A kiméra egy etruszk sírok kirablásával foglalkozó nemzetközi hálózatról szól. Ők a tombaroli banda. A film a nyolcvanas években játszódik, amikor még bárki lehetett sírrabló arrafelé, és aki a tombaroli közé akart tartozni, az a múltat akarta megváltoztatni. Valami újat akart, valami mást. Ezek az emberek erősek, határozottak, de elátkozottak voltak. A szent és a bűnös határán éltek.
Miért volt fontos önnek, hogy a történelmet a tombarolin keresztül mutassa meg? A filmben a múlt kapuit szó szerint rablók nyitják ki, akik egyszerre imádják is a múltat, rajonganak érte, de nyilván le is rombolják. Tönkreteszik. Ez egy ambivalens dolog.
Sok interjút készítettem a tombaroli banda sírrablóival, lenyűgöző figurák. De valóban, ők rablók, tolvajok, miközben maguk is odáig vannak a műkincsekért és a régi tárgyakért, amiket a sírokban találnak. Mikor beszélgettünk, órákig képesek voltak regélni a különböző kincsekről: a formákról, színekről. Lenyűgözte őket. De ez ne tévesszen meg senkit, ők nem archeológusok, nem azért kutatnak, hogy értékes műkincseken keresztül feltárják a múltat, ők az egészet kizárólag a pénzért csinálják. Amit találnak, azt feldobják a piacra, és mennek tovább. Így hát az ő szemükben nem fűződik az anyagi értéken túl semmi a megtalált tárgyakhoz, nem érdekli őket, honnan származnak, mi a történetük. Nekik csak a tárgyak konkrét piaci értéke számít.
Meséljen arról, mi is az a cantastoria? Miért volt fontos, hogy ilyesfajta figurák szerepeljenek a filmben?
Ők olyan szereplők, akik történeteket énekelnek. Amikor Arthur, a főhős történetét kitaláltam, éreztem, hogy ez a sztori önmagában is erős, de szerettem volna, ha a nézőknek néha-néha az eszébe jut, ez nem csupán egyetlen ember története, hanem egy kollektív élményről is szó van. Ez pedig kulcseleme a filmnek. Különösen azért szerettem volna ezt hangsúlyozni, mert manapság folyton az individualitást, a személyes identitást hangsúlyozzuk, és persze engem is lenyűgöz az individuum, de ne felejtsük el, hogy része vagyunk nagyobb közösségeknek is.
Azért kerestem meg a cantastoria utolsó képviselőit, mert ez a különös hivatás szinte már teljesen megszűnt. A hatvanas évek óta nagyon kevesen űzik ezt a foglalkozást. De néhányukat megtaláltam, és elhívtam őket, hogy legyenek a film különleges vendégei. És volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, hátrébb kell lépnem, és hagynom kell élni ezeket a szereplőket, hiszen ez az ő történetük is.
Kép A kiméra című filmből
Mondhatjuk tehát, hogy a filmjeinek mindig van társadalmi vetülete, ugye? Hogyan tudja ezt megtartani úgy, hogy közben mindig van egyfajta álomszerűség, meseszerűség, valami transzgresszív szépség is bennük?
Mindig el vagyok azért csüggedve! Borzasztó nehéz olyan környezetben dolgozni, ahol az embernek folyton százféle elemet kell szem előtt tartania: az emberi tényezőt, a vizuális koncepciót, és a többi. De ez iránt vagyok elhivatott. Nem egyetlen ember történetét akarom elmondani, hanem sok emberét egyszerre. Kollektív élményeket megosztani, elmesélni, az emberi sorsokra fókuszálva.
Mesélne a film stilisztikai, vizuális koncepciójáról?
Az operatőröm Héléne Louvart, a korábbi filmjeimen is együtt dolgoztunk, ő egyébként filozófus. Mint mindig, most is filmre forgattunk, de más formátumokat is használtunk. A 35mm-es képek a freskókra emlékeztettek, az ikonokra, a tündérmesék nagyszabású illusztrációira. A Super16-os formátum képes önmagában is történetet mesélni, mondhatjuk, hogy szintetizál, olyan, mintha varázsütésre az akció közepébe dobná az embert. És vannak a filmben talált 16mm-es képek is, amiket egy kis amatőrkamerából loptunk. Olyan a hatásuk, mintha egy könyv margójára jegyzetelt volna az ember.
Ennél a munkámnál nem is annyira a különböző formátumok látványa volt fontos, inkább a hangjuk. Az egész film olyan, mint egy tündérmese. Azt a hatást szerettem volna elérni, mintha a leírt történet, amit a forgatókönyvben is látunk, illusztrációkkal és széljegyzetekkel jelenne meg. A filmben három különböző szálat szerettem volna összefonni, és ezt tükrözi a vizualitás is. Olyan, mint egy keleti szőnyeg. Mint egy kaleidoszkóp. Igyekeztem úgy játszani a témával, mintha néha megállnék, aztán felgyorsul, néha hangos, néha hallgat, néha kiabál. És látjuk a madarakat, ami az etruszkok számára a sorsot jelenti.
Héléne Louvart, a film operatőre / Fotó: ff2media
Hogyan született Arthur karaktere? Miért pont angol férfi ő? Hogyan alakították úgy, hogy egyszerre vonzó és taszító figura?
Lenyűgöz az északi népek, és különösen a férfiak mitológiája, az angoloké, a németeké, akik látogatóba jöttek Itáliába és elbűvölte, megigézte őket, amit itt láttak. D. H. Lawrence írt is toszkán esszéket, vázlatokat, és egy angol férfi történetét, aki a harmincas években látogatott el ide, és szó szerint elvarázsolta a Grande Tour. Tetszett ez a karakter, akinek nincsenek gyökerei, úgyhogy keres magának. És persze ő az idegenvezető, aki kalauzolja a nézőt a filmben, hiszen közben maga is a közösség tagjává válik, nem kívülálló többé.
Josh (az Arthurt alakító Josh O’Connor, akit itthon többek közt A Korona és a Durrellék című sorozatokból ismerhetünk – a szerk.) azt mondja, hogy ő a szíve mélyén egy hippi, és mivel ön is az, ez összeköti önöket.
Igen. Ő egyébként végig egy lakókocsiban lakott a forgatás alatt.
Hát nem az a filmsztár, akit elképzel az ember.
Nem tudom mit ért az alatt, hogy hippi. Az biztos, hogy Josh és én hiszünk abban, hogy maga a folyamat, a készítés folyamata ugyanolyan fontos, mint maga a kész termék vagy mű, amit létrehozunk. Mindkettőnknek ugyanolyan fontos, vagy talán fontosabb is az utazás, mint az úticél, pedig manapság az a divatos megközelítés, hogy juss el a sikerig, mindegy, hogy min és kin taposol át útközben. A mi megoldásunk nagyon sok energiát vesz igénybe, a filmezésnél maga a forgatás csak nagyon kicsi része a munkának, körülbelül tíz százalék. De megéri így dolgozni.
Ha jól értem, azt mondja, az út fontosabb, mint az úticél. De a filmezésnél azért a célnak kell jónak lennie, nem?
Persze, a végén lesz belőle egy film is. Természetesen a film épp olyan fontos, mint a módszer, amellyel dolgozunk. Én sokszor dolgozom amatőrökkel, kezdőkkel, gyerekekkel, és a filmezés kemény dolog, ha ez a munkád. Pláne, ha kezdő vagy. Nálam viszont prioritás, hogy mindenki jól érezze magát.
Alice Rohrwacher és Josh O'Connor A kiméra cannes-i premierjén / Fotó: Seattle Times
Okozott önnek meglepetést Josh, és ha igen, mivel?
Azt hiszem, az volt a legnehezebb, hogy egyszerre akartam nagyon komolyan venni Arthurt, és nem is akartam őt komolyan venni egyáltalán. Nagyon intenzív karakter, de lássuk be, nevetséges figura is egyben. És ebben a filmben nagyon fontos a nevetséges volta. Nagyon bátornak kell lenned, hogy ne kezdj el menekülni, amikor érzed, hogy nevetséges vagy. Szembenézni a saját nevetségességeddel, ez a bátorság jele is. És persze természetes is lenne, ha megpróbálnám megóvni a karaktert a nevetségességtől, de itt épp az ellenkezőjét kellett tennünk. Josh zseni, szóval jól ment neki ez is.
A nővére, Alba Rohrwacher pedig ezúttal egy boszorkányt játszik a filmben!
Igen, ez szinte már egy játszma volt Albával. Rajongok a színészi képességeiért. Ez a szerep összefoglalja sok más korábbi szerepét is, ugyanakkor új, más színeket is kihoz belőle. Meg akartam mutatni, milyen fantasztikusat tud alakítani ennek a sárga istennőnek a bőrében.
Említette, hogy ez egy trilógia lezárása, mindhárom film (A szent és a farkas, Csodák, A kiméra) a múlttal foglalkozik. És a kérdés, ami összeköti ezt a három filmet ez: mi tévők legyünk a múlttal?
Erre nincs válaszom.
Mit jelent önnek a múlt?
A múlt egyben a jelen is, mert nekünk, élőknek, a múlt olyan hely, aminek sok rétege van, de nem biztos, hogy mélyre akarunk ásni. Tudom, hogy a jelen tele van a múlttal. A jövő pedig persze a mi múltunkból épül. Amit most csinálunk: múltat építünk a jövő köré. Szóval próbáljunk ne túl nagy rendetlenséget hagyni.
