Ha valaki esetleg eddig a világtól teljesen elvonulva élt volna egy távoli hegyi kolostorban, a Marvel képregénykiadó filmes univerzuma (Marvel Cinematic Universe – röviden MCU) az utóbbi évtizedben durván letarolta a multiplexeket. A különféle szuperhősök köré épülő, ám egymáshoz erősen kapcsolódó filmek egy olyan komplex elbeszélői világegyetemet hoztak létre, ahol minden mindennel összefügg. Egy olyan hajmeresztő fordulatokkal és népes szereplőgárdával operáló mozis szappanoperáról beszélünk, aminek az egyes részei több száz milliós költségvetéssel készülnek.
A Fekete Özvegy e folyam huszonnegyedik felvonása, melyben az egyik mellékszereplő, az orosz bérgyilkosból a jók csapatába igazolt Natasha Romanoff, alias Fekete Özvegy egy korábbi kalandját követhetjük. A magyar főváros pedig úgy jön a képbe, hogy Natasha a korábbi filmekben rendszeresen visszautalt egy rejtélyes budapesti akcióra, ahol a Sólyomszem nevű szuperíjásszal került közelebbi kapcsolatba.
A kívülállók és az MCU-folyamot csak szőrmentén követők kedvéért gyorsan mondjuk el, ebben a nagy szupereposzban a Sólyomszem és a Fekete Özvegy amolyan másodvonalbeli hősöknek számítanak még akkor is, ha egyébként mindketten fontos dolgokat visznek véghez. Mindez azt jelenti, hogy az eddigi filmekben itt-ott felbukkantak, kaptak egy-két jelenetet és fontos akciót, de azért korántsem olyan meghatározó alakjai a szériának, mint mondjuk a Vasember, Amerika Kapitány vagy akár a kamasz Pókember. Az eddigi történéseket lezáró Bosszúállók: Végjátékban a Fekete Özvegy ráadásul meghal, ami persze egy ilyen szabadon alakítható elbeszélésben semmit nem jelent, de a figura ebben a formájában később elvileg már nem tér vissza.
Romanoff (akit a sorozatban Scarlett Johansson játszik) nem rendelkezik szuperképességekkel vagy kütyükkel, hanem inkább egy hagyományos akcióhős, akit gyerekként a szovjetek tökéletes kémmé és gyilkológéppé képeztek ki. A mozipénztárakat taroló Marvel ma azonban ott tart, hogy a saga egy efféle mellékszereplője is lazán kaphat egy kétszáz millió dolláros költségvetésű önálló filmet. Egy olyat, ami valahol a tizenharmadik rész, az Amerika Kapitány: Polgárháború környékére helyezett sima melléksztori, a főszereplőt leszámítva pedig egyedül a Budapest-szál révén kapcsolódik az MCU-fősodrához. Aki azonban még egyetlen részt sem látott, most éppen ezért nyugodtan tehet egy próbát. A Fekete Özvegy ugyanis az utóbbi idők legkevésbé agyonhivatkozott Marvel-képregényfilmje, azaz önállóan is megáll a saját lábán.
Jómagam a világjárványnak köszönhetően pontosan hétszáznegyvennyolc napja nem jártam az imádott városomban, így a Fekete Özvegy már többször elcsúsztatott bemutatóját sem az univerzumépítés, az ígéretes színészgárda vagy a belengetett kémes akció miatt vártam. Kissé naivan ugyanis azt gondoltam, hogy végre megtudhatjuk, mi történt a címszereplővel a magyar fővárosban, és hogy a film egyik főszereplője nyilvánvalóan maga Budapest lesz. Ehelyett azonban csak néhány percet töltünk egy jellegzetes pesti bérházban, majd hőseink egy tankos-motoros üldözéssel tarolják le az alsó rakpartot, lecsúsznak a hármas metróhoz a Nyugatinál, majd rögtön robognak is tovább Szibériába.
Igaz, Scarlett Johansson egyszer kijavítja az egyik mellékszereplőt, hogy a helyes kiejtés nem Bjudapeszt, hanem Budapest, amiért személy szerint is különösen hálás vagyok. Ezt leszámítva azonban fájóan kevés magyar helyszínt kapunk, a legtöbb időt ráadásul egy Fecó Büfé névre keresztelt vendéglátóipari egységben töltjük. Ha valaki egyébként szeretne sört szürcsölni azon a padon, ahol Scarlett Johansson és a húgát játszó Florence Pugh iszogatott, Etyek mellett gond nélkül megteheti mindezt.
A Fekete Özvegy azonban Budapest kiesésével gyorsan belesimul a Marvel-mezőnybe, annak is inkább az alsóbb felébe. A színészek persze szórakoztatóak, hiába unja érezhetően Johansson az egészet, a későbbi folytatásokra előkészített Florence Pugh jelenléte üdítő, David Harbour és Ray Winstone pedig kiváló. A látvány természetesen profi és az események is pörögnek, csak épp a film nem nagyon szól semmiről. Az írók képtelenek drámát csiholni a karakterek közé, tét nélküli történetük pedig az Amerika Kapitány: A tél katonája egyszerű másolata. Olyannyira, hogy még a finálé nagy akciójelenetét is onnan emelték át, ami a totális ötlettelenségükről árulkodik.
A film elején Romanoff egyébként a tizenegyedik James Bond-filmet, a Holdkeltét nézi, ami annak idején komoly bevételt termelt ugyan, de annyira pocsék lett, hogy ma már kisebbfajta kultusz övezi. A Fekete Özvegy hasonlóan erőltetett folytatás, csak sajnos korántsem annyira karakteres vagy ellentmondásos, hogy akár két év múlva emlékezzünk rá. Szuperképességek és kereszthivatkozások híján a produkció nem több, mint egy mezei akciófilm, amit kizárólag a színészek és a Marvel erőforrásai emelnek fel.
Az alkotók nemcsak a kémfilmes elemeket mismásolják el, de a traumatikus múlt, a családi dráma és a kiszolgáltatott nők kínálkozó motívumaival sem kezdenek semmit. Legnagyobb tévedésük talán mégis az, hogy a cselekmény közepén néhány mondatban azt is felfedik, mi történt valójában Budapesten. Az efféle visszatérő poénok varázserejét azonban pontosan az adja, ha soha nem tudjuk meg az igazságot és a fantáziánkra vannak bízva a magyarázatok. Sólyomszem és a Fekete Özvegy rejtélyes budapesti akciója addig volt izgalmas, amíg bármi lehetett, de legalább a magyar fővárosra továbbra is menő hivatkozni.
