Az elmúlt évtizedben hatalmas teret nyerő, különböző közösségi média felületek jelentősen átrendezték a fogyasztói társadalom szokásait, legyen szó arról, honnan és mi alapján tájékozódunk a napi hírekről, milyen egyénre szabott tartalmakat fogyasztunk vagy éppen kinek a véleményére adunk. Az influenszer kultúra, egy olyan újkeletű jelenség, mely közösségi médiafelületek térnyerésével (Facebook, Instagram, Snapchat, TikTok, stb.) ma már nagy szerepet tölt be a véleményalkotás és formálás területén. De valójában mekkora hatalma is van egy több ezer (akár milliós) követőtáborral rendelkező influenszernek és vajon hogyan telnek azon perceik, melyeket nem tesznek kirakat tárgyává?
Sylvia (Magdalena Kolesnik), a Sweat főhősnője, egy 600.000 Instagram követővel büszkélkedő fitnesz guru, aki látszólag szoros kapcsolatot ápol követőivel és az ideje nagy részét az edzés, a közösségi médiájának frissítése és az önmagáról készült videók nézése teszi ki. Persze hamar kiderül, hogy emellett emberi kapcsolatai, legyen az munka vagy család orientált, mind üresek és felszínesek. Mikor úgy tűnik, Sylvia legnagyobb problémája kimerül abban, hogy szponzorai kihátrálnának mögüle egy nyilvános videó miatt, amiben őszintén fejezi ki a magányosságból fakadó elkeseredettségét, felfedezi, hogy van egy zaklatója.
Sylvia karakterének a kettőségét a figyelemért és szeretetért epekedő csillapíthatatlan vágya és a belső bizonytalansága határozza meg. Számára a szeretet lájkokban és dicsérő kommentekben mérendő, azonban mit ér több ezer idegen rajongása, ha pont azoktól a személyektől nem kapja ezt meg, akikre ő igazán vágyna – vagyis az édesanyjától és a nem létező társától. Sylvia imád a középpontban lenni: legyen szó napi rutinjainak rendszeres megosztásáról vagy családi összejövetelről. De hát mit is várhatnánk egy celebtől, akinek még a kedvenc dala is a külsőségekről szól?
Az anya és lánya közötti furcsán vibráló energia már egy telefonos beszélgetésből kitűnik, találkozásukkor pedig egészen rideg és kellemetlen pillanatoknak lehetünk részesei. Az anyát alakító Aleksandra Konieczna nyugtalanító jelenléte újfajta feszültséget kelt a cselekményében. Érdekes csavar, hogy Sylvia anyja lesz az egyetlen, aki a zaklatásról szóló történet után, szinte az áldozathibáztatás iskolapéldájaként Sylviát kéri számon, hogy egyáltalán „miért ment oda”, és egyébként is, az a férfi valójában biztos egy rendes ember. Ha később nem is ezen mondatok hatására találja majd magát abszurdabbnál abszurdabb szituációkban zaklatója társaságában, talán Sylvia sem tudna választ adni arra, hogy döntéseit puszta empátia vagy hírneve féltése határozták meg.
Van Horn egy interjúban megjegyezte, férfi rendezőként tudatában volt, hogy kellő érzékiséggel és megfelelő távolságú nézőpontból kell megközelítenie főhősnője ego- és testcentrikus világát ahhoz, hogy Sylvia karakterét tárgyiasítás nélkül, objektívan tudja a néző elé tárni. Ez a szellemiség jól megfigyelhető a film több meghatározó pontján is. A nyitójelenetben például Sylvia egy plázában tartott, publikus edzésébe csöppenünk bele, melynek eufórikus pillanatait a kamera intenzív, szinte émelyítő dinamikával követi, ezzel egyúttal tudatosan kerülve a fitnesz videók tipikus beállításait.
A képi tárgyiasítással megy szembe a kézi kamerakezelés is. Ennek a technikának és a hosszú snitteknek az együttes használata egyfajta dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek, amely egyúttal a közösségi médiában rendszeresen megjelenő, amatőr, pár másodperces videók jellemvonásait is megidézi. A rózsaszínes insta-filterbe csomagolt képi világ annyira természetes és univerzális módon kapja lencsevégre az influenszer jelenség esszenciáját, hogy a városi felvételeken felbukkanó, jellegzetes kelet-európai panelházak, épületek és piac nélkül Varsó helyett bárhol máshol is játszódhatna a történet.
A drámai hatást fokozva a kamera többször fókuszál Kolesnik tekintetére, akinek átszellemült játéka magával ragadó módon jeleníti meg a fitneszguru érzelmi világát – természetessége szinte elfeledteti a nézővel, hogy valójában egy fikciós drámát és nem egy dokumentumfilmet néz. Ez abból is fakad, hogy majdnem másfél évet készült a szerepre, előtte ugyanis nem volt a rendszeres edzés híve, de még saját Instagram profilja sem volt. A film kedvéért egy éven keresztül 3-4 alkalommal járt edzőterembe és Von Hornnal együtt karaktertanulmányokat készítettek fitnesz influenszerek segítségével, hogy a lengyel színésznő a lehető legéletszerűbb legyen Sylvia szerepében.
A Sweat nem szimplán arra fókuszál, hogy az influenszerek többsége hogyan manipulálja követőit különböző fizetett promóciókkal, ingyenes szponzor termékek bemutatásával vagy olyan kamu feminista és testpozitív szövegekkel, mint például „Azzal a testtel dolgozz, amid van, ne azzal, amit akarsz”. Hiszen a közösségi média áldozatai nem csupán a fogyasztók, akik irreális ideálokkal és mintákkal szembesülnek nap mint nap, hanem az ezeket létrehozó tartalomgyártók is: mivel önmaguk kiárusításával termékekké válnak, így előbb vagy utóbb az emberek a személyükre is csak tárgyként fognak tekinteni.
A film vége kettős érzéseket hagy a nézőben. Miután egy látványos idegösszeroppanást követően Sylvia úgy nyomja le híres fitnesz gyakorlatait a reggeli tévéműsorban, mintha nem élete legabszurdabb és megrázóbb éjszakáján lenne túl, azon gondolkodhatunk el, vajon tényleg ennyire elkötelezett lenne a saját munkája iránt, vagy csak annyira berögzülté vált számára ez az életstílus, hogy másra már nem is képes?
Az ürességet, amit a film végén éreztem egy ideig nem tudtam hová tenni, majd rájöttem, talán ez az érzés azzal a megkönnyebbüléssel egyenlő, ami Sylviát járta át az adott pillanatban. Megkönnyebbült, mert végleg beletörődött sorsába, ami örökösnek tűnő magányra ítélte. Vagy esetleg az a felismerés járta át, hogy igenis ő rendelkezik saját érzelmei felett, amikből annyit és akkor oszt meg a világgal, amennyit csak akar.
A film nyitva hagyott lezárásában az a szép, hogy teret hagy a néző gondolatainak. Ugyanakkor azt a gyakori, lehangoló érzést is előidézi, amit egy közösségi média platform bezárása után szoktunk megtapasztalni. Ebből az ürességből való kiutat, pedig mindenkinek magának kell megkeresnie.
A Sweat július 8-tól látható a magyar mozikban.
