A kortárs iráni film leghangosabb nemzetközi sikereket elérő képviselője, Asghar Farhadi vegyes kritikával fogadott spanyol pszichothrillere, a Mindenki tudja után ismét szülőhazájában forgatott. Korábban Iránban készült Az ügyfél és a Nader és Simin – Egy elválás története is, melyekkel két ízben érdemelte ki a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart. A forgatókönyvíró-rendező kilencedik játékfilmje a tőle megszokott komplexitással vizsgálja a családi kötelékek rendszerét, miközben feszült jelenetekben mutatja be egy férfi hőssé válását, majd teljes összeomlását.

Rahim (Amir Jadidi) az adósok börtönében sínylődik, mióta vállalkozása megbukott, és hitelezője feljelentette. Mégis rákacsint a szerencse, amikor szerelme (Sahar Goldust) talál egy táskát, benne értékes aranyérmékkel. A férfi kétnapos eltávja alatt megpróbálja törleszteni adósságát, és hitelezőjét meggyőzni, vonja vissza a vádakat. Lelkiismerete azonban nem hagyja nyugodni, és inkább úgy dönt, hogy felkutatja az arany valódi tulajdonosát. Amikor az eset kitudódik, Rahim egy csapásra híres lesz, és ez akár ki is húzhatná őt a csávából. A sors azonban komorabb fordulatokat tartogat számára. Egyre több ellentmondásba keveredik, és minden ferdítésért és féligazságért sokszoros árat kell fizetnie.

A film fontos kérdéseket feszeget: Hány oldala létezhet az igazságnak? Lehet valaki egyszerre őszinte és empatikus? Mindezt pedig egy hangsúlyosan jelen idejű történetben teszi. Rahim a média segítségével tesz szert gyors ismertségre, később pedig egy őt kompromittáló videó online közzétételével fenyegetik. Miközben a közelében élő emberekkel is problémás a kapcsolata, váratlanul szembe találja magát egy névtelen és arctalan tömeggel, akiknek az informáltságától függ az ő reputációja. A film elkeserítő következtetésre jut: a társadalom hőskultuszát kiszolgálni hosszú távon egyet jelent az elvek feladásával, amire Rahim képtelen.

Noha előszeretettel színezi ki mondanivalóját, mégsem az a megrögzött hazudozó, akinek egyesek szeretnék beállítani. Hősnél kevesebb, gazembernél jóval több, az emberek mégis a két skatulya egyikébe próbálják beleerőltetni. Jól esik neki az elismerés, és igyekszik azt felhasználni a boldogulásához, azonban ez sem nyitja meg számára a megfelelő ajtókat, és egyre többet kell magyarázkodnia. Olyannyira sarokba szorítják, hogy végül még tettlegességre is vetemedik. A mindenfelől záporozó támadások teljesen maguk alá temetik, és egy alapvetően jóérzésű, bár túlzottan naiv emberből kilátástalanságba süppedt, szinte elállatiasodó férfivé válik.

Becsületéhez viszont tíz körmével ragaszkodik, még ha ezért saját szabadságát és magánéletét is fel kell áldoznia. A Rahim által bejárt tragikus utat bámulatos érzékenységgel tárja elénk a forgatókönyvíró-rendező, aki a lelki mozzanatok részletes bemutatásáról sem feledkezik meg.

Farhadi sebészi pontossággal ábrázolja a bonyolult emberi kapcsolatokat és családi viszonyokat. Legyen szó a lelkiismeretes nővérről, a hajthatatlan hitelezőről, a gyűjtést rendező szervezet elnökasszonyáról vagy éppen a börtön készséges alkalmazottjáról, egyszerre segítői és kerékkötői Rahim sorsának. Csupa empátiával ábrázolt mellékszereplő (még a konok hitelező is bír emberi vonásokkal), akik, ha nem is szándékosan, de egyre komolyabb akadályokat gördítenek a férfi elé.

A film szereplői lépten-nyomon hivatkoznak Istenre, és hol csodának nevezik az arany megtalálását, hol pedig maga Rahim értelmezi az esetet egyfajta erkölcsi próbatételként. Az alapkonfliktus parabola jellegéből adódóan végig úgy érezhetjük, mintha a karakterek és a fordulatok egy felsőbb hatalom kényének lennének alárendelve, ez pedig a „hőst” az események forgatagába vetett sorsüldözötté teszi. Bárhogy is ügyeskedik, hazudik vagy mond éppen igazat, nincs kiszállás számára ebből a tragikus történetből.

Az egyik mellékszereplő szájából hangzik el Rahimnak szánt intelemként, hogy „a felnőttek végigcsinálják azt, amit elkezdtek”. Ez a végsőkig való kitartás és görcsös ragaszkodás a cselekmény egyik legfontosabb szervezőelemévé válik, éppúgy, mint Farhadi 2016-os alkotásában, Az ügyfélben. Ott egy sajátos bosszúhadjárat, itt a szabadságért és tisztességért vívott egyoldalú küzdelem száguld az elkerülhetetlennek látszó végkifejlet felé.

 

A film dokumentarista érdeklődéssel dolgozza fel a pergő cselekményt. Végig a rövid snittek dominálnak, kitűnik azonban közülük a nyitó és záró hosszú beállítás megkomponáltságával és többletjelentésével. A már szinte zavaróan sokáig kitartott felvételek mintegy mozdíthatatlan kőtömbökként zárják a hőst a sorsszerű történet sírkamrájába. Farhadi egy sor erősen szimbolikus, önmagán túlmutató képi elemet vonultat fel. Ilyen például a főszereplő szakálla, amit a börtönben növesztett meg családtagjai és szerelme legnagyobb meglepetésére. És bár elhangzik, hogy nem a dús szakálltól lesz valaki igazi férfi, mégis komoly és elszánt, felelősen cselekvő illető benyomását kelti. A becsületéért és jóhíréért küzdő, de sokszorosan meghurcolt Rahimot a film végére azonban borotváltan és kopaszon, szinte erkölcsileg is lemeztelenedve látjuk.

A rendező legszembeötlőbb bravúrja nem más, mint a mesterien megírt forgatókönyv. A cselekménybonyolítás komplex logikája és intelligenciája, a pergő dialógok és az izgalmas karakterek mind-mind Farhadi kivételes emberismeretének és írói tehetségének ékes bizonyítékai. A mindvégig feloldatlan rejtélyek és homályban hagyott szálak (mint például az aranyért jelentkező nő valódi kiléte) az európai modernista művészfilmek megoldásait idézik, miközben a Farhadi-filmekre jellemző feszült, nyomott légkör a nézőt ezúttal is a székhez szögezi.

A hős a tavalyi cannes-i fesztiválon elnyerte a nagydíjat, a 2022-es Oscaron Iránt képviselve felkerült a legjobb nemzetközi film kategória szűkített listájára. A magyar mozikban január 13-tól látható.