A Bruttó Nemzeti Boldogság mérésének kezdete egészen az 1970-es évekig nyúl vissza, mikor a negyedik butháni király egy akadékoskodó újságíró GDP-re vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: „Nekünk a Bruttó Nemzeti Boldogság a legfontosabb!” 2008 óta 5 évente elvégzik ezt a mérését. Zurbó Dorottyát és rendezőtársát viszont nem ez a szikár rendszer érdekelte, és nem is szerették volna Ázsiát egy romantikus helynek beállítani, ahol az ember megtalálhatja önmagát. Sokkal inkább a bhutáni emberek személyes történeteire voltak kíváncsiak. Ezekkel a gondolatokkal indít Zurbó beszélgetőtársa, Valcsicsák Zoltán, és hozzáteszi: „Jó, hogy végre valaki mert a mélyére nézni Bhutánnak.”
Miután Valcsicsák röviden összefoglalta meglátását a filmről, Zurbót arról kérdezte, hogy mióta bemutatták a filmjét a Sundance Filmfesztiválon, mi a leggyakrabban feltett kérdés. „Az, hogy mekkora az én boldogságindexem. Nem akarom meghazudtolni a kelet-európai lelkem, ezért egy erős hatost mondok.”
Valcsicsák Zoltán és Zurbó Dorottya / Fotó: Mozinet
Már az előző Arunnal közös projektjük, A monstor gyermekei című film forgatása alatt megfogalmazódott bennük az igény, hogy jó volna egy kérdezőbiztosról filmet csinálni, mert legkönnyebben rajta keresztül tudnának a hétköznapi emberek hétköznapi életébe belelátni. Kíváncsiak voltak, hogy ha egy ország erőszeretettel kommunikálja magáról, hogy egy boldog ország, akkor az milyen hatással van az ott élők önértelmezésére. A kihívást pedig az jelentette, hogy vajon a boldogságmérést le tudják-e fordítani művészeti absztrakcióra.
A filmben sokszor felmerült a főszereplő, Amber problémája, miszerint nincs állampolgársága. Zurbó elmondta, hogy ez egy történelmi esemény következménye. Az 1980-as évek környékén volt egy erős asszimilációs politika, aminek következtében bezárattak a nepáli kisebbség iskoláit, kötelező lett a bhutáni nemzeti viselet mindenki számára, illetve azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg a nepáliak vallása jellemzően hindu, addig a buthániak buddhisták.
Mindezek következtében zavargások törtek ki, többszázezer olyan embert üldöztek el, akik nem tudták bizonyítani, hogy már több évtizede ott élnek. Viszont a jó hír az, hogy a film főszereplője, Amber, 43 évesen végre megkapta az állampolgárságát. Ez köszönhető az új királynak, aki egy sokkal progresszívabb uralkodó az előzőhöz képest - akik vissza szeretnék kapni az állampolgárságukat, azoknak csupán el kell végezniük egy hathetes képzést, bár a nepáli etnikumúakkal szigorúbban bánnak.
Valcsicsák jó érzékkel kinyitotta a beszélgetést, és hagyta, hogy a közönség is feltegye a kérdéseit. A közönség egy részét még inkább a bhutáni történelem, hagyományok, az egzotikus világ érdekelte, a másik részét pedig a forgatás nehézségei, örömei. Zurbó arra kérdésre, hogy ő hogyan definiálná a saját filmjét, úgy válaszolt, hogy ez egy szerzői dokumentumfilm, de a beszélgetés folyamán gyakran hivatkozott rá road movie-ként is. Fontos volt számára, hogy a filmnyelvi eszközöket úgy használja, akár egy játékfilmben, hogy a megjelenő történetek a nézők érzéseire hassanak.
A közönséget különösen érdekelte, hogy milyen régre nyúlik vissza rendezőtársával, Arunnal a szakmai kapcsolatuk, illetve hogyan oldotta meg az utazást. Zurbó elmondta, hogy Arunnal még egy nemzetközi mesterképzésen tanult dokumentfilmrendezőként, minden szemesztert másik országban töltöttek. „Arra treníroztak minket, hogy ugyan különböző országokból, kultúrákból érkezünk, de tudjunk filmeket készíteni más kultúrákban is a nyelv ismerete nélkül.” Így nem feszélyezte, mikor egy háromórás interjú alatt egy szót sem értett a beszélgetésből.
Arunnal annyira összeszokott csapattá váltak az évek során, hogy egy-egy pillantásból tudták, hogy melyik anyag hasznos és melyik nem egy-egy forgatás során. agyobb kihívást jelentett az utómunka, ami már Magyarországon zajlott. Több fordítót is fel kellett kérniük, mert a szereplők különböző nyelvjárásban beszéltek. Párhuzamosan zajlott a vágás és a fordítás – volt olyan is, hogy csak nézték az anyagot, és próbálták kitalálni, hogy vajon a felvételen lévők miről beszélgethetnek.
Fotó: Mozinet
Az, hogy a szereplők ennyire természetesen tudtak viselkedeni a forgatás közben, a bhutániak nyitottságának, „kameravakságának” volt köszönhető. Illetve annak, hogy kamerán kívül is sok időt töltöttek a szereplőkkel. Próbáltak minél kisebb apparátussal dolgozni, minél láthatatlanabbak lenni. „Amint kivonul egy stáb, rád fognak egy kamerát, máris szubjektívvé válik minden, csak a térfigyelőkamera képes objektív valóságot rögzíteni.” Elmondása alapján a legnehezebb a szeles időjárással való küzdelem volt, és az állandó esőzés. Egyedül azt sajnálta, hogy nem tudott minden alkalommal részt venni a forgatáson, így volt, hogy amíg ő itthon a vágással foglalkozott, addig Arun kint forgatott.
Végezetül Valcsicsák elárulta, hogy a Magyar-Bhutáni Társaság egy gyűjtést szervez a film szerepelőinek, erről bővebb információ hamarosan a Magyar-Bhutáni Társaság oldalán lesz megtalálható.
A boldogság ügynöke még látható a magyar mozikban.
