Az első magyar és egyben európai számítógép megalkotójával, Kozma László villamosmérnökkel (1902–1983) minden rezsim elbánt: hol az életétől, hol a szabadságától akarták megfosztani, háromszor kobozták el a vagyonát, míg ő csak a munkájának élt, és nem is értette, mi történik körülötte. Viszontagságos életéről Szirmai Márton (Szalontüdő, Expedíció, Grimm Café) egész estés animációs filmet készít, amelynek hasonlóan körülményes a gyártástörténete.
A Hol rontottam el? eredetileg 2018-ban, a 3. Inkubátor Programban nyert támogatást, ám a projekt — a Műanyag égbolthoz hasonlóan — túlnőtt az elsőfilmeseket kisebb költségvetéssel támogató program keretein (időközben az Inkubátorból kikerült az egész estés animációs film kategória is, az idei évtől viszont rövid animációs tervekkel lehet nevezni). A rendező azonban nem tett le a film megvalósításáról, van B terve, most pedig egy előzetessel mutatja be, milyen lenne az elkészült film. Arról, hogy most hol tartanak, alatta olvasható interjúnkban mesél bővebben.
Hogyan találtál rá Kozma László történetére, és mi ragadott meg benne annyira, hogy filmet szentelj neki?
Az egész egy könnyed olvasmánnyal, Kozma 650 oldalas naplójával indult, amit a lányától kaptam. Két nap alatt elolvastam, annyira lekötött. Az egy dolog, hogy ő volt Magyarország és Európa első számítógépének a megalkotója, 37 szabadalommal a háta mögött. De hogy 15 év börtönre ítéljék ártatlanul, ahhoz nagyon rossz helyen kell lenni rossz időben. Neki ez többször is sikerült. László személyében egyszerre láttam meg a hitchcocki hőst, Svejk értelmiségi változatát, és egy kafkai világ túlélőjét. Az élete egy görög tragédia, itt, Közép-Európában. Filmünk címét is ő írja le a naplójában. Közel áll hozzám a keserű iróniája, és a végtelen naivitása. Lehet-e látni előre, hogy baj lesz, amikor a történelem kopogtat az ajtón? Ennél aktuálisabb témát most nehezen tudok elképzelni.
Mennyire kutattad át a Kozmához kapcsolódó archív anyagokat és személyes dokumentumokat? Akadt-e bármi, ami különösen meglepett vagy más irányba vitte a projektet?
A korszakról szóló forrásokat kötelességből kezdtem falni, Szász Béla, Eörsi István és mások önéletrajzi feljegyzéseit a börtönévekről, vagy a Péter Gáborról szóló könyveket, hazai és külföldi filmeket, de beszéltem Rákosi börtönét megjártak leszármazottaival, például Perczel Annával, még halála előtt. Annyi hozadék mindenképpen volt, hogy Kozma karakterét végül több figurából gyúrtuk össze, a csodálatos Bak Zsuzsával és Pálos Györggyel dramatizáltuk az életrajzát. Kozma László lányával és unokájával mélyinterjút is készítettünk. Külön adatbázist állítottunk össze a történetben felbukkanó korabeli tárgyakról, épületekről, ruhákról. Fontosnak érzem, hogy ne tévedjünk nagyot, amikor a 20-as, 40-es, 50-es éveket idézzük meg.
Szirmai Márton / Fotó: Molnár Judit Anna
Miért az animációs formát választottad a hagyományos élőszereplős életrajzi film helyett?
Hathatott rám az, hogy éveken át használtam az alkalmazott munkáimban rajzanimációt, az első animációs rövidfilmünkkel (Grimm Café) pedig sikereket értünk el. Vagy az, hogy külföldi fesztiválokon számtalan témában láttam felnőtt, fikciós animációt, az iráni forradalomtól az angolai háborún át a spanyol polgárháborúig. És ehhez jön, hogy mindig próbáltam olyan műfaji mixet találni, például az Expedíció, a Nem tudhatom, a Minimál vagy a Süllyedő falu című filmjeim esetében, ami újszerűnek hathat. Merthogy foglalkoztat, hogyan jut majd el minél több nézőhöz, amit készítünk. Komoly érv kell, hogy beüljek egy újabb élőszereplős magyar történelmi drámára. De ha ugyanez animáció, arra már csak a formanyelv miatt is szívesen veszek jegyet.
A technikának nagy előnye, hogy akarva akaratlan absztrahál. Nem csak a dolgokat, hanem azok jelentését is könnyebben tudjuk vele ábrázolni. Ebben a sztoriban fontos volt, hogy ne Péter Gábort, vagy Rákosit mutassuk be, hanem a hatalmat, nagy H-val. Szóval értem a kérdést, de mi nem valami helyett választottuk az animációt. Nincs ilyen szabály, hogy ha emberek mozognak benne, akkor azt alapból le kéne forgatni.
Ha már megvannak a hangok, hogyan zajlott a válogatásuk, miben volt más így szereplőket castingolni?
Érthető okokból a főszereplő hangjára helyeztem a legnagyobb hangsúlyt. Képzeld, majdnem Ascher Tamás rendező lett Kozma, aki a Szalontüdő című rövidfilmemben is szerepel, vele is olvastattam fel szöveget, miközben jártam a várost egy kis hangfelvevővel… 15-20 remek jelöltből végül Seress Zoltán lett a befutó, aki telitalálatnak bizonyult. Hozzá és persze Kozma Lászlóhoz igazítottuk aztán a karaktertervet. A szinkronrendezőnknek, Tabák Katának sok javaslatért vagyok hálás. Egy héten át zajlottak a szinkronfelvételek, mert közel 100 szereplőnk van. Természetesen, ha egyszer elkészül a végleges kép, lesz korrekció, hisz akkor kelnek életre igazán a figurák.
A projekt 2018-ban nyert támogatást az Inkubátor programban. Meddig jutottatok a programban, és mikor vált világossá, hogy nem fog tudni ott megvalósulni a film?
2019-ben kezdtünk neki. Emlékszem, akkor lettek óvodások a gyerekeim, most meg már javában iskolások. Az első négy év kimerítő volt, mert nappal az animáción dolgoztam egy csodás stábbal, aztán jött a második műszak, hisz valamiből meg is kellett élni. De megérte, mert most van egy szeretett animatikunk, kész az összes hátterünk, a több, mint száz karaktertervünk, ahogy az elsőkörös layout-posing és a teljes szinkron is.
Ahogy fejlesztettük a forgatókönyvet és az animatikot, láttuk azt is, hogy a vállalásunk túlnő saját magán. 70 helyett 100 perces lett a sztori, HD helyett 4K, ráadásul egy olyan technika mellett döntöttünk (kézi rajz, tv paint), amit nem arra találtak ki, hogy időt nyerjenek, vagy spóroljanak vele. Hozzáteszem, hogy a trailer gyártásakor bebizonyosodott, hogy jó választás volt az elején Kiss Melindát művészeti vezetőnek, Glaser Esztert gyártásvezetőnek, vagy Ászity Bogit látványtervezőnek felkérni, mert ez most egy jól előkészített, könnyen gyártható anyagnak tűnik.
Azt kezdettől fogva sejtettük, hogy az inkubátoros költségvetés és egyéb megkötések, például, hogy két év alatt gyártsuk le, miközben egy ilyen film átlag gyártási ideje 6-7 év, szóval, hogy ezek nem egy fikciós animációra vannak szabva. Ugyanakkor a szemünk előtt lebegett az addig egyetlen inkubátoros animáció, a Műanyag égbolt esete, ahol a támogató engedélyt adott, hogy kilépjenek a programból, és végül 7 évvel később, tízszeres költségvetésből fejezték be.
Az éppen akkor NFI-vé váló Filmalap ugyan nekünk is zöld utat adott forrásbevonásra, alaposan megvizsgálta, és méltányolta, hogy hova jutottunk az inkubátoros keretből, azt viszont, hogy a mi filmünkbe is pótolják ki a forrást, elutasították. Informálisan hozzám az jutott vissza, hogy irreálisan alacsony összeget kértünk. Ebből én az alacsony szót tudom csak megerősíteni. Bevallom, összetörtem az elutasítás hallatán. Csalódott voltam, nagyon elkeseredett. Ha akkor megkapjuk a bizalmat, pár éve már bemutattunk volna egy sok munkával, relatíve kevés pénzből készült, európai színvonalú egész estés animációt. És akkor még nem volt itt az infláció, a Kata adózás szűkítése, de ez már történelem. A low-budget koncepció átka egyébként külföldön is utolért minket.
Hogyan ért utol?
Mind a négy fontos európai animációs pitch fórumra bejelentkeztünk, de azt láttuk, hogy értünk kevésbé kapkodnak a producerek, mint a gyerekeknek szóló tartalmakért. Mert mit vizsgál egy európai koproducer? Nemzetközileg értékesíthető-e a téma (ilyen lehet pl. a menekültkérdés), vagy kereskedelmileg van-e benne üzlet (ilyenek a gyereksorozatok), vagy hogy van-e az alkotóknak referenciája. Nos, a mienk egy lokális sztori, sok magyar vonatkozással, a kézirajzos 2D technika inkább a fesztiválvilágra predesztinálja, mint a Cartoon Networkre, én pedig nemhogy animációs filmesként, de élőszereplősként is elsőfilmesnek számítok: ennél akad vonzóbb befektetés.
Azt gondoltuk, van egy negyedik szempont is: hogy nagyon olcsón dolgozunk! Na, ez hatalmas tévedés volt. A bordeaux-i Cartoon Movie-n, ami Európa egyik legfontosabb animációs pitch fóruma, a prezentációnk előtt odajött a német mentor, és azt mondta, azt tanácsolja, hogy szedjük ki az utolsó slide-ot a prezinkből. Ezen az szerepelt, hogy az itt bemutásra kerülő művészeti anyagot eddig mennyi forrásból hoztuk létre. Ez az inkubátoros pénz volt. Azt mondta, ez így hihetetlen. Ennyiből ilyen elöl nem tarthatunk a projektben. Értettük, miért mondja.
Egy európai egész estés, fikciós animáció átlag gyártási költsége 4 milliárd forint. Ennél van olcsóbb, meg drágább. Egy javarészt magyar forrásból megvalósuló alkotás, mint a Ruben Brandt, a Toldi, a Műanyag égbolt, a Kojot négy lelke vagy a Csongor és Tünde, ennek átlagosan a negyedéből készül. Nos, a Hol rontottam el? akkor a nyolcadából. Ezt nem én számoltam ki, hanem a trailerünket is legyártó Cinemon csapata.
Az Inkubátor költségvetéséből végül egyetlen egész estés animáció készült el, a Kék Pelikan. Van-e benne bármi, ami gyártási szempontból számotokra is iránymutató vagy inspiráló lehet?
Van, persze, miközben nem javasolnám, hogy ezt bárki mintának tekintse, mert ehhez a bűvészmutatványhoz Csáki Lacinak kell lenni. Nem érdemes összemérni a két film gyártását, hisz az egy játékos dokumentumfilm, kevesebb szereplővel, nagy szabadsággal, kétharmad annyi játékidővel, szemben a mi vállalásunkkal, de ami nagy tanulság, hogy abból kell főzni, amink van. Csáki Laci remek kompromisszumokat kötött, és a költségvetéshez formálta a filmtervét, a filmnyelvét, még ha saját bevallása szerint ennek többszöröse is a beletett munka. Naivan bíztunk az akkor még Filmalapként működő támogatónk visszajelzésében, hogy belelátták a filmünkbe a nagyobb léptéket.
A másik hiba, amibe beleszaladtam, hogy ugyan élőszereplős filmesként nulla forintból is mindent befejeztem az elmúlt 20 évben, de ez az attitűd az animációs színtérre nem adaptálható. Nem rajzolnak neked éveken át töredék áron az emberek, és ez teljesen érthető. Abba is belefutottunk, hogy emberi alakokat pontosan és jól rajzoló, mozgató animátorokból nagyon kevés van. A hajdan volt animátori szakma egy része hobbiboltos lett, a másik része megöregedett, és van mondjuk 15-20 rutinos róka, vagy fiatal titán akik a már említett filmekben rotálódva dolgoznak. Egyszerre 3 egész estés animáció készült, amikor nekikezdtünk, ilyenre évtizedek óta nem volt példa itthon, és nem is volt ennyi jó szakember, ez a gyártási időnket nyújtotta meg már a legelején.
Hol tart most a projekt? Mennyire intenzíven tudtok rajta így dolgozni?
Most értünk el arra pontra, hogy már saját erőforrásainknak is a végére értünk. A trailerünk partnerek kereséséhez készült, de fontosnak éreztem azt is, hogy hírt adjunk róla, hogy ha kész lenne, így nézne ki. Ha most felállna a gyártó csapat, kb. 2 év alatt el tudna készülni. Sajnos reálisnak érzem, hogy a B-tervem válik valóra. Eszerint kifestetjük a már meglévő pózokat, ez „csak” 6000 kép, és így, hiányos fázisanimációval ugyan, de kísérleti filmként be tudjuk mutatni.
Az a tapasztalat, hogy pár perc után a szemed megszokja ezt a filmnyelvet. Erre mentorunk, Csáki Laci is tett utalást, nem példanélküli az út. Míg nekem ez egy reális terv, a többiek, Pálos György, Balogh Rita, Temple Réka producerek türelemre intenek. Az is lehet, hogy Gauder Áron receptjét kéne követnem, aki miután félkész Egill című filmje sok-sok év fejlesztés/gyártás után dobozba került, továbblépett és elkészítette a Kojot négy lelkét. De a perspektívák végtelenek: az orosz Jurij Norstein és felesége 45 éve dolgoznak a Köpönyeg című egész estés animációjukon.
