Egy lakókocsiban élt a forgatás alatt. Ez megszokott önnél, vagy kifejezetten a film kedvéért csinálta, hogy jobban átérezze a tombaroli világát?
Nem, tényleg van egy lakókocsim. Imádok benne lakni, legszívesebben csak ott élnék. De persze jót tett a filmnek is, csak nagyon meleg volt Olaszországban.
Egy klasszikus lakóautót képzeljünk el? Kempingautó?
Ez egy régi, magas tetejű DHL futárfurgon, ami át lett alakítva, van benne konyha is.
Akkor ezt nem azért csinálta, hogy megértse a tombaroli-életmódot. De ha jól tudom, ezek a sírrablók még mindig ott vannak Olaszországban, bárki összefuthat velük.
Igen, és ez teljesen lenyűgöző. Rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy megpróbáltam megismerni ezeket az embereket, nagyon érdekes alakok.
Josh O'Connor A kiméra című filmben
Írt egy levelet Aliciának még korábban, amikor először látta A szent és a farkast. Emlékszik még arra, mit írt neki?
Mindent megírtam neki, amit akkor éreztem. Egyszerűen imádtam őt is és a filmet is. Az öcsém állandóan moziba járt akkoriban és néha engem is magával vitt. Igazából állandóan filmekkel zaklatott, amikor épp a Pókembert látta, arra is magával akart rángatni. Egyszer felhívott, hogy van egy film, amit látnom kell. Ez volt A szent és a farkas. Elmentem megnézni, sírtam rajta és imádtam. Hazamentem, végignéztem a Csodákat és a Corpo celeste-et is, és szóltam az ügynökömnek, hogy muszáj találkoznom Aliciával, amire annyit mondott, hogy haver, állj be a sorba, mindenki vele akar találkozni.
Szóval írtam neki egy levelet, aztán elkezdtünk chatelni, de mondta, hogy nem tud nekem szerepet adni. Arthurt eredetileg egy idősebb színész játszotta volna, ez később változott. Igazából a kedvemért írta át fiatalabbra a karaktert, a többi pedig már történelem.
Ezek szerint idősebb színészeket kellett kiütnie a nyeregből ezért a munkáért?
Így van! A levélben végül is, azt hiszem annyit akartam mondani neki, hogy szeretlek.
Gyakran előfordul, hogy lát egy filmet, és elkezd vágyni azután, hogy a rendezővel dolgozzon?
Egyébként igen, és szoktam másoknak is írni. A legtöbben soha meg sem kapják a leveleimet, vagy legalábbis azt állítják, hogy soha nem kapták meg. Szerintem nagyjából az összes kedvenc rendezőmnek írtam már. De Alicia különleges, a filmjei olyanok, hogy olyat soha máshol nem láttam még. És amikor személyesen is megismertem, akkor még inkább a hatása alá kerültem, tényleg, nem tudok róla mit mondani, egyszerűen ő a legjobb.
Körül tudja írni, mi az, ami megfogta Alicia filmjeiben?
Tündérmesékhez hasonlítanak, amihez különös módon politikai tartalom is társul. Nyilván Olaszország mindig is tele volt zseniális filmesekkel, Fellini, Rossellini, Pasolini, Bellocchio. De Alicia olyan, mintha egy másik korból lépett volna elő, nem evilági. Amellett, hogy jó rendező, nagyszerű író is.
Josh O'Connor , Alice Rohrwacher és Isabella Rosselini a cannes-i fesztiválon
Meséljen Arthur karakteréről. Van benne jó adag sötétség is, mit gondol erről? Nehéz volt megtalálni az ő sötét oldalát?
Alicia rengeteg filmet küldött nekem, hogy nézzem meg őket. Néhányat abszolváltam is. De van egy film, amit nem ajánlott, ez pedig A csóró Pasolinitől. Ebből merítettem a legtöbbet. A film főszereplője volt az első számú forrásom, ő egy elképesztően spontán, ösztönös figura, aki tud végtelenül dühös és nagyon boldog lenni, és ezt nagyon hirtelen tudja váltogatni.
Az egyik első dolog, amit szerettem volna kikísérletezni Arthur karakterénél, az az, hogy milyen a járása. És hogy mi vezeti őt. Szerintem mindig a láthatatlan, az ismeretlen felé halad, amihez kell bizonyos fokú naivitás, gyerekes spontaneitás. Ugyanez történik a világossággal és a sötétséggel, meg tudja fordítani ezt a kettőt. Van benne valami spirituális, mintha kevésbé lenne felismerhető az emberi alakja.
Alicia említette azt is, hogy a nevetségesség sem áll távol Arthurtól.
Persze, nevetséges, és gyakran vicces is. A film maga is nagyon humoros szerintem.
A filmben Carol Duarte volt a partnere. Hogy alakult a közös munka?
Carol csodálatos, szenzációs színésznő. Az Egy nő láthatatlan életében láttam korábban, nagyon jó barátok lettünk és fantasztikus volt a köztünk lévő dinamika. A filmben a tombaroli szinte követi Arthurt, mint egy átok. Azt hiszem, sokáig spirituálisabbnak gondoltam őt, mint amilyen, de ami visszahozott, és visszahozta Arthurt is a realitás talajára, az Carol figurája, Italia.
Josh O'Connor (középen) A kiméra című filmben
A másik partnere pedig Isabella Rossellini volt.
Ő is elképesztően kedves és együttműködő. De képzelhetik, mennyire zavarban voltam tőle először, egyrészt a munkássága, másfelől a felmenői, a családja miatt (Rossellini szülei Ingrid Bergman és Roberto Rossellini voltak, rövid ideig Martin Scorsese házastársa, de Gary Oldman és David Lynch élettársa is volt – a szerk.). De aztán könnyű volt a közös munka, nagyon kedves, jókedvű volt végig, és szerintem szenzációs a filmben.
Ismerte a korábbi munkáit is?
Persze, nagy rajongója vagyok. Volt az a sorozat (Seduce Me – a szerk.), állatokról szólt, ahol egy bogarat játszott, ami párosodott egy másik bogárral. Zseniális volt.
Manapság a piac leginkább az angol nyelvterületre koncentrál. Nem lehet könnyű kiszabadulni más nyelvterületekre, miután az anyanyelvén már elért komoly sikereket Amerikában és Nagy-Britanniában. Ön most mégis egy teljesen más területen, és szerintem más munkamódszerrel is dolgozott, mint korábban. Mit jelent egy ilyen tapasztalat?
Milyen gyakran látunk olyat, hogy európai, nem angol anyanyelvű színészek megtanulnak angolul, hogy Hollywoodba vagy Angliába menjenek dolgozni? Nagyon gyakran. Az, hogy én most fordítva mentem, csodás. De természetesen Alicia kedvéért léptem erre az útra, mert számomra a rendező személye, a szerzői film mindenek felett áll. És persze fantasztikus volt idegen nyelven dolgozni, ugyan csak a felszínt karcoltam az olasztudásommal.
A korona pedig életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, de nagyon hosszú ideig tartott. A tévézés olyan, mint egy maraton, és én úgy szeretek dolgozni, hogy belevetem magam a karakterbe, és olyan szorgalmasan építem fel, amennyire csak tudom. Nem szeretem, amikor a munkatársak változnak körülöttem, ezért nekem nem könnyű a televízió műfaja. Talán a nagyjátékfilm jobban illik az én érzékenységemhez. De ugyanilyen szorgalmasan fogok tovább dolgozni a következő projektjeimen is, még ha nem is mindegyik lesz szerzői film.
A kiméra alkotói a fesztiválon
Régimódi figurának tartja magát abban az értelemben, hogy nem annyira illenek önhöz a ma divatos dolgok?
Felnézek a filmtörténet nagyjaira, rengeteg régi filmet nézek, de az új irányok ugyanennyire érdekelnek. Alicia gyakran beszélt a közös munka során a hátrahagyott dolgokról. Ez persze túlmutat azon, amiről a film szól, vagy amiről idáig beszéltünk, mégis fontos nekem.
Az etruszk civilizációból sok struktúra fennmaradt – épületek, tárgyak, az emberek otthonainak maradványai – amelyből látható, milyen egyszerűen, leegyszerűsítően gondolkoztak, és ez nem igazán maradt fenn később. De az eszközeik például lenyűgöző felépítésűek és nagyon tartósak voltak. Képesek voltak nagyszerű tárgyakat létrehozni, miközben hittek a saját életükön túl valami nagyobb dologban is. Ez a spirituális tartalom gyakran felbukkan Alicia filmjeiben is, a mostani korszaknak viszont egyáltalán nem a sajátja.
A nagyanyám keramikus, a nagyapám pedig szobrász volt, így számomra ezeknek a tárgyaknak a sorsa tényleg lenyűgöző. Aliciánál organikusan épül fel az egész látványvilág, a film végén, abban a hatalmas sírban minden kerámiát igazi keramikusok készítettek el, kifejezetten a jelenet számára. Arthur bemegy, és meglátja a levágott fejű szobrot – Aliciával azt beszéltük meg, hogy úgy fogok először bemenni a sírba, hogy már forog a kamera, így a filmben látható reakcióm tényleg nagyon hiteles. Gyönyörű volt az egész. De persze sokat segített a jelenetben, hogy imádom a kerámiát. Haza is vittem egyet.
Titokban?
Nem, kaptam rá engedélyt. Egy lószerű figurát vittem haza, aminek őz feje van.
A kerámia nagyon személyes világ, és aki foglalkozik vele, az tudja, hogy maga a kerámiázás is tud terápia lenni, akár csak a filmkészítés.
Gyerekkoromban sokat voltam a nagyanyámnál a stúdióban, de nem volt szabad megérintenem a dolgait. Megfoghattam viszont az agyagot, és az is mindig teljesen lenyűgözött, imádtam. Maga, hogy olyasvalamivel dolgozunk, ami szó szerint a földből jön. Elképesztően egyszerű és szép. A földből építeni valamit fantasztikus dolog.
Egy korábbi gondolathoz visszakanyarodva, Alicia sokat beszélt arról, mi az, amit mi emberek hagyunk hátra, és döbbenetes belegondolni, hogy ha félbevágnánk a földet, és megnéznénk a földtörténeti rétegeket, mindenféle tárgyat, anyagot találnánk benne: könyveket, régi, régi könyveket például, vagy barlangrajzokat, etruszk edényeket, második világháborús bombákat, fegyvereket. És akkor elérnénk napjainkig, és nincs ott más, csak műanyag. Millió réteg műanyag. Mi ezt hagyjuk hátra, ezek a mi műtárgyaink. Jó lenne, ha legalább egy elektromos fogkefe fennmaradna!
Josh O'Connor a cannes-i fesztiválon
Sokkoló, amikor a filmben megpillantjuk a levágott fejű szobrot. Ön milyennek látja a tomborolit? Ön szerint is gazembernek tűnnek a filmben?
Igen, de azért szerethető gazemberek! Szörnyű emberek szörnyű tettekkel, de itt van az a kérdés is, ami engem végig foglalkoztatott: kié a történelem és ki az, aki kiérdemli, hogy a tanúja legyen a történelemnek? Elmegy az ember a British Museumba, ahol a világ minden tájáról láthat alkotásokat, ékszereket, tárgyakat, de kié ez a sok-sok műalkotás? Az biztos, hogy nem Angliáé. De ha visszamegyünk az országba, ahonnan származnak, felmerülhet a kérdés, mi a célja ott? A tomboroli által megtalált tárgyak jó része a Metropolitanben, a Louvre-ban található most, és ennek vajon mi értelme van? Ezzel ki jár jól? Ezek összetett kérdések.
Gyönyörű, hogy Alicia mindebben meglátja az egész emberiséget, az emberiség történetét. Ami persze nem olyan egyszerű, hogy vannak a jó emberek és vannak a rossz emberek. Pont az a lenyűgöző, hogy ebben a filmben is elkezded szeretni a tomborolit. Legalábbi én szerettem őket. Csodás lelkek, és ettől még bonyolultabb az egész, nekem legalábbis nincs válaszom.
Ott van benne Fellini is, ugye?
Igen, Fellininél is minden erről szól. A jó és a rossz közötti határvonalról, ami nagyon könnyen elmosódik.
És persze egyfajta transzgresszív varázslat is, ami megvolt már Fellininél és Aliciánál is. Ezt könnyű összetéveszteni a naivitással.
Amikor Arthur elindul a láthatatlan irányába, először semmi mágikusat nem veszünk észre. Aliciát és engem is erősen foglalkoztat a láthatatlan gondolata, de nem hiszem, hogy ez alatt mágiát vagy valami nagyobb hatalmat értünk. Szerintem bárkiben megvan a képesség, hogy észrevegye, nincs ebben semmi bonyolult.
Apám angoltanár volt, és állandóan Shakespeare-ről volt szó otthon, imádta a gonosz karaktereket, Edmundot a Lear királyban, Jagót az Othellóban, III. Richárdot. Van bennük valami közös, ha úgy tetszik, filozófia. De a lényeg, amit apám is mindig hangoztatott, hogy ha ilyen karaktert játszol, nem láthatod magát a figurát gonosznak, hiszen egyetlen gonosz ember sem látja magát gonosznak. Ugyanígy, ha olyasvalakit játszol, aki a mágia világában járatos, és ki is nyilvánítja magáról, hogy az, akkor abban már nem lesz semmi mágikus. Éppen ellenkezőleg. Nem tudom, ezzel megválaszoltam-e a kérdést.
Említette Fellinit és Pasolinit, de talán a Taviani testvéreket is meg kell említeni a film kapcsán.
Így van, ők is rajta voltak Alicia listáján. Mondta, hogy átküld pár filmcímet, de igazából egy könyvet kaptam tőle, amiben benne volt gyakorlatilag az egész olasz és nem olasz filmtörténet, rengeteg film, amiből megnéztem körülbelül hatot, de egyszer meg fogom nézni a többit is.
Van értelme egy szerepre készülve filmeket nézni? Nem kezd el másolni?
De, ez előfordulhat, ezt muszáj tudatosan leépíteni. De a hangulat miatt mégis érdemes filmeket nézni egy szerepre készülve. Segít belelátni a rendező fejébe. Megérteni, mi a célja a filmmel. Persze az Alicia könyvnyi listáján lévő filmek többsége teljesen haszontalan volt a szerep szempontjából.
Kinek írt még levelet?
Nem is tudom. Mostanában nem is írtam senkinek.
Talán csak meg kellene néznie a párhuzamos szekciók filmjeit a fesztiválon, rögtön találna pár rendezőt, akinek írhatna.
Ó, igen, Jonathan Glazernek már évekkel ezelőtt küldtem levelet.
Az interjú kerekasztal-beszélgetésen készült a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.
