeinket tehát valamilyen fentebb írt módszerrel érdemes tárolni, tömörítés nélkül, az ugyanis nem archiválásra való, inkább a terjesztés, és a számítógépen való lejátszás szempontjából praktikus. Sokféle tömörítési eljárás, formátum létezik, mi ezúttal a legelterjedtebbel, az MPEG-gel foglalkozunk. Ez egy közkedvelt tömörítési formátum, általában így tömörítik a kiskereskedelmi forgalomban kapható nagyjátékfilmeket is, és mi is megtehetjük ugyanezt. Az adathordozó elsősorban DVD lesz, ritkábban Super-VideoCD (SVCD), vagy VideoCD (VCD).

Az MPEG a digitális kamerában megszokott tömörítéstől eltérően nem képkockán belüli tömörítés (tehát nem intra frame), hanem az egymást követő képkockák közötti hasonlóságot felismerő, az ismétlődő részekre pedig már csak hivatkozó eljárás (nagy vonalakban). Fő jellemzője, hogy nagyon jó minőségben 50-100-szoros tömörítést tesz lehetővé, viszont ezt már vágni/szerkeszteni nem lehet, maximum darabolni. De nem is szerkesztésre szánt formátum, ellenben jó minőségű tömörítés céljából fejlesztették ki, feltehetően ezért is alkalmazzák gyakran nagyjátékfilmek DVD-n való terjesztésekor.

Négy altípusa van, mi az MPEG-1-et, és főleg a remek minőségű MPEG-2-őt vesszük sorra, ezek a legelterjedtebbek. (Bár a hangtömörítésre nem térek ki, érdekességképpen megjegyzem, hogy az MP3 néven közismert formátum az MPEG tömörítési eljárás hangokra vonatkozó variációinak egyik típusa. Az MPEG-1 és -2 mozgókép-tömörítő formátumok a hangot MP2 formátumban raktározzák) Azt, hogy melyik MPEG-et használjuk, a célformátum típusa is meghatározza, ha abból indulunk ki, hogy a lehetőségekből mindig a legjobb minőséget akarjuk kihozni. Tehát nem lehet elválasztani egymástól a tömörítés, és a tömörített állomány kiírásának folyamatát. Ezzel együtt most kezdjük a tömörítéssel.

Megszerkesztett filmünket szoftveres, és hardveres eszközök segítségével alakíthatjuk MPEG formátumúba. Az eddigi logikát folytatva, ezekről az eszközökre is igaz, hogy minőségük befolyásolja a végtermék minőségét, és, ha már eddig eljutottunk, akkor már igazán kár lenne a hajrában lerontani valami noname ketyerével az eddig ügyesen megóvott minőséget. A profibb digitkártyák, mint már említettem, képesek kapásból, hardveres támogatással tömöríteni (lásd a felsorolást a jobb digitalizáló kártyákról a kazettára archiválásnál), azok hiánya esetén viszont külön, erre a célra kifejlesztett eszközt kell igénybe vennünk, ilyen például a Fast DVD Master, a Canopus MVR-1000, stb. Ezek az eszközök nagyon gyorsan, valós időben tömörítik filmünket, jó minőségben, de szólnak érvek a szoftveres tömörítés mellett is. A szoftveres megoldások ugyan lassabbak (jellemzően a valós idő többszörösét teszik ki), és elég bonyolultak, de rugalmasabbak, jobb minőséget kaphatunk cserébe, illetve nagyobb szabadságot kapunk a beállítások során. Persze nagyon sok múlik az eredeti anyag minőségétől, zajszintjétől, a tömörítés mértékétől, és még jópár dologtól. Konkrétabban; egy félhomályban, ide-oda kaszáló kamerával felvett esemény már viszonylag kis tömörítés mellett is csúnya (zajos, kockás) lesz, igaz, már eleve is az volt, nem kár érte. Míg napfényes időben, jó felbontású kamerával fotografált mozgásszegényebb film természetesen nagyobb tömörítést is jól bír. A tömörítő szoftverek közül néhány: Cinemacraft MPEG Encorder, Xing MPEG Encorder, Canopus ProCorder, stb.

Mielőtt azonban eldöntenénk, hogy melyik MPEG-típust választjuk, figyelembe kell vennünk azt is, hogy milyen adathordozóra írjuk ki az állományt. A három lehetőség a VCD, a SVCD, és DVD. Az első kettő gyakorlatilag már a múlté, ezzel együtt ezekről is írni kell, lévén, hogy egy DVD író azért ma még nem tekinthető alapfelszerelésnek, kevéssé terjedt el. Akinek van lehetősége – akár a saját gépén, akár jóbarátnál – mindenképpen DVD-re írja, írassa ki anyagait, elavulófélben lévő adathordózókat nem érdemes választani. Negyedik alternatíva is van, ha valaki nem akarja megfosztani a világot szellemi termékének élvezetétől, az felteheti az internetre is az anyagot; MPEG fájlokat ugyanúgy fel lehet tenni a netre, mint bármilyen fájlt. De lássuk a három adathordózót.

VideoCD, Super-VideoCD

A VCD gyakorlatilag annyiban különbözik a hagyományos audio CD-től, hogy kiváló minőségű zene helyett gyengébb minőségű mozgókép tölti ki a rendelkezésre álló játékidőt. VCD-n kizárólag MPEG-1-et alkalmazhatunk, minősége a VHS-kazeták szintjét üti meg, tehát ma már kevés. Ha már úgyis van CD-írónk (DVD íróhoz pedig még nem férünk hozzá), akkor érdemes SVCD-t készítenünk, amely lényege, hogy már a jobb felbontású MPEG-2-vel dolgozik. A jobb minőség azonban még a legjobb tömörítőprogik esetében is természetesen nagyobb adatmennyiséget jelent. A mai, primitív CD-k azonban – a lufikkal ellentétben – nem képesek befogadó-kapacitásuk növelésére, így a növekvő adatmennyiséggel fordítottan arányosan csökken a rendelkezésre álló helyünk. Egy SVCD-re már csak durván fele annyi, kb. 35 percnyi film fér fel, mint a VCD-re.

DVD

Úgy tűnik, a DVD-vel sikerült elérni, vagy legalábbis megközelíteni azt a csúcsminőséget, amit ma el lehet várni fogyasztói oldalon. Természetesen senkinek sem ajánlom, hogy rengeteg lelkesedéssel, energiával, idő és pénz felhasználásával elkészített filmjét (csak) tömörítve archiválja, sőt, pont fordítva, archiváljon mindenki tömörítés nélkül. De, ha már tömörítesz, akkor DVD. A leglátványosabb, legrészletgazdagabb aktuális hollywoodi akció- vagy kalandfilmeket is ebben a formátumban terjesztik, okkal. Ügyesen optimalizált, a minőséget maximalizáló beállításokkal nagy felbontású, pengeéles, tiszta képeket kapunk vissza DVD-lemezünkről. A DVD a SVCD-hez hasonlóan MPEG-2-t használ, de még sokkal, de sokkal jobb minőségben, jobb felbontásban képes tárolni a filmet. Ez az adathordozó ráadásul sok egyéb szolgáltatással (pénznyelven: hozzáadott érték :)) kényezteti el a felhasználót, többek közt több hangsáv, több kameraállás lehetősét nyújtja, stb. A DVD tartalomfejlesztése egy külön téma lehetne, minket viszont ezúttal csak a konzerválás érdekel, így erről most ennyit. Ami viszont még nagyon fontos lehet – bár a tömörítéshez nincs köze, de itt meg kell említeni –, hogy egy DVD lemezre ma kb. 19-20 perc film fér fel tömörítés nélkül, azaz rövidebb kisjátékfilmek archiválására tökéletes, időtálló megoldás, és ezt is le lehet játszani minden további nélkül.

Celluloid

A film világában gyakran előfordul, hogy egy digitális technikával forgatott filmet végezetül igazi, klasszikus filmre, azaz celluloidra írnak ki, aminek számos előnye van. De két legfőbb cél nyilvánvalóan a majdani mozi-forgalmazás, illetve az azonnali nyomorba süllyedés. Az eljárás lényege leegyszerűsítve, hogy egy nagy, drága, és sokgombos készülékkel (kettő ilyen van az országban, „filmátíró” elnevezéssel) a számítógépbe bedigitalizált film képét rávetítik a filmnyersanyagra (a negatív kópiára), mely exponál. Az átírás során lehetőség van „fényelésre”, azaz fény-, kontraszt-, és színkorrekcióra (egyéb módosításokról nem is szólva). A negatív kópiából aztán természetesen pozitív is készül, így máris fogyasztható a mozik számára is. Mielőtt azonban bárkinek beindulna a fantáziája, íme az eljárás költsége: körülbelül 50-60 ezer forint környékén mozog az árszínvonal, percenként, és akkor még nem volt szó a pozitív kópiáról, és egyéb, nüansznyi költségekről. Egy nagyjátékfilm esetében az egész folyamat költsége átlépheti a tízmilliós határt, ami azért már tétel, nem véletlen, hogy ezen a szinten már kevesen kockáztatják saját tőkéjüket, inkább másokéval teszik ugyanezt.

Nos, vége, végigvettük az egész folyamatot, megálmodott filmünk elméletben ott van a kazettán (illetve DVD-n, esetleg celluloidon is). Hogy a gyakorlatban is menni fog-e, az más kérdés, elismerem, így elsőre elég átláthatatlannak tűnhet a rendszer. Ráadásul a részletekbe sem mentünk bele, és persze a vezetést sem lehet csupán könyvből megtanulni. De valahol el kell kezdeni, és, ha megvannak a megfelelő eszközök, akkor bele lehet tanulni kellő motiváció és érzék esetén. Komoly színvonalú művek készítéséhez persze sok idő és tapasztalat kell. A kérdés persze megint az, hogy mi a cél, egy kisebb lélegzetű esemény megörökítése és szerkesztése nyilván nem igényel komolyabb technikát. Végezetül ismét, megint, hátha valaki elfelejtette volna: otthoni kis házi stúdiónk kialakításakor szándékaink és lehetőségeink mellett a technika is behatárol. Muszáj rendszerben gondolkodni, különben inkompatibilitásba, vagy minőségvesztésbe futunk bele. Aztán, ha megvan a felszerelés, elszabadulhat az agyvelő; kellemes időtöltést mindenkinek.

Köszönet az infókért:
Bakos Gábor, Jász András, Lóth Balázs, Verő Ákos