Az akkor 17 éves Spielberg amatőrfilmje tulajdonképpen megalapozta kultikus remekműve, a Harmadik típusú találkozások alapkoncepcióját, amely aztán karrierje egyik legtündöklőbb darabja lett. A korábbi űrlény inváziós sci-fikkel ellentétben (melyeknek 50-es évekbeli aranykora egybeesik Spielberg gyerekkorával), az idegen entitás nem pusztító inváziót zúdít a világra, hanem a film egy végtelenül titokzatos, kifejezetten spirituális áthallásokkal átszőtt találkozást rögzít, amely által az ember szinte gyermeki módon csodálkozhat rá a világegyetem misztériumára.
Spielberg műfaj iránti lelkesedése később sem hagyott alább: az E.T. - A földönkívüli, az A.I. - mesterséges értelem, a Különvélemény, a Világok harca és a Ready Player One noha látszólag egészen más regiszterben mozognak (nem is mind űrlényes sci-fi), a történetek struktúrája és a fantasztikum szerepe az adott világban mindig ugyanazokra az alapokra épül. A világ gyerekszemmel való megismerése és a fantázia mindenek felett állósága, a tekintélyelvű intézmények iránti bizalmatlanság és egymás hiányától szenvedő szülő-gyerek kapcsolatok (jellemzően egy csonka családon belül) képzik a narratíva gerincét. Még a némiképp kivételnek számító, erősen poszt- 9/11-es szorongással átitatott és sötétebb tónusú Világok harca is végsősoron egy apa és gyermekei egymásért hozott áldozathozataláról szól.
A leleplezés napja ilyesformán egy több mint 60 éves alkotói hagyományt elevenít fel, egyúttal összegzi is azt. A filmet a premierig nagy titkolózás övezte, az előzetesek és marketing anyagok nem sok konkrétumot tártak fel a cselekményből, csupán annyit lehetett sejteni, hogy a Harmadik típusú találkozásokhoz hasonlóan az emberiség és a földönkívüliek kapcsolatfelvétele lesz a történet fókuszában. A bemutató időzítése különben nem is lehetne alkalmasabb: a Pentagon épp az elmúlt időszakban oldotta fel több száz szigorúan bizalmas „ufó-dokumentum” titkosítását. Természetesen ezek a főként fényképekből és videófelvételekből álló anyagok nem tartalmaznak semmilyen megdönthetetlen bizonyítékot a földönkívüliek létezésére, de már önmagában borzongató és felvillanyozóan izgalmas szembesülni azzal, milyen sok megmagyarázhatatlan jelenség detektálható a világban.
A leleplezés napja hősei is a titkosszolgálatok, tech-óriások és a hadsereg által elrejteni kívánt szenzitív információkat akarnak megosztani a világgal. A főszereplőt, Dr. Daniel Kellnert (Josh O’Connor) már a történet elején menekülés közben ismerjük meg. Egykori munkáltatója, a Wardex nevű globális techvállalat ügynökei és a céget vezető Noah Scanlon (Colin Firth) folyamatosan üldözik. Kellner célja barátnőjével, Jane-nel (Eve Hewson) együtt eljutni egy biztonságos bázisra, ahol a cégtől kiugrott szakadárok vezetőjével, Hugo Wakefielddel (Colman Domingo) együtt arra készülnek, hogy a Wardextől ellopott szigorúan bizalmas információkat az egész világgal megosszák. Mindeközben egy kansas-i tévé időjárás bemondója, a beszédes nevű Margaret Fairchild (Emily Blunt) ablakán egy nap berepül egy vörös tollazatú madár, ami után a nő nem emberi nyelven kezd el beszélni és telepatikus képességei is lesznek.
Az akciószekvenciákkal tarkított, in medias res felütés letaglózó lendülettel rúgja be a cselekmény motorját, a film első fele sokkal inkább a Bourne-féle akció-thrillerek belső logikáját és ritmusát követi, a fantasztikum sokáig inkább csak egy plusz színező elem marad. A „man on the run” szubzsáner, vagyis az időkorlát és a folyamatos üldözés miatt állandó mozgásban lévő főhős akciódús története szintén nem ismeretlen terep Spielberg számára, hiszen a Különvélemény és a Kapj el, ha tudsz is hasonló szerkezetet követ, ez a rutin és otthonosság pedig könnyen tettenérhető a film kiváló atmoszféráján.
Hamar egyértelművé válik, hogy A leleplezés napja nem pusztán műfaji hibrid, de a rendező filmográfiájának emlékezetes motívumaira épülő összegző igényű film is. Míg struktúrájában és hangulatában leginkább a Harmadik típusú találkozásokat és a Különvéleményt vegyíti, konkrét elemeket és történéseket emel át más filmjeiből is: például Margaret telekinetikus összehangolódása az idegenekkel egyértelműen E.T. és az őt befogadó kisfiú, Elliot hasonló kapcsolódását idézi meg, míg a film egyik legjobb üldözéses akciószekvenciájában az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag és első filmje, a Párbaj vonatos jeleneteit gyúrja össze.
A film első felére jellemző sodró lendület alkalmat ad arra is, hogy újra rácsodálkozzunk Spielberg egyedülállóan virtuóz jelenetépítési képességére. Janusz Kaminski operatőr – aki már több mint 30 éve a mester állandó munkatársa – kamerája ezúttal is ámulatba ejtő kecsességgel száguld végig a hosszú beállításokra épülő jelenetekben, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film első, „akciófilmes” része kifejezetten szórakoztató lett. Ráadásul a szereplőgárda, élén a film legjobb alakítását nyújtó Emily Blunttal, szintén kifogástalan, mégha a film elején az egyáltalán nem rémisztő fizimiskájú Colin Firth-t szokni is kell a gonosz tech-mogul szerepében.
Azonban a film igazán lényeges és izgalmas szegmense, vagyis a világot alapjaiban megrengető titok leleplezése túlságosan didaktikus értelmezést kap. A konfliktus azon a világnézeti különbségén alapszik, melynek központi kérdése: hogyan reagálna az emberiség, ha kiderülne, hogy mások is élnek a világegyetemben. Míg a hatalmat megtestesítő Scanlon szerint ez civilizációs összeomlást okozna, addig Kellner szentül hiszi, hogy a tudáshoz való jog fontosabb, mint a feltételezett következményektől való félelem. Izgalmas és akár árnyalt konfliktus is lehetne, ha Spielberg és a forgatókönyvet író David Koepp nem válaszolná meg a kérdést a néző helyett azzal, hogy utóbbi mellett teszi le a garast az összes pozitív hős.
Ennél is nagyobb baj, hogy a címben szereplő leleplezés és az ahhoz vezető utolsó harmad olyan blőd, következetlen és logikai ellentmondásokkal tarkított módon valósul meg, ami sajnos komolyanvehetetlenné és viccessé teszi a szentimentálisnak szánt tetőpontot. Nem csak azért, mert a főhősök szentül hiszik, hogy a birtokukban lévő információk feltárására a 21. században a legalkalmasabb platform egy kansas-i tévéstúdió – bármennyire is szép gesztus az inverz Óz, a csodák csodája-helyzet, amelyben ezúttal a csodavilág jön el Dorothy városába – de Margaret telepatikus képességei mindenkit megilletődött nosztalgiázásra késztetnek, ráadásul a hősöket megakadályozni hivatott rosszfiúk egyszercsak testületileg feladják az ügyet és a kisujjukat sem mozdítják. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos jelenetekben mennyire döbbenetesen ostobának mutatja be őket film, akik azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van.
A legnagyobb probléma azonban nem a következetlenségből vagy a bugyuta jelenetekből, hanem a közlés mögötti ürességből fakad. Spielberg, legyen bármennyire is rokonszenves törtetlen optimizmusa, újfent csak arra használja a titokzatosságot, a világunkat övező bizonytalanság általános érzetét, hogy felmondja a jól ismert családi filmes közhelyeket. Noha egy cinikus és bizalmatlan társadalomban – és sajnos a miénk meglehetősen az – különösen jóleső érzés egy közel nyolcvanéves öreg úr vállveregetése és biztatása, az elvárások mégiscsak magasabbak, ha az illető történetesen az egyik legnagyobb élő filmes legenda. Az inkonzekvens és blőd cselekmény fájóan zavaró szájízt hagy maga után. Már csak azért is, mert egy kiállásában ámulatba ejtő film, aminek expresszív és ragyogó képei, valamint minden giccs ellenére szívmelengető hangvétele újra eszünkbe juttathatják a mester legkiválóbb munkáit, amikhez egy alaposan átgondolt és kidolgozott forgatókönyvvel talán ez a film is sokkal közelebb kerülhetett volna.
