Az életrajzi film szinte kötelező Európában. Valamiféle kulturális túlélőtechnikaként működő kényszer, amellyel a művészet reagál a valóságra. Ha az utókor nem is, a művészet feltétlenül emlékezik a művészetre. Krzysztof Krauze, a nemzedéke egyik legtehetségesebbjeként számon tartott rendező, olyan filmek után, mint a kapitalizálódó Lengyelország problémáit vászonra vető Adósság vagy a politikai gyilkosságot körüljáró Utcai játékok, most még valósabb anyaghoz nyúlt. Az én Nikiforom ugyanis tipikusan életrajzi film – se több, se kevesebb. Magában hordozza mindazokat a fordulatokat, ha úgy tetszik, kliséket, s mindazokat a tanító jellegű mélytartalmakat, amiket egy ilyesforma celluloid-emlékműnek tartalmaznia kell. Kirajzolódik a nyomor és jólét, a betegek és hátrányos helyzetű emberek valamint a „normálisok” kontrasztja, elválik egymástól hétköznap és művészet. Semmi extra, csak a kötelező körök, amúgy ráérősen, igazi könnyes-kacagós kelet-európai modorban felvázolva. Visszafogott színek, tompított fények, fékezett habzás.

Szerepformálása már nem is alakítás, egyenesen átlényegülés
Nikifor szerepében Krystyna Feldman
Az azonban, hogy ki volt Nikifor, azon a több mint 40 ezer festményen túl, amit maga után hagyott, nem a filmből derül ki. Krauze ugyanis a motívumdús életből kiemelt epizódokat nem feszíti rá eléggé az emlékvázra, a direktor nem diktál megfelelően feszes tempót, inkább csendesen elidőzik a részleteknél. Akinek az „emlékezés” köszönhető, az sokkal inkább a hattyúdaloló Krystyna Feldman. Az örök epizodista, mintegy jutalomjátékként, megkapta élete legnagyobb lehetőségét. Az már csak a dolog pikantériáját erősíti, hogy ez a lehetőség éppen egy férfiszerep. Le a kalappal nemcsak az öreg hölgy, de a sminkesek előtt is! Az összhatás megtévesztő. Maga Feldman pedig olyan átszellemült nyugalommal bújt a kissé fogyatékos, saját, külön világába zárkózó festő bőrébe, mintha mindig is ezt csinálta volna. Szerepformálása már nem is alakítás, egyenesen átlényegülés, nem játék, jelenlét. Nikifor visszatért.

És hogy ki is volt Nikifor? Koldus. Tüdőbeteg. Fogyatékos. Egy meg nem értett zseni. Meg nem értett és rejtőzködő, mint a zsenik általában. Epifan Drowniak, a Krynicai Nikifor, akit élete alkonyán fedezett fel magának a kényeskedő művészvilág, egy süketnéma asszony törvénytelen gyermekeként jött világra. Az írástudatlan szegény ember talán meg is marad az örök ismeretlenség homályában, ha egy napon jó sorsa éppen nem Marian Wlosiński műtermébe veti. És a voltaképpeni történet a 73 évet felölelő életnek mindössze az utolsó nyolc évében kezdődik. És itt jönnek a kérdések: Mi vezette Wlosiński, a közepes festő, tetteit? Miért karolta fel, ápolta és menedzselte élete végéig az idős kollégát? Miért hagyott ott a kedvéért csapot-papot, családot, karriert? Küldetéstudat, barátság vagy szánalom motiválta? Nos, mindez nem derül ki a kortársak itt-ott ködös emlékezéseiből összegyúrt filmből. Mindez talán nem is fontos. A dramaturgiát helyettesíti Krystyna Feldman, bizonyíték helyett ott a 40 ezer festmény.