Steven Spielberg mozival kapcsolatos alapélménye épp olyan jellemző, mint hogy mentora, François Truffaut iskolakerülés gyanánt járt moziba. A kisfiúnak, aki még sosem volt moziban, világraszóló mutatványt ígérnek a szülei: A földkerekség legnagyobb showja, lesznek benne artisták, bohócok, idomárok. A történet szerint Spielberg csak a vetítés kezdetekor fogta föl, hogy a szóban forgó spektákulum nem egy tényleges show, hanem egy film. Cecile B. DeMille parádéjából nem a cirkusz és az állatok, hanem egy vonatbaleset ragadta meg leginkább a kisfiú fantáziáját. A szanaszét boruló vagonok traumája hosszan kísértette, végül saját modellvasútjainak összefuttatását – első saját filmfelvételeként – apja kamerájával rögzítette. Ez Spielberg számos figurájának fejlődési íve: a beavatatlan rácsodálkozik az ismeretlenre, a fényre, a látványra, a történelemre, a kihívásra, amelynek megszállottjává válik.
Egy műszaki zseni és egy szentimentális művész gyereke
A Fabelman család nyitójelenete szintén a trauma újrajátszása, immár nem modellvasútokkal, és nem 8 mm-es filmre dolgozva. Miközben Mitzi (Michelle Williams), Burt (Paul Dano) és fiuk, Sammy (Mateo Zoryan) – Spielberg és szülei alteregói – sorban állnak, az ismeretlentől való félelmet csillapítandó az apa precízen elmagyarázza a mozgókép és az észlelés működését, az anya pedig metaforákban beszél a filmről, hogy fia elképzelje, mi vár rá.
A műszaki és a művészi alkat termékeny komplementerek Sammy számára, anyja képzelőerejével, szabadszelleműségével biztatja, az apjától örökölt technikai érzék pedig a fiú filmezés iránti vágyának fundamentuma. Utóbbi inkább sugalmazott, Sammy találékonysága és Spielberg szentimentalizmust, fantáziát és technikai perfekcionizmust ötvöző rendezői karaktere utal arra, hogy szülei eltérő tehetsége egyaránt segítették pályáját.
Mitzi fesztelenségének inspiráló és blokkoló hatása hangsúlyos. A nő exhibicionizmusa, váratlan performanszai és Sammy filmrendezői aspirációi anya és fia közösségének alapja, sőt alkalomadtán Sammy filmjeinek tárgya, mint amikor a fiú megörökíti Mitzi önkívületben eljárt táncát. A transzban lévő nő a lányaiból riadalmat vált ki, Sammynak azonban imponál anyja excentrikussága. Máskor elviselhetetlennek tartja azt, „nem bírod ki, hogy ne te legyél a figyelem középpontjában”, ordítja Mitzinek. A valódi apa, Arnold Spielberg maga is amatőr filmes volt, aktívan részt vett fia korai produkcióiban, A Fabelman családban fölvillanó Escape to Nowhere című háborús filmben játszik is, de ezt Spielberg nem eleveníti föl, Burt nem jelenik meg alkotótársként.
Mindkét szülője mását komplexen ábrázolja, kritikus és részvétteljes velük. Anyját (a valóságban Leah Posner) impulzív, kiszámíthatatlan, de akaratát és hibáit fölismerni és megfogalmazni képes, cselekvő személyiségként, apját autisztikusan zseniális, bogaras, férjként jóságos, de ügyefogyott, alárendelődésével fullasztó különcként jeleníti meg.
Mitzi és Burt – ahogy Leah és Arnold – polaritása nem volt tartható, a szülők 1966-ban elváltak. Amint a rendező életrajzírója, Joseph McBride is taglalja, Spielberg évtizedekig Arnoldot hibáztatta a válásért, a kilencvenes évek végén a LIFE magazin címlapon tudósított arról, hogy a rendező megbékélt apjával.
A Fabelman család nem hibáztat, méltányolja Mitzi érzelmi intelligenciáját, változtatásra való igényét, megvilágítja hisztériája hátterét, és empatikusan viszonyul Burt érzelmi és artisztikus korlátaihoz, amelyek elválaszthatatlanok saját kora és társadalmi közege férfimintájától. Burt fia rendezői ambíciójára múló hobbiként tekint, felesége ihletett zongorajátékát pedig érthetetlen, túlvilági csodaként hallgatja, botfüle van minden elvont álmodozáshoz. Értetlensége és érzéketlensége azonban nem az elnyomás vagy a szeretetlenség megnyilvánulása, hanem a hasznosságra és gyakorlatiasságra törekvő, egy kötött pályán mozgó élet velejárója.
Álmélkodó kisfiúból éleslátó filmrendező
A Spielberg-filmek nézőpontja olykor meghatott és infantilis, mint a mozira várakozó Sammy tekintete, máskor heroizáló és bigott, így a felnőttek nyomasztó világa vagy a dramatizált történelmi esemény is ezen a limitált perspektíván keresztül jelenik meg, miként az E.T., a földönkívüliben (1982) vagy a Ryan közlegény megmentésében (1998). Spielberg nézőpontja ezúttal nem azonos a főszereplőjével.
Nem egyértelmű, hogy a család széteséséből ki, mit, mikor fog föl, miért vonható felelősségre, hogy Sammy leleplezései mennyit tárnak föl a valóságból, hogy a látszólag elidegenedett Mitzi és Burt mit beszélnek meg egymással. Spielberg dinamizálja az egyes szemszögek igazságait, nem sulykol morális abszolútumokat, a szereplők egymásról leszűrt megfigyeléseit nem igazolja minden alkalommal, és egy tömör párbeszédben még az addig óvott Sammyra is ráolvassák saját önzőségét. A veszekedéseket hosszan, több mérséklődést és kitörést magába foglaló beállításból szerkeszti össze, nem simít el, nem keres katarzist.
A Fabelman családban épp úgy helye van a kudarcnak, az értelmetlen próbálkozásnak, mint az elismerésnek és a diadalnak. A két szülő ellentmondásos és részletgazdag filmre vitele, az irányok, a nézőpontok bonyolítása kirívó, a dráma konfliktusossága, felnőttsége párját ritkítja az életműben. Spielberg cselekményei, a Cápa (1975), a Bíborszín (1985) vagy a Schindler listája (1993) átlagos képességű alakokat késztetnek kivételes teljesítményre, A Fabelman család kivételes képességű embereknek ad alkalmat arra, hogy alulmaradjanak.
A Fabelman család formája nem válik el radikálisan Spielberg gyerekkori filmjeinek újrateremtett verzióitól. Színészei színpadiasak, néha parodisztikusak, képei egyszerűek, figyelmesek, Spielberg fókuszban tartja a környezetet, a hátteret, hiszen az fontos titkok hordozója. A film legnagyszerűbb szekvenciája, a költözés, az új ház fölfedezése, a bejelentés egy másodperctöredékig tartó néma, fekete kép után következik. A képsor Sammy home movie-jával kezdődik, a lányok és az apa szaladgálnak a gazdagságot sugárzó kaliforniai házban, Mitzi boldogtalan, amit a családból csak Sammy és a kamerája vesznek tudomásul.
Ezzel megtörik az addig maradéktalanul lineáris történetvezetés, ezen a ponton a család már rég a kaliforniai házban él. Sammy Bolex-képeit átmenet nélkül vezeti át Spielberg A Fabelman család következő jelenetébe. Egy rövid, tagadásban élt szakasz kezdetének és végének finom összemontírozása: a fények hasonlóak, Burt ugyanabban a viseletben van, mint az előző, évekkel korábban készült felvételen, ekkor már ő is boldogtalan, a szülők közlik a gyerekekkel a válást.
Sammy hirtelen meglátja magát a tükörben, amint rögzíti a traumát – szó szerinti önreflexió, visszatükröződés. Ez az egyetlen fantázia, amelyet Spielberg fantáziaként képez le, nem pedig megvalósulásként, mint Sammy rövidfilmjeit. A fiú a család fölbomlásának jelenében megsejti a múltat és a jövőt: fölrémlik benne a beköltözés home movieja és talán elképzel egy távoli, poszttraumatikus dramatizációt. A majd’ hatvan évvel későbbi családállítás aztán megvalósul, már nem az otthonnak és nem Bolexszel, hanem a nyilvánosságnak és hollywoodi apparátussal készül.
A házasság tönkremenetelének katalizátora, hogy Burt előléptetése miatt a család a Mitzi által imádott Arizonából Kaliforniába költözik, történetesen egy olyan környékre, ahol rajtuk kívül nincsenek zsidók. Spielberg zsidóságától való távolságtartása, a soknyelvű család hagyományaitól való gyermeki ódzkodás alig észrevehető A Fabelman család perifériáján. Sammy (időközben Gabriel LaBelle) – aki már gyerekkorában is karácsonyi kivilágítást kért hanukára – kívülállóságérzete megszilárdul, a környék vagányai helyben is hagyják. A bosszú Spielberg egész pályájának egyik legbizarrabb aktusa.
Übermensch a tengerparton
Sammy osztálya tengerparti kirándulásáról készít filmet, amelynek főszereplője Logan, az egyik – a kettő közül kevésbé nyíltan antiszemita – bántalmazó, az évfolyam szépfiúja. Logan megdöbbenve tapasztalja, hogy a szalagavatón levetített Senior Ditch Day című film nem nevetségesnek vagy rettenetesnek mutatja, hanem hatalmasnak, bajnoknak, aranyló izomzatú férfiideálnak – ahogy McBride írja, Leni Riefenstahl Übermenschének.
Szülei iránti haragja a filmezéstől visszatartotta, a Senior Ditch Day visszatérés volt, utolsó esély a „gyerekes kedvtelés” kiélésére. Sammy visszatér és a filmkészítést mint hatalomgyakorlás, manipuláció, torzítás eszközét fedezi föl magának. A bosszúfilm még egy kamasz műve, kísérlet, Sammy nem egészen biztos abban, amit csinál, és hogy milyen hatást vált majd ki, de ábrázolásmódja a fölénytől, a dülledő mellizomtól, a magasba emelkedő testtől való viszolygást tükrözi.
Fokozza a helyzet különösségét, hogy mindezt az addig üresfejűnek gondolt Logan fogalmazza meg, aki pontosan észleli Sammy filmjének fonákságát. Bár ilyen érzékenységnek korábban nem adta jelét, fölrója Sammynek, hogy valós adottságait jelentéktelenné teszi a film repülő aranyembere, akihez sosem érhet föl. Ez volt Sammy célja? Vagy hogy Logan megkedvelje? Hogy jobb legyen a filmje? Maga sem tudja, de Logan reakciója szemmel látható hatással van rá.
A rendező visszaemlékezése szerint a valódi Logan nevetve ment oda hozzá a vetítés után, mondván, milyen jól szórakozott, és bárcsak jobban megismerhette volna Spielberget. A dramatizált emlék egész más, nem a megjuhászodó zsarnokról, hanem a fölfedezésről szól.
Sammy fölfedezése rendkívüli befolyást készített elő. A filmet mint hatalomgyakorlási eszközt tökéletesítő rendszer elsőszámú megszemélyesítője lett Spielberg, filmjei milliók képzeletét szállják meg alternatív világukkal, történelemképükkel, szerelem és barátság, helytállás és gaztett értelmezésével. Nézői tudata, vágyai, önképe fölötti hatalma egyedülálló. Hatalmában áll egyéni jóakarat és gonosz küzdelmeként reprezentálni a holokausztot (Schindler listája), globális divatőrületté tenni tudományágakat (Indiana Jones- és Jurassic Park-sorozat), életet adni az élettelennek (A.I. – Mesterséges értelem) és emberfeletti izomtömegnek ábrázolni az élőt, mint a tengerpartot Übermenschként uraló Logant az osztálykirándulásról szóló tizennyolc éves kori filmjében.
A film zárlatában Sammy megpróbál állást szerezni Hollywoodban, és egy szerencsés véletlen folytán találkozik John Forddal. A David Lynch által szembetűnő élvezettel megformált rendező örök érvényű kompozíciós elv pikáns tálalásával engedi útjára a fiút.
A Fordtól tanultak szellemében Spielberg képei nagyívűek, a tér tág, a horizont talányos. A Fabelman családban a horizonton kirajzolódó lélektan épp olyan lebilincselő, mint a képek, a tág tér pedig sok évnyi, jó és rossz totalitását hirdető családtörténet után, személyes szembenézésnek, önbírálatnak, nagyvonalúságnak, megbocsátásnak ad helyt.
