Hajdu Szabolcs éppen húsz éve bemutatott első nagyjátékfilmje, a Macerás ügyek pontosan ilyen első élmény, különösen a későbbi alkotói életmű ismeretében. Már itt feltűnik az állandó alkotótárs Török-Illyés Orsolya, illetve az Ernelláék Farkaséknál Albertjeként ismert, de több más Hajdu-filmben is szereplő Szabó Domokos. A rendezőre jellemző erőteljes filmnyelvi érzék azonnal tetten érhető, a filmről filmre megújuló stílus és a szerzői látásmódot átható játékosság gyökerei látványosan jelen vannak.
Macerás ügyek (fotó: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum)
A film története tulajdonképpen csak egyszerű váz, ami remekül megtartja a különféle formai kísérleteket. Hol volt, hol nem volt, Csató Imi beleszeretett Balogh Brigibe. Aztán Tibi, Imi legjobb barátja féltékeny lesz Brigire. Majd feltűnik a színen Szabó Zoli, alias Zsoli, a vetélytárs szépfiú. Eközben a lelkes helyi színtársulat sorsdöntő előadásra készül, amelyre állítólag maga Jancsó Miklós is ellátogat. A nagy rendező szereplőket válogat a következő filmjéhez, ami hatalmas kiugrási lehetőség lenne a fiatal színészek számára.
Ha valamiféle zenei analógiát kellene találni, akkor a Macerás ügyek Hajdu Naphoz Holddal-ja, vagy a fiatalabbak kedvéért a rendező Kapuzárási Piknik-je. Kicsit dobozhangú, néhol széttartó, bénácska barkács megoldásokkal és kényszerű foltozássokal teli lo-fi, ami nem mellesleg valósággal hemzseg a jobbnál jobb ötletektől és a mélyben lüktető alkotói energiáktól. Nyers, szertelen, szenvedélyes és nagyon egyedi, azaz rendkívül szimpatikus és különleges.
A Macerás ügyek remekül elhelyezhető persze tágabb kontextusban is, akár Hajdu művészetén túlmutatva is. Az 1995-ben induló, ma már legendásnak számító Simó-osztály tagjai közül néhányan az osztályfőnök iránymutatásait követve személyes és generációs élményeikre építő történetekkel léptek a pályára. Ennek talán legismertebb és legklasszikusabb példája Török Ferenc kultfilmje, a Moszkva tér lett, de ugyanezt a feladatot a Macerás ügyekkel Hajdu Szabolcs is elvégezte, igaz, a nemzedéki hangulatjelentés itt még látványosan hiányzik. A rendező persze a saját debreceni élményeit is a rá jellemző megközelítéssel tálalja, vagyis nagyon alaposan átgyúrja. Utólag szemlélve kifejezetten izgalmas az is, hogy a privát és generációs tapasztalatok feldolgozását egy jóval hagyományosabb, ám szintén rendkívül izgalmas formában Hajdu a harmadik filmjével, a Fehér tenyérrel folytatta. De az Ernellák Farkaséknál és akár még a Békeidő is tökéletesen beilleszthető ebbe a sorba.
A szintén önéletrajzi ihletésű Macerás ügyeket azonban még a tudatos szabálytalanság, a szabad improvizáció és történethez választott forma frissessége vezérlik. A színházi társulat környékén bonyolódó, szerelmi és baráti drámákkal átszőtt történet a legkevésbé sem hagyományos módon bomlik ki előttünk, folyamatos játékra invitálva a közönséget. Hajdu egyrészt erősen stilizál és elrajzol, ezért az archetipikus figurák, illetve a romantikus komédiák, a felnövés- és henyefilmek ismerős sztoridarabkái egészen különleges fénytörést kapnak. Miközben a rendező számos jellegzetes dokumentarista filmnyelvi eszközt használ és a saját élményeiből merít, a filmjét látványosan elemeli a valóságtól. A cselekmény helye és ideje nem egyértelműen beazonosítható, a lendületes történetvezetés pedig folyamatosan rácáfol és felülírja a várakozásainkat.
Macerás ügyek (fotó: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum)
A dokumentarizmus és a meseszerűség, az ismerős panelek és a váratlan húzások egymásnak látszólag ellentmondó kettősségei nemcsak jótékony feszültséget pumpálnak a filmbe, de annak minden elemét áthatják. A színek szándékosan harsányak és túlzóak, a beállítások gyakran szabálytalanok, a képi világ és a vágás a korabeli zenei videók és reklámok esztétikáját idézi. Az elbeszélés maga is hasonló elveket követ, néhol szinte véletlenszerűnek tűnik, kit követünk éppen, milyen nézőpontot veszünk fel, vagy hogy éppen milyen irányban folytatódik tovább a történet. Akad itt még például nagy rendezőkről íródott dal, beszélő fa vagy váratlanul megjelenő és békésen pipázgató Jancsó Miklós is.
A humor véresen komoly, a tragédia vértelen, a színpadi előadás életbevágóan fontos és mégsem lényeges. A Macerás ügyek szabályokra fittyet hányó játékos lüktetése az első szerelem varázslatát próbálja megragadni, elég jó közelítéssel. A szerelem persze nemcsak a Török-Illyés Orsolya által megformált Brigire, hanem átvitt értelemben magára az alkotásra is vonatkozhat, hiszen a háttérben végig ott a színpad, az előadás. Innen nézve pedig az a bizonyos első maga a Macerás ügyek, a filmszalag tehát csapdába ejtette az alkotók szenvedélyét, amit a néző húsz évvel később is tisztán érezhet.
Macerás ügyek (fotó: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum)
Ennyiben szintén érdekes perspektívát nyújt az eltelt húsz év, hiszen Hajdu Szabolcs látszólag eltérő irányokat bejáró filmjeit a mélyben továbbra is összeköti az a sajátos alkotói látásmód, ami már itt is azonnal magával ragad. A rendező mindig különös mikrovilágokat teremt, amelyek hol a mágikus szürreáliához, hol a hétköznapi realitáshoz vannak közelebb, de valahogy mindig otthonosan érezzük magunkat bennük még akkor is, ha nem éppen a legkellemesebb a légkör. A rendező legutóbbi filmje, a Békeidő különféle epizódjai rendkívül finoman zongorázzák végig ezt a meseszerű-rögvalóság skálát, a Macerás ügyek még vaskos vonalakkal és jótékonyan túlzó gesztusokkal dolgozik.
Az utólag leszűrt tanulságok természetesen izgalmas adalékok és inkább csak azt jelzik, a film remekül öregszik. Mindezektől függetlenül, ha valaki csak úgy véletlenül csípné el a filmet és mondjuk nem tudná, kik is a stáblistán szereplő alkotók, a Macerás ügyek borítékolhatóan ugyanúgy hatna rá. Mindezeket ráadásul úgy állítom, hogy valójában soha nem szerettem a mágikus realizmust és az ezredforduló vizuális esztétikáját. De tényleg csak szeretni lehet egy olyan filmet, amiben egy kislány szájából figyelmeztetésként hangzik el az a kifejezés, hogy megkakáltatni.
A Macerás ügyek megtekinthető a Filmio oldalán.
